Kortárs Arcok: Szirtes János - Corn & Soda

Kortárs Arcok: Szirtes János

A Kortárs Arcokban ezúttal egy magyar képzőművészről, Szirtes Jánosról olvashattok, aki a hazai underground művészeti szféra kimagasló egyénisége, műveiben a rendívül erőteljes, szuggesztív, erőtől duzzadó szituációk megteremtésére koncentrál. Már főiskolás korában performance-airól híresült el, amikben előszeretettel használt archaikus, ősi elemeket, de emellett megjelentek a festészet, a gesztus vonatkozásai is, a ritmikus zene- és hanghatások pedig hozzájárultak az eksztatikus légkör megteremtéséhez. Multidiszciplináris művészetének középpontjában az emberi test áll, de nem mint műalkotás, hanem mint anyag, mint esendő, múló porhüvely, általa pedig minden esetben a szubjektív én, a személyiség és az abból áradó energia, a megteremtett atmoszféra és a soha meg nem ismételhető pillanat elevenedik meg. Elmondása szerint a test nem igazán érdekli, pontosabban csak annyira, hogy a szubjektumot hordozza. Mindinkább a jelenlét, a szituációk megélés és átélése, valamint a gesztusok megjelenésének eszközeként használja fel általában a saját testét. A Munkácsy-díjas képzőművész az egyszerű, mindennapi cselekményektől az ” ősi díszletekben zajló műsorokon” át a parafrázis-sorozatig sok témát jelenített már meg különféle eszközökkel és módszerekkel, de a kérdésfelvetések, a nézőre gyakorolt hatás minden esetben a katartikus élménnyel megegyező magasságokig ívelt. A művész jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, számos egyéni- és csoportos tárlatot és akciót tudhat maga mögött,  2014-ben Pécsett megrendezésre került retrospektív kiállítása, alkotói energiája és intenzitása pedig az elmúlt évtizedek alatt cseppet sem lanyhult.

Szirtes János

Szirtes János

Szirtes János 1954-ben született Budapesten, 1975 és 1977 között grafikát tanult Pozsonyban, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolába nyert felvételt. Csatlakozott az Indigó csoporthoz, akik között megtalálta a helyét – mind gondolkodásban, művészi vélekedésben megegyeztek törekvéseik, valamint egy-egy téma összművészeti megközelítése a csoporton belül alapvetőnek számított. Nagy hatást gyakoroltak rá, akárcsak mestere, Erdély Miklós valamint a Vajda Lajos Stúdió tagjai, későbbi barátai is. Grafikusként végzett, de nem maradt meg csupán egy műfaj művelőjének – a festészet, mint folyamatos és örömteli tevékenység mellett az ekkortájt egyre inkább elterjedt akcióművészet, a performatív műfajok kerültek művészetének középpontjába. Mindezeket nem egymástól eltérő, párhuzamos cselekvésként kell értelmeznünk, hanem egymásra ható, kölcsönös viszonyban lévő műfajokként, melyek ugyanazt a célt szolgálták már a kezdeti időszakoktól kezdve: a szubjektív én és az ösztönös gesztusok megnyilvánulásainak lehetőségeit. Szirtes a festést is performance-ként, akciókén értelmezi, hiszen a gesztusokat, a festés folyamatát meg kell élni; legyen szó akár aprólékos, jeleket és dekoratív elemeket felvonultató textilekről vagy korommal, a test nyomhagyásaival elkészített vásznakról,  a művész minden esetben az alkotás közben lezajlott szituációkat, az átélt élményt olvassa ki műveiből, nem pedig csak a produktum vonatkozásában értelmezi azokat.

Avanti (1983.)

Kortárs Arcok: Szirtes János 3Kortárs Arcok: Szirtes János 4Szirtes János Avanti elnevezésű performance-a még a főiskolás évei alatt született. Ebben az időben a fővárosi szféra, az underground zenekarok, a csoporttársai, valamint az Indigó csoport művészeti légköre egyaránt nagy hatást gyakoroltak rá, stílusának kialakulásában is komoly szerepet játszottak. Érdeklődésének középpontjában ekkor a rítusok, az ősi kultúrák mélyreható tanulmányozása állt, ezek pedig rituális cselekményeinek alapjául szolgáltak. Az Avanti-ban megjelentek az archaikus ember szimbolikus kellékei, mint a botok vagy a maszkok, de nem kevésbé volt meghatározó eleme a zene; ez esetben Szemző Tibor dobolt a cselekmény alatt, ami nemcsak elősegítette a nézők számra a befogadást és a ráhangolódást, hanem általa megteremtődött egy igazán ősi, elemi atmoszféra. Szirtes eme korai performance-ában szinte teljesen meztelenül, fején egy indonéz kultikus maszkban láttatta magát, a cselekmény pedig a felfüggesztett meszes zsákokkal való „küzdelme” köré épült. A művész ezeket disznóknak képzelte, akiket meg kell ölnie, így egy bot segítségével próbálta akaratát megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetben a művésznek magának is másabb tudatállapotban, valamiféle transzban kellett lennie annak érdekében, hogy az átélés/megélés mind a néző, mind az „előadó” szempontjából megvalósulhasson. Jelenlét és roppant kisugárzás volt a hitelesség alapja Szirtes részéről, aki már ekkor bebizonyította, hogy rendkívüli energiákat képes közvetíteni és átadni. Ebben a performance-ban is nagy szerep jutott a testeknek – Szirtes segítője egy nála jóval magasabb hölgy volt – de a művész szerint ez csupán csak egy eszköz, ami a szubjektumot, a személyes ént hordozza és bár valóban, a test látványa hatott a legszuggesztívebb erővel, nem ez képezte a fő mondanivalót. Különösen érdekes, hogy a performance-on belül festészeti produktum is létrejött – amikor a meszes zsákok kilyukadtak, a fehér festék szétfröcskölt, mint egy lenyomat, mely az akció lévén jött létre. Ebből is jól kitűnik, hogy Szirtes Jánosnál mennyire együtt élnek a különböző művészeti műfajok, melyek egy akción belül csak még inkább a mondanivalót, az üzenetet erősítik, sokrétűségük teszi lehetővé az „igazság” megnyilvánulását.
A művész már ebben az időszakban szoros barátságot kötött feLugossy László képzőművésszel, akivel számos közös akciót hajtottak végre. A ’80-as évek végén és a ’90-es években festményein egyre többször felbukkant a korom, performance-aiban pedig a füst motívuma, olykor a tűz, mint őselem is szerves részét képezte akcióinak. Ezzel mintegy további archaikus elemeket társított stílusához, megőrizve az ősi rítusokhoz kötődő performance-alapszituációkat. A tűz, mint őselem a lángolás, az élet megtestesítője, a korom és a füst pedig az elmúlás, a halál motívuma. Mindkét elem könnyen értelmezhető, Szirtes akcióiban pedig számtalan aspektusban jelentek meg. Performance-aiban továbbra is megmaradt a zene – hol alternatív, az ősi rítusokat megidéző, hol pedig előre megkomponált „zenedarabokként” járultak hozzá a ideális légkör megteremtéséhez – soha nem előre felvett és lejátszott hangokról van szó – , a füst és a tűz pedig csak tovább erősítette ezt a hatást. Azonban a legfontosabb minden esetben maga a szituáció volt, a megnyilvánulás, a jelenlét – maga a tényleges cselekménysor, melyet a művész megélt és közvetített, amire később reflektálni tudott. Számos akció született a következő évtizedekben – többek között a Göbzi (1985), a Fekvő fa (1996) vagy a Csodaszarvas (1984)– mind hazánkban, mind pedig nemzetközileg elismertté vált.
Rembrandt-parafrázis – Tékozló fiú (2006.)

Szirtes az „élő” akciói mellett videó performance-okban is megtalálta az általa közvetíteni kíván üzenetekhez megfelelő eszközt. Ennek a döntésnek több okai is volt: egyrészt az élő szereplős „előadások” dokumentálását fotók elkészítésével valósították meg, ezen keresztül azonban sem a megteremtett atmoszféra, sem a spontán helyzetek és ösztönös gesztusok nem tudtak megjelenni, másrészt a művész saját maga sem emlékezett ( nem is emlékezhetett ) minden részletre, így feleleveníteni sem tudta teljes mértékben azokat. Bár a performance lényege az egyszeri és megismételhetetlen helyzet kialakítása, a jelenidejűség és a művész jelenléte – kisugárzása, a videóakciók másképp, de szintén képesek hasonló hatás elérésére. Szirtes esetében ezek a videó performance-ok vágatlanul, a teljes felvételi időben láttatják a különböző szituációkat, a néző bevonásával létrejön egyfajta „jelenidejűség” – a hatás, a gondolatiság, valamint a befogadó által megvalósuló jelen valóságba történő átültetése révén a közvetítő médium segítségével is eléri célját az akcióban megfogalmazódó üzenet. Természetesen ehhez szükség van a művész részéről egy nagyon erős jelenlétre és kisugárzásra, mely képes téren és időn keresztül is hatást kiváltani és üzenetet közvetíteni. A Rembrandt-sorozat Szirtes életművéből kilóg, mivel többi munkájával ellentétben a művész ezeken nincs jelen, előre beállított, egyfajta videóképekről van szó. A performer három Rembrandt alkotást: a Tékozló fiút, a Saskiát és a Potiart dolgozta fel. Ezek mindegyike alapkérdésében is izgalmas: hogyan lehet egy jól ismert műalkotást továbbgondolni és feldolgozni? A videóinstallációkban a szereplők szoborszerűen mozdulatlanná merevedve (kisebb mozgással) elevenítik fel a jeleneteket, a festmények tere kitágul , a cselekmény tovább folytatódik más kontextusban, ezzel pedig egy erősen abszurd és meghökkentő helyzetet teremt. A meghökkentés Szirtes pályaművében folyamatosan jelenlévő elem, de nem ez képzi a fő mondanivalót; ez is csak mint eszköz jelenik meg. A Tékozló fiúnál (és a sorozat többi eleménél is) jelen valóságunkhoz és az általa teremtett hétköznapi szituációkhoz kevés szál kötődik, viszont így is megközelíthetővé válik .
Pro No. 85 – Pro/Contra sorozat (2014.)

Szirtes János Pro/Contra sorozata sem bővelkedik kevésbé meghökkentő és abszurd helyzetektben; az alapszituációk egyszerű, a hétköznapi életből vett események, viszont azoknak kiragadása a már megszokott kontextusokból okoz némi zavart a nézőben. Egyszerű cselekvések kerülnek bemutatásra; egy ember kinyit egy ajtót és belép rajta, sétál az utcán és mindig elesik, komótosan eszik vagy tepsit ráz, melyekből csirkefejek hullanak szét. Alapvetően értelmetlennek tűnhetnek, hiszen nem társul hozzájuk olyan kontextus, mely megadná az okokat és a következményeket, csupán az adott szituáció az önnön valóságában kerül elénk. A Pro No. 85-ben Szirtes meztelenül áll egy mosdókagyló előtt, tisztítja magát, vakarja, dörzsöli, viszont a magasból fekete tinta hullik testére. Küzd, de feleslegesen, cselekvése értelmetlen, hiába kívánja önmagát tisztára mosni, a festék egyre csak csöpög. Végül feladja hiábavaló erőlködését és belenyugvóan, megadóan tekint; az esendő ember, aki beletörődött, nem érvényesítheti akaratát. Hogy mit akar ez jelenteni? A médium által közvetített üzenet egyszerű: az esendő embert tárja elénk, aki dörzsölte, kaparta magát a megtisztulás érdekében, de végül mégis beszennyeződött. A néző számára is érthető a cselekmény, képes vele azonosulni, és saját valóságában, személyes kontextusában válik teljessé.

Szirtes János életműve minden egyes momentumában az emberi lélek, a szubjektum megtestesüléseivel közöl, világít rá alapvető helyzetekre, mindezt azonban nem konkrét eseményekre való reflektálással, hanem az örök igazság, a jelen valóság általános szituációival éri el. Meghökkent, elgondolkodtat, beenged és feltár, minden megmozdulásában megjelenik az emberi test – de nem úgy, mint Marina Abramovic-nál, aki saját testének határait keresi, hanem csak mint a szubjektum hordozója. Hatalmas energiái, erős kisugárzása által lesznek egyszerű cselekményekből művészi kifejeződések. Olyanok, melyek senkit sem hagynak hidegen.

Ezek is tetszhetnek...