Kortárs Arcok: Ai Weiwei - Corn & Soda

Kortárs Arcok: Ai Weiwei

A Kortárs Arcokban ezúttal külföldi művész következik, választásunk pedig egy rendkívül erőteljes, provokatív alkotóra esett. Ai Weiwei (Aj Vejvej) az egyik legismertebb kínai művész, aki nemcsak képzőművész, hanem aktivista és építész is egyben, műveiben mindenképpen a társadalomra reflektál és kritizál; mindezt teszi úgy, hogy hazájában nem állíthat ki, még a neve említése is tilos, a kínai sajtóban nemigen találhatunk róla szóló írásokat vagy kritikákat, viszont akadnak honfitársak, akik folyamatosan biztosítják támogatásukról. A diktatórikus kínai államban a jelenleg is aktívan működő cenzúra és titkosrendőrség egy alkalmat sem hagy ki, hogy akadályozza a művész tevékenységét, nemegyszer bebörtönözték már és testi  sértésre is sor került. Kínán kívül azonban csoportos és egyéni kiállítások sokasága igazolja, hogy Ai Weiwei munkássága mennyire aktuális, lenyűgöző és igaz.

Kortárs Arcok: Ai Weiwei

Ai Weiwei

A művész 1957-ben született Pekingben, Kínában, egy meglehetősen zűrzavaros, viharos politikai helyzetben. Apja, aki saját bevallása szerint rendkívül nagy hatással volt rá, Párizsban tanult képzőművészetet, hazájába visszatérve azonban ezt a hivatását feladta és bebörtönzésekor verseket kezdett írni. Ai Qing (Aj Csing) a korai maoista korszak elismert költője volt, és bár kezdetben éltette a kommunizmust, de – mint minden kritikai érzékkel rendelkező és azt ki is mondó értelmiségi – kegyvesztett lett, bebörtönzést és megaláztatást kellett elviselnie. Ai Weiwei  úgy emlékszik vissza, hogy édesapja még a legnehezebb időszakban is rajongott a képzőművészetért és a költészetért, eltökéltsége és kitartása pedig nagy hatással volt rá és testvéreire. Egyik ilyen időszak volt, amikor körülbelül 30 mellékhelyiség takarítására kényszerítették vidéken, az itt lévő körülmények pedig nem olyanok voltak, mint manapság. Akkoriban még nem jelent meg a WC-papír, még régi újságokat sem lehetett használni, hiszen minden címlapon ott állt Mao párttitkár jelmondata, így ez a fajta “újrahasznosítás” politikailag sértőnek, ellenforradalmi cselekménynek számított. Apja viszont – függetlenül a munka milyenségétől – mindig jól végezte el feladatát, és bár ő maga, valamint családja is kezdetben szégyellte tevékenységét, mégis nagy erőfeszítéseket tett, hogy azt, amit éppen tesz, jól tegye.

Ai Weiwei a Pekingi Filmakadémián tanult, de nem érezte kellően szabadnak ezt a légkört, így – amint tehette, és az államokban élő barátnője segítségével vízumot szerzett – elhagyta hazáját; 1981-ben Kaliforniába, majd később New Yorkba költözött és a Parsons School of Designban tanult egy ideig. Sokféle munkát végzett, hogy képes legyen eltartani magát: volt bébiszitter, kertészkedett, az utcákon portrékat készített, de takarítást és az építkezéseken való munkálatokat is vállalt. Mindemellett a Kínából érkező vendégeket kalauzolta és nagy mennyiségben gyártotta festményeit, amire azonban nem igazán volt érdeklődő. 1988-ban állította ki első ízben munkáit, amik már későbbi alkotásainak jegyeit is magukon viselték. Nagy tisztelője volt Andy Warholnak és Marcell Duchampnak, utóbbinak tisztelgett egyik alkotásával, ami Duchamp profilját formázta egy drót vállfából. A társadalmi és politikai események továbbra is vonzották, részt vett tüntetésen és nyolc napos éhségsztrájkot is véghezvitt a Tienanmen téri megmozdulás vérbe fojtása miatt. Az államokban töltött évek alatt készített fotókból volt látható az Erns Múzeumban kiállítása 2012-ben, mely újabb aspektusból mutatta be a művészt.

Az egyik kiállított fotó 1986-ból

Az egyik kiállított fotó 1986-ból

1993-ban tért vissza Pekingbe apja betegségének hírére, három társával együtt pedig – megkerülve a helyi cenzúrát – kiadott három könyvet (Fekete, Szürke és Fehér fedelű könyv), mely esszéket és fotókat tartalmazott a ’89 utáni kiábrándultságból lassan eszmélő kortársakról/kortársaktól.

Számára az 1995-ös év hozta meg az áttörést, amikor Uli Sigg, Svájc egykori pekingi nagykövete felkarolta (ő volt az, aki többek között felvásárolta a ’80-as évek legjelentősebb kínai avantgárd alkotásait), majd bemutatta Harald Szeemann-nak, aki nem keveset tett azért, hogy a kínai kortárs művészet berobbanjon a nemzetközi köztudatba, ennek a folyamatnak pedig első, meghatározó állomása az 1999-es Velencei Biennále volt. Ai Weiwei pályája – és nem mellesleg ismeretsége – folyamatosan tört felfelé, megmozdulásai, aktivista programjai pedig folyamatosan inzultálták a társadalmi és politikai tevékenységeket, aminek több hozadéka is akadt. Egyrészt Kínában a már korábban említett cenzúra által neve és munkássága betiltásra került, a titkosrendőrség pedig nem volt rest megtalálni minden alkalmat, amikor akadályozhatta a művészt. Weiwei munkásságának alapja a kommunikáció – a szólásszabadság ilyen mértékű korlátozása mellett ez nem is meglepő. Ezt tartja minden alkotása meghatározó elemének, ami az általa közölt elvekre, valamint a néző-művész-műalkotás interakcióra egyaránt vonatkozik.

Cikksorozatunk koncepcióját, miszerint minden alkotótól 3 alkotást mutatunk be, ez esetben nehéz megtartani, így a teljesség igénye nélkül vesszük szemügyre három kiállítását, melyek talán a legemlékezetesebbek voltak.

So Sorry (2009)

Ai Weiwei: Remembering, 2009.

Ai Weiwei: Remembering, 2009.

A So Sorry elnevezésű kiállításának komoly előzményei voltak. A 2008-as szecsuáni földrengés következtében elhunyt vagy eltűnt gyermekek adatainak összeírására vállalkozott, mely a mai napig is tart. A szörnyű katasztrófa egyik talán legborzasztóbb eleme a rengeteg kisiskolásáldozat, melyet a kormány igyekezett minél szerényebben feltüntetni. Ennek legvalószínűbb oka, hogy a bürokráciát is átszövő korrupció miatt a nem sokkal a földrengés előtt felépített iskolaépületek silány anyagokból, hanyagul készültek el, amik kártyavárszerűen omlottak össze. Nem nehéz kitalálni, hogy a kormány az elhallgattatás és a cenzúra eszközeivel ezúttal is élt; az igazságot kereső, elkeseredett szülőket megfélemlítették vagy bebörtönözték, a hivatalosan megállapított gyermekáldozatok számát pedig igyekeztek minél alacsonyabbra tartani. Ai Weiwei hozzálátott az adatok összeírásához, és nem kevés önkéntes is csatlakozott hozzá, míg végül 5200 igazolt nevet sikerült összegyűjteniük. A művész identitása még inkább a politikai ellenállás irányába formálódott, és bár rendőrök is “meglátogatták”, ez nem akadályozhatta meg, hogy részt vegyen egy felforgatással vádolt földrengés-aktivista perén Szecsuánban.  A tárgyalás napján a rendőrök behatoltak szállodai szobájába és bántalmazták, majd munkatársaival és önkénteseivel együtt a nap végéig fogva tartották. Munkásságának másik fontos tényezője a dokumentálás, melyet ezúttal sem hanyagolt el – a rendőri brutalitásról hangfelvétel, a fogva tartásról fotók készültek. 2009-re elkészült addigi leggrandiózusabb installációja, mely a müncheni Haus der Kunst falára került elhelyezésre a kiállítás részeként; kilencezer színes iskolatáskával borította be a falfelületet, melyen egy gyászoló anyától származó kínai mondat volt olvasható: „Boldogan élt e földön hét évig”.

