Blink-182 - California albumkritika - Corn & Soda

Blink-182 – California albumkritika

blink california

Vannak énekesek és bandák, akik akármennyit is öregednek, nem akarjuk, hogy változzanak. Vannak, akik folyamatos megújulással jelzik önnön érettségüket, és vannak, akik szigorú változatlansággal kapaszkodnak féltve őrzött éretlenségükbe. Ilyen együttes a Blink-182 is. Ők azok, akiket hallgatva 20 év múlva is kedve támad az embernek átugratni gördeszkával egy hajléktalan felett, mert ők 20 év múlva is pontosan erről fognak énekelni. A hosszú-hosszú (de tényleg nagyon hosszú) dráma után, mely Tom DeLonge és az együttes másik két tagja közt zajlott, az új, California névre keresztelt album milyensége meglehetősen kérdéses volt. Valamint az is, hogy végül a Tom után keletkezett űrt betöltő Matt Skiba mennyire lesz képes ellátni feladatát.

blink-182logo

Mark Hoppus, Travis Barker illetve Matt pontosan tisztában vannak együttesük szerepével. Több ízben is elárulták, hogy szándékuk szerint a California hű marad a korábbi Blink hangzáshoz, életérzéshez. Ez így is történt. A banda betartotta szavát, s megőrizve hitelességét, továbbra is power akkord mámorban repít minket vissza az igazi, napsütéses, californiai fiatalságba. Számaik továbbra sem boncolgatják az élet nagy kérdéseit. Egyszerű, fiatalos, heves érzelmekről szólnak, néhány esetben pedig nem többek, mint három pofátlanul gyerekes, felnőtt srác viccelődése. Szerelem, düh, magány, buli, és egy icipici homoerotikus poénkodás. Nagyjából ez az, amiből táplálkozik az együttes, és valljuk be, imádjuk! Hisz elég lehet csak a Sum 41 példájára gondolnunk, mennyire gyalázatosan illúzióromboló élmény volt a Screaming Bloody Murder, amikor először szembesültünk azzal, milyen, mikor egy lázadó punkbanda felnőtté cseperedik, s játszik sokkal komolyabb hangvételű számokat. Ez részben persze a mi sarunk is, mi vagyunk azok, akik nem képesek elfogadni, ha kedvenceink a szemünk láttára változnak át, s bizony néha olyasvalamivé, amire többé nem vagyunk vevők. Szerencsére erről nem kell több szót ejtenem ezzel az albummal kapcsolatban.

screen-shot-2015-12-10-at-1-38-58-pm

A lemezen felcsendül néhány dal, ami kicsit elmozdult a korábbi Blink albumokhoz képest, s bátortalan lépésekben próbált meg közeledni egy csöppet populárisabb hangzás felé. Ez a húzás pedig nekem nagyon bejött. Több slágergyanús darab is felkerült erre az albumra, amelyek nagy többsége olyan iszonyatosan fülbemászó refrénnel bír, hogy két nap után is képtelen vagyok elhessegetni a fejemből őket. Így mondhatom, hogy ezek közül kerültek ki az album talán legnagyszerűbb számai, mint például a Sober vagy a Los Angeles. Azonban muszáj még kiemelnem azon alkotások legjobbjait is, amelyek tényleg hajszálnyi változáson sem estek át, s akár szerepelhettek volna bármely korábbi Blink LP-n. A személyes kedvenceim ezek közül a Cynical, She’s Out Of Her Mind, No Future és persze a The Only Thing That Matters. Utóbbi idézi leginkább a kora 2000-es évek punkzenéit a legjobban. Pörgős, fiatalos garázsbandák villannak be a 2 perc során, s hirtelen nem is tudom, hogy egy Goldfinger vagy Sum-41 számhoz hasonlítsam-e. Persze, mint minden albumon, ezen is akad egy-egy, amely nem sikerült a legjobban. A lemez címadó darabja például kifejezetten gyenge lett, nem igazán egyedi, és elég lagymatag, mintha elég lenne a napfényes államról énekelni ahhoz, hogy az emberek elégedettek legyenek. A több szólamban csengő refrén határozottan elborzasztja hallgatóját, míg közben a háttérben folydogáló szintetizátorhang végképp tönkreteszi az egészet úgy, ahogy van. A Home Is Such A Lonely Place kapcsán pedig az az érzésem támadt, hogy eléggé hajaz az I Miss You nevű korábbi slágerükre, szövege pedig enyhén erőltetett. Persze, ők sem énekelhetnek folyton a bulizásról, de ha mindenképp komoly dolgokról is akarnak beszélni, nekik sokkal jobban áll a dühös, „mindenki tehet egy szívességet” mentalitású kifejezésmód.

blink_182_with_matt_skiba_0315.e7221e00644d7bb700472a4551d02481

Ha röviden is, de muszáj szót ejtenem Matt Skibaról, aki vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy a korábbi gitáros/énekes Tom szerepét tölti be a zenekarban. Féltem, hogy valaki „mást” hallani a Blink-182-ben zavarba ejtő érzés lesz, és őszintén, néha kicsit az is, mikor megfeledkezve magamról azt veszem észre, hogy nem Mark vagy Tom hangja szól éppen, de azt kell, mondjam, nála jobbat nem nagyon találhattak volna. Bizonyos szintig hasonlít is hangszínében elődjéhez. Ha párszor meghallgatjuk, nagyon könnyen hozzászokunk az új taghoz. (Persze titkon sajog az ember makacs lelke a régi felállásért.) Ám összességében elégedett vagyok az albummal, mert nem próbált meg többet nyújtani, mint amennyit képes. A tagok sem vetkőztek ki önmagukból, s bebizonyították, hogy van élet az után is, hogyha egy zenekarból kiválik egy pótolhatatlannak tűnő elem, csak elhatározás, bátorság, lazaság, és némi humorérzék kell hozzá, amelyről a banda ismét tanúbizonyságot tett. Két track is található az albumon, amelyek igazi, fiatalos, gátlástalan humorral íródtak, és mindösszesen fél percig tartanak nagyjából, s ezzel csatlakoztak a klasszikus agyatlan Blink számok listájához. Aki szereti az együttes korábbi lemezeit, annak ezt a korongot is érdemes feltenni otthon, mert habár elsőre úgy tűnhet, az idő múlásának fájdalmas érzésével kecsegtet, valójában ezzel ellentétest hatást kiváltva, ha csak 42 percre is, de elvonja figyelmünk a száguldó hétköznapokról.

You may also like...

hu_HUHungarian
hu_HUHungarian
%d blogger ezt szereti: