Kortárs Arcok: Ron Mueck - Corn & Soda

Kortárs Arcok: Ron Mueck

Meghökkentő, ámulatba ejtő, sokkoló… Ron Mueck műveinek láttán ezek az első benyomások, de a hatásnak itt még koránt sincs vége, sőt, ekkor kezdődik igazán. A művész hiperrealista szobrokat készít, bár ez a jelző nem írja le pontosan a látvány milyenségét. Témája az ember, az emberi test, melynek minden apró részletét hihetetlenül pontosan és precízen ábrázolja. A néző kezdetben „csak” felismeri az embert magát, majd elvész a részletekben; az apró szőrszálak, a bőr finom redőzései és keményebb, durvább gyűrődései, az erek kékségének átsejlése úgy hat, hogy a látogató beleborzong. Mueck szobrai között olykor óriásnak érezzük magunkat, néha viszont aprónak, mintha kiállításain Jonathan Swift szereplőivel azonosulnánk; a művész soha nem a valóságos méreteknek megfelelően alkotja szobrait. A művek – azon túl, hogy minden részletében tökéletesen megmunkálva kerülnek ki az alkotó kezei közül – olyan élethelyzeteket ragadnak meg, amiben egy egész emberi élet, egy történet rajzolódik ki előttünk. Intim pillanatok, elkapott mozdulatok és tekintetek – és “megengedik nekünk”, hogy addig nézzük őket, amíg csak akarjuk (vagy nem szégyelljük).

Ron Mueck

Ron Mueck

Ron Mueck 1958-ban született Ausztráliában német szülők gyermekeként. Kezdeti karrierje éppen csak súrolta a képzőművészet határát  – egy ausztrál gyermektelevíziós programban dolgozott, mint kreatív igazgató és rendező, szinkronhangja és életre keltője volt számtalan bábfigurának. Műsorai 1979 és 1984 között voltak láthatóak a melbourne-i Channel 7-en, melynek nemzetközi közvetítései tették ismertté a gyerekek körében. Mueck kezdeti munkássága a bábok elkészítésével és azok életre keltésével telt, filmjei közül legelőkelőbb a Labyrinth volt (a magyar közönségnek nagy valószínűséggel nem sokat mond ez a filmcím). Ez a pálya azonban nem elégítette ki vágyait, így Londonba költözött, ahol megalapította saját cégét, melyen belül fotórealisztikus és animációs kellékeket készített a reklámipar számára. Finoman megmunkált, részletes figurái azonban nem plasztikák voltak, csupán egy irányból szemlélhető és értelmezhető alkotások – hiszen meghatározott szögekből való fényképezés létrejötte volt a kellékek célja – más részeken a nyers szerkezet volt látható. A maximalista művésznek ez sem volt elég, mindinkább a ténylegesen körüljárható, minden szemszögből más-más részletet mutató szobrok elkészítése vonzotta.

Mueck 1996-ban váltott a képzőművészetre, ettől az évtől kezdve alkotott, mint szobrász. Magasan felfelé ívelő karrierjét sok szempontból befolyásolta pozitívan anyósa, Paula Rego, aki nem mellesleg elismert képzőművész. Ösztönzésére Mueck kis méretű figurákat kezdett készíteni, melyeket Rego a Hayward Galleryben ki is állított. Óriási jelentőségű volt karrierje szempontjából az az esemény, amikor anyósa bemutatta Charles Saatchi műgyűjtőnek, akit Pinokkió-szobra teljesen lenyűgözött – ezt követően pedig mindent megvett tőle, amit csak lehetett. A következő évben már a Royal Academy of Artsban nyílt kiállítása Sensation címmel, mely révén a nagyközönség is megismerte – a reakció pedig egyértelműen pozitív volt.

Dead Dad (Halott apa) 1996-1997

Ron Mueck - Dead Dad (1996-1997)

Ron Mueck – Dead Dad (1996-1997)

A már első látásra is sokkoló szobor a Sensation kiállítás egyik darabjaként jelent meg. Mueck bemutatkozása, mint szobrász rendkívül erős volt, ezt a színvonalat pedig a mai napig tartja. A művész halott apjának holttestét ábrázolja, ami plusz tényező a megdöbbentések listáján. Minden részletében pontos és hiteles, pont olyan, mint egy valódi hulla – talán éppen emiatt alkotja meg Mueck szobrait a valós méretektől eltérő nagyságban. Maga a téma, tehát a halott apa bemutatása is megrendítő, a nézőben – és befogadóban – egészen újfajta érzelmeket generál, már ami a szobrászati alkotásokat illeti. Ebben az esetben a néző akaratlanul is úgy tekint a szoborra, mint élő – ez esetben valóban holt – testre, mely mintha nem is lenne halott, csak aludna és bármelyik pillanatban megmozdulhatna; egészen más érzelmi reakció ez, mint egy hiperrealista festmény vagy más képzőművészeti produktum esetében. Egy térben van néző és alkotás, körbejárható és nehéz megállni, hogy ne érintse meg az ember. A meztelen, egyszerű, puritán módon ábrázolt holttest a látogatóból saját élményeket is kiválthat, ha belefeledkezik a műbe. Mueck a szobor elkészítéséhez – és a hatás eléréséhez saját technikát dolgozott ki, mely egyfajta szilikon és vegyes technika alkalmazása. Ennél az alkotásánál a művész saját haját is felhasználta – más szobránál ezt sohasem tette.