A művész magát az internetgenerációhoz sorolja, ennek kapcsán pedig jelen van minden egyes lehetséges virtuális felületen is. Bár a szecsuáni földrengésről közölt adatokat tartalmazó blogját betiltották, más módot talált, hogy ettől függetlenül is minél inkább kihasználja az internet adta lehetőségeket. Saját bevallása szerint mindezt azért teszi, mert az információáramlásnak meg vannak a pozitívumai, ennek segítségével pedig képes változtatni a dolgokon.

Sunflower seeds (2010)

Ai Weiwei: Sunflower Seeds, 2010.

Ai Weiwei: Sunflower Seeds, 2010.

A művésznek a 2010-es év rendkívül termékeny volt, 15 csoportos és 5 önálló kiállítása is nyílt. A legnagyobb szabású pedig ezek közül vitathatatlanul a londoni Tate Modern Turbine Halljában megrendezett tárlata volt. A Sunflower Seeds elnevezésű projekt keretén belül a Hall padlójára körülbelül 10 cm vastagságban került elhelyezésre nagyjából százmillió, kézzel készített és festett porcelán napraforgómag. A valós méretű magok elkészítésével közel 1600 embernek adott jól fizető munkát a porcelán fővárosként is ismert délkeleti Jingdezhenben (Csingtöcsen). A kiállítás alatt a látogatók sétálhattak rajta, beletemetkezhettek vagy akár játszhattak is velük, viszont a múzeum – a keletkező porcelántörmelék egészségkárosító hatására hivatkozta – megszüntette ezt a fajta kapcsolatot mű és néző között, valamint megkérték a látogatókat, ne vigyenek haza a magokból egyet sem. A művésznek egyébként eredeti célkitűzésében szerepelt, hogy az apró porcelánokból a látogatók hazavihetnek, és úgy nyilatkozott, hogy ő – mint néző -biztosan el is tett volna néhány darabot. A mű egyébként több kérdéskört is feszeget: a tömegtermelés, az individualizmus valamint a porcelán, mint anyag használatával Kínával kapcsolatos kérdések is felvetődnek.

A kommunikáció természetesen ebben az alkotásban is megjelent, ráadásul meglehetősen sajátos módon: a nézők videoüzenetet küldhettek a művésznek, amelyben saját bevallása szerint nem az volt a lényeges, hogy mit küldtek, hanem hogy a kommunikáció egyáltalán megvalósult.

Bang (2013)

Ai Weiwei: Bang (2013)

Ai Weiwei: Bang (2013)

A két évvel ezelőtti Velencei Biennálén volt szerencsém személyesen megtekinteni Ai Weiwei: Bang elnevezésű installációját. A mintegy 886 háromlábú faszékből összeállított alkotás a tömegtermelés milyensége ellen formál kritikát. Az installációhoz használt székek hagyományos, tradicionális bútorok, melyeket minden kínai család jól ismer, sokszor generációk használták ugyanazt a darabot. Azonban a termelés megváltozott, és a hagyományos fa ülőalkalmatosságokat felváltotta a fém és a műanyag alapanyagú székek sokasága, melyek teljes mértékben felülírják a hagyományokat; a tárgyak már nem rendelkeznek egyéb tulajdonságokkal, sem esetlegesen emlékekkel vagy történetekkel, csupán a funkciójukat töltik be. A felhasznált székek dinamikus rendszerben kerültek elhelyezésre, ráadásul hagyományőrző kézművesek munkája, ami – mint mesterség – rendkívül ritka manapság. A kiállítás érdekessége, hogy az installáció a német pavilonban került elhelyezésre (Susanne Gaensheimer kurátor felkérésére), továbbá Ai Weiwei maga nem tudott megjelenni a Biennálén, mivel továbbra sem utazhatott szabadon, az édesanyját küldte el maga helyett a Velencébe.

Összességében tehát elmondható, hogy Ai Weiwei munkásságában a provokáció, a kommunikáció, valamint a dokumentáció folyamatosan jelen lévő elemek. A művész nap mint nap rengeteg időt tölt a neten, igyekszik minél inkább jelen lenni és hatást gyakorolni – amire és akire csak lehet. Bár sokan és sokszor próbálják akadályozni, művészetére ez inkább – ha lehet ilyet mondani – kedvező hatással van; ahogy egyik interjújában mondta: “Ettől csak még híresebb leszek!”

Ez is tetszeni fog...