Új albummal érkezett A Nyughatatlan

Az idén tavasszal a harmadik, Földobom című albumukkal jelentkező debreceni A Nyughatatlan zenekar, már hosszú évek óta hordozza a rockabilly és a country tüzelte fáklyát szerte az országban. Rengeteg vidéki és budapesti fellépéssel a hátuk mögött (visszatérő vendégek többek közt az A38-on) lazán hoznak egy kis zenés időutazást, ami a rádió zajtól megfáradt lelkeknek felér egy olajos masszázzsal.

A leginkább a Johnny Cash életműben gyökerező paletta és hangzásvilág, az új albummal kitekintett egy kicsit más irányba is. A lemezen 10 dal található, ahol is az általuk alter counrynak elkeresztelt zenei stílust keverik az autentikus rockabillyvel – ahogy eddig is -, de ez most egy-egy szám erejéig kapott egy kis fűszert. Ez nem feltétlenül baj, mert egy sikeres zenekarnál egy idő után elengedhetetlen a fejlődés, a kísérletezgetés, én viszont inkább éreztem most ezt egy biztonsági játéknak, mint új utak keresésének. Mert habár alapvetően maradtak a pengetős, jókedvű 60-as éveknél, az albumon hakniznak olyan szerzemények is, melyek ritmusa óramű pontossággal adnák a talpalávalót a lakodalmas vonatozás pálinka fűtötte vagonjai számára.

Kérdés persze, hogy mi volt a cél vagy a kijelölt irányvonal. Érezhetően nem ez a zenekar fő profilja, és nem is gondolom azt, hogy ebbe két számnál jobban bele akarnának merülni, de olyan jól sikerült és hangulatos számok mellett, mint a Vitorlás Hajó vagy a Soha nem engedlek, ezek jó esetben csak töltelék számokat, rossz esetben a fájdalmas eltévelyedés problémakörét jelenthetik. Ezeket hallgatva a 2014-es album címe tolult a fejembe: Jaj.

Persze nincs itt komoly baj, mert a fiúk-lányok zeneileg nagyon szépen hozzák a hallgatóságnak az életvidám, laza rockabillyt, amiért tulajdonképpen szeretjük őket. Sikerrel adják át azt a zenei életérzést, amit képvisel a zenekar, a gitárszólók ötletesek, és összességében nagyon is jól hangzik ez a lemez, melyen immáron kivétel nélkül saját szerzemények szerepelnek. De nem lenne a zenekar neve A Nyughatatlan (ami egyébként a Johnny Cash karrierjének a kezdeti időszakát bemutató, rendkívül jól sikerült film magyar címéből eredeztethető), ha nem kötődne továbbra is ezer szállal Cash zenei világához, aminek köszönhetően gyakran megcsapott a memphisi levegő, és ez jó. Voltak pillanatok amikor nagyon vártam, hogy talán kicsit bekeményítenek itt-ott, leginkább a már említett Soha nem engedlek vagy a Vitorlás Hajó című számra fért volna mondjuk a második refréntől egy kiadós gitáros torzulás, ami ugyanazt a szerepet tölthette volna be, mint a mindig jókor felsikkantó hegedű, ami így szépen hozzáadott az adott szám dinamikájához.

Többszöri végighallgatás után a lemezről nekem hiányzott valami, amit akár egy szóval is össze tudnék foglalni: dög. Egy kicsit túl jólfésült, egy picit túlságosan zsírszegény, minden esetre egy dolgot biztosan állíthatok. A következő A38-as koncerthez, ami július 1-ével lesz esedékes, meghozta a kedvemet az új album, és valljuk be őszintén, ez a fajta zene élőben az igazi.

A Nyughatatlan egy nagyon szimpatikus csapat, kellemes hangzással és megfelelő kémiával, éppen ezért én annak örülnék igazán, ha a műfaj karcosabb, dögösebb útjait keresnék, és nem engednék