Kortárs Arcok: Ron Mueck 3A Sensation nagy sikere után számtalan lehetősége adódott Mueck-nek, hogy kiállítások révén bemutassa alkotásait – amivel természetesen élt is. A Millennium Dome, a Velencei Biennále, többek között London, Berlin és Japán nagy kiállítótermei is “otthont adtak” alakjainak, Ron Mueck tagadhatatlanul is sztárrá vált.

Mother and Child (Anya és gyermeke) 2001.

Ron Mueck: Mother and Child, 2001.

Ron Mueck: Mother and Child, 2001.

Az élet egy másik szakasza, a halállal ellentétes születés kerül itt bemutatásra. A művész minden élethelyzetet igyekszik feldolgozni, amit fontosnak, lényegesnek tart – köztük a szülés/születést is. A szoborból viszont teljesen hiányzik annak az idilli és romantikus születés-felfogásnak még a halvány látszata is, mely “az élet csodája” körül kialakult és elözönli többek között a médiát és a reklámipart. Mai társadalmunk is egyfajta tabunak tartja a születés naturalisztikus és ilyen mértékig pontos és hiteles bemutatását, mintha nem tartozna hozzá a fájdalom, a küszködés vagy a nem kevés “horrorisztikus” elem. Mueck nem szépít – nem célja a torzítás, mindent a legapróbb részletekig elénk tár. A bemutatáson túl viszont akad itt még valami, ami nem szokványos – ez a tekintet. Az anya fáradt és kimerült, gyermekére pillantva viszont inkább kétség, mint valamiféle öröm tükröződik. Szubjektív, ki és mit sejt e tekintet mögött; talán a bizonytalan jövő, vagy a rossz családi háttér nyugtalanítja? Esetleg nem képes magára, mint anyára gondolni és elfogadni gyermekét? Számtalan példát lehetne még felvonultatni, de éppen ezért nagyszerű Mueck; kérdéseket hagy maga után. Hiszen az egyszerű felismerés, a tökéletes kivitelezés után akár el is mehetnénk mellette, de nem tesszük, mert elgondolkodtat és további kérdéseket vet fel.

Mueck a Mother and Child című szobor előtt és után is még jó párszor visszatér a születés/szülés témaköréhez, többek között a 2002-es Pregnant Womanben, mely nem kevesebb, mint 800.000 dollárért kelt el.

Couple Under an Umbrella (Pár a napernyő alatt), 2013.

Ron Mueck: Couple Under an Umbrella, 2013.

Ron Mueck: Couple Under an Umbrella, 2013.

Mueck egyik legfrissebb alkotása a Fondation Cartier Jean Nouvel épületének előcsarnokában, Párizsban került bemutatásra 2013-ban. A grandiózus alkotás egy idős párt mutat be, akik a napernyő alatt hűsölnek. Azonban – mint a művész minden alkotásában – a gesztusok, a mimika és a tekintet ad további értelmet a lenyűgöző alkotásnak. A férfi felesége lábaira hajtja fejét, jobb kezével pedig lágyan átfogja karját – a bőr puha benyomódása és redőzése is tökéletesen kimunkált -, a nő kézfején támasztja magát, kedvesen tekint le párjára. Ez is egy intim pillanat, egy elkapott kis semmiség, mégis benne van egy egész élet története. A kiállítás részeként került bemutatásra egy ifjú pár, akiket a jó megfigyelő felfedezni vél az idős párban. Az eltelt évek nyomot hagytak a testeken – a férfi pocakot növesztett, a nő egyrészes fürdőruhája alatt megbújnak hurkái – zavarba ejtő a látvány, bepillanthatunk egy olyan helyzetbe, amihez nincs közünk.

Mueck nemcsak megjelenít – kitűnően – de mesél is. Történeteket, amik megtörténtek vagy megtörténhettek. A figurák arcán hátborzongatóan “átélhetően” jelennek meg az érzelmek, a tekintetben, egy apró mimikában vagy egy szemöldökben. Az itt bemutatott alakok egyszerű, hétköznapi emberek – nem sztárok (sokszor hullócsillagok), mint Madame Tossaud panoptikumában -, ismerős helyzetekben, mégis új megvilágításban. Az említett kiállításon 50 perces kisfilm ad bepillantást a művész műtermében, azokba a hosszú órákba, melyek révén életre kelnek figurái. Egy alapos megfigyelőt látunk dolgozni, akinek alkotásain semmilyen erőltetettség nincs – csak lehengerlő látvány és rengeteg érzelem.

Ez is tetszeni fog...