Kortárs Arcok: Lucian Freud - Corn & Soda

Kortárs Arcok: Lucian Freud

Kortárs Arcok cikksorozatunk következő alanya egy német származású brit művész, Lucian Freud, aki korának egyik legkiemelkedőbb realista alkotója, munkásságával átformálta a brit képzőművészetről alkotott képet. Népszerűsége valószínűleg egyrészt hangzatos nevének köszönhető; a pszichoanalízis atyjának, Sigmund Freudnak unokája, feltételezhetően a “mélylélektani múlt” és a nagyapa génjei miatt Lucian Freud alakjainak jellemvonásai tökéletesen jelennek meg a műveken. Munkamódszere rendkívüli volt: szinte soha nem használt fényképeket – ellentétben a legtöbb (fotó)realista alkotóval, akik szívesen használnak fotókat műveikhez – , inkább hosszas, végtelen számú vázlatot és rajzot készített modelljeiről; nem szeretett idegen alanyokkal dolgozni, így legtöbbször családtagjait, barátait, ismerőseit örökítette meg, akiknek személyiségét már jól ismerte, így hiteles képet adhatott róluk. Továbbá hírnevéhez hozzájárult az angol királynőről, II. Erzsébetről valamint a modell Kate Mossról készített festménye – utóbbit várandósan örökítette meg – , melyek távol állnak a szimpla portréfestők stílusától. Freud realizmusa kíméletlen: a ráncok, hurkák, a test sajátosságai, a fakó bőr és miden, ami igazán emberi és igaz, megbotránkoztató pontossággal kerülnek át vásznaira, a “szépítés”, az idealizálás mint eszköz hiányzik festési módszerei közül. A test mulandóságát láttatja művein, melyet saját bevallása szerint a meztelen test által jeleníthetett meg igazán. Több retrospektív kiállítás, Biennále szereplés és kitüntetés után a festő 88 éves korában, 2011-ben hunyt el.

Lucian Freud

Lucian Freud

A “korunk Rembrandtjának” is nevezett művész 1922-ben született Berlinben zsidó szülők gyermekeként. A történelmi események következtében menekült a család Londonba, ahová az Anschluss után a nagypapa is követte őket. Lucian több iskolában is tanult, mint például a Central School of London-ban vagy a Cedric Morris kelet-angliai festőiskolában. Karrierje szempontjából fontos momentumnak tekinthető az az 1943-as megbízás, amikor felkérték Nicolas Moore verseskötetének, a “The Glass Tower (Az Üvegtorony) illusztrálására. A könyvben többek között fellelhető volt egy rajz, melynek fő motívuma egy kitömött zebra és egy pálmafa volt, e két elem pedig megjelent “The Painter’s Room” (A festő szobája) című művén, melyet az 1944-ben megrendezett önálló kiállításán már be is mutatott. Pályája kezdetén többször alulértékelte őt a korabeli kritika; az expresszionizmus kései brit zárványának titulálták művészetét, korai csendéleteit nem tartották sokra.

Francis Bacon, 1956-57.

Kortárs Arcok: Lucian Freud 2Az ’50-es évektől kezdve stílusa változott, mindinkább a portré és az akt kerültek művészetének középpontjába és a realizmus felé mozdult. Ebben az időszakban ismerkedett meg Francis Bacon festőművésszel, akivel a ’70-es évek tájékán már a “School of London“, a figuratív stílusú alkotókat befogadó művészeti csoport tagjai voltak.  A művészkollégáról készített, félkész, kisméretű portré már jól mutatja új stílusát. A vastag, pasztózus festékrétegek minden idealizálástól mentesen örökítik meg Bacont, a bőr finom árnyalatainak megjelenítéséhez leginkább a disznószőr-ecsetek használata segítette, melyeket minden ecsetvonás után egy-egy rongydarabba törölt. Ezek a rongydarabok felhalmozódtak műtermében, a ’80-as évek után szinte minden festményén megjelentek és védjegyévé váltak. A portré azonban mást is mutat: itt már nem csupán a kíméletlenül realista ábrázolás, hanem a jellem, a személyiség megragadása válik fontossá, ez ad többletet az egyszerű arcképekhez képest. Pszichológiai plusz üzenetet hordoz, mely a finom árnyalatok révén jelenik meg, amivel a festő keményen megdolgozott. Hosszas és lassú folyamatról beszélünk Freud esetében, egy-egy tónus kikeverésével is sok időt töltött el. Az alanyokat minden esetben jól ismerte, kivételes megfigyelőképessége révén pedig minden apró részletet megörökített, ami a személyiség, az egyén hiteles megjelenítéséhez járult hozzá.

Ebben az időszakban kötött házasságot Lady Caroline Blackwood-dal, akivel londoni lakásukban éltek. Freud kétszer nősült és számos gyermeke is volt, bár ha hihetünk a szóbeszédnek, a szeretőktől még tucatnyi gyermeke született. A rossz nyelvek szerint legalább annyira nagy nőcsábász volt, mint amennyire nagy festő.

Az ’50-es évek stílusváltásának köszönhetően egyre ismertebb festővé vált, továbbra is szoros barátságot ápolt Baconnel, párizsi látogatásai alkalmával pedig többször találkozott Picassoval és Giacomettivel is. Természetesen ebben az időszakban még az absztrakció volt a vezető irányzat a festészetben (is), így továbbra sem tartozott a leginkább népszerű művészek közé. Stílusa mellett azonban kitartott, portréi és aktjai továbbra is idealizáltságtól mentesen kerültek vászonra, az emberi testet minden erotikus megnyilvánulás nélkül örökítette meg, az eleven húst, a hurkákat, a bőrt minden hibájával együtt ábrázolta.

The Painter and Model (Festőnő és modellje) 1986-87.

Kortárs Arcok: Lucian Freud 4A ’80-as évek végére Freud már szélesebb körű ismertségre és szakmai elismerésre tett szert, és a rangosabb kitüntetések sem várattak magukra. Festői stílusa némelyt változott, a monokróm háttereket az aprólékosan kidolgozott, részletgazdag kulissza váltotta fel; általában a műterembelsőbe helyezte szereplőit. A Festőnő és modellje című alkotásán Freud modellként láttatja magát, a fiatal lányt – Celia Paul festőnőt, Freud szerelmét és múzsáját – festékfoltos ruhában – mely a már korábban említett ecsettörlő rongyokra hasonlít – pedig mint alkotót örökítette meg. Az alakok tekintetében a néző elgondolkodik; mintha nem egy beállításból készült volna a kép, a férfi kicsavarodva, kissé felülnézetből néz egyenesen ránk, míg a lány lesütött szemmel mereng. A furcsa látószög, a műterembelső elhelyezése és az arcok megnyúltsága Van Goghot juttatja eszünkbe, a foszlós kanapé és az omladozó fal viszont a valóságot tükrözi. Nyugat-londoni műtermében – egyik kritikusa szerint – megőrizte a háború utáni London hangulatát, és ebbe a kilátástalan és reményvesztett környezetbe ágyazta modelljeit. A részletek szempontjából “könyörtelensége” mit sem változott: minden visszér, ránc és hurka a valóságnak megfelelően jelenik meg vásznain, a halandóságot és esendőséget hangsúlyozva ezzel.

Ismertsége töretlenül ívelt felfelé az elkövetkező évtizedekben és a műkereskedelem terén is hozzá köthető minden idők legmagasabb áron elkelt élő művész alkotása.

Benefit Supervisor Sleeping (Alvó szociális munkás), 1995.

Kortárs Arcok: Lucian Freud 5A szóban forgó alkotás kedvenc modelljéről, a 127 kg-os Sue Tilley-ről (Big Sue) készült, mely egy 2008-ban rendezett aukción 17,2 millió fontos (33 millió USD) összeggel rekordot állított be. Modellje, Sue meztelenül fekszik a barokkos, virágmintás kanapén, mely jól kivehetően a műterembelsőben, egy drapéria elé került elhelyezésre. A mű címéből kitűnik, a nő alszik, inkább szétfolyik a kanapén, a túlsúlyos nő minden hurkája a kíméletlen megfigyelő kezei alatt hitelesen kerül bemutatásra; szétterül a bútoron, kövér arca megnyomódik a karfán, kapaszkodó bal keze pedig megbontja tömbszerűségét. Kissé felülnézetből, a kép terét szinte teljesen kitöltve terül elénk a modell, a fapadló gerendái és a drapéria gyűrődése is a szereplő felé tereli a tekintetet – nem mintha a látvány első benyomásra nem ezt tenné. Freud ezen a művén mellőzte az aprólékos műterembelső elemeit, “csupán” modelljére, annak minden erotikus elemtől és idealizáltságtól mentes megjelenítésére koncentrált. A munkafolyamat kilenc hónapig tartott, mely során a festő minden részletét megismerte alakjának, majd mindezeket kendőzetlen őszinteséggel tárta elénk, nézők elé, mely immár szuggesztív erővel hat.

Lucian Freud életműve rendkívüli hatással bír, mely az évek alatt cseppet sem lanyhult. Elismerései között szerepel az Order of Merit kitüntetés, melyet a királynő ad át azoknak, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a művészetek vagy a tudomány terén. Kíméletlen realizmusa minden egyes alak mulandóságát láttatja az utókor számára, a festményekből áradó erő pedig önvállalásának eredménye. Nicolas Serota, a Tate Galery igazgatója így nyilatkozott róla: “Aktjainak életereje, csendéleteinek intenzitása, a családtagjairól, barátaitól készült portrék garantálják Lucian Freud egyedülálló helyét a késő 20. század művészetének panteonjában. Korai festményei újradefiniálták a brit képzőművészetet, késői munkái kiállják az összehasonlítást bármely korszak nagy figuratív festőivel”.

Ezek is tetszhetnek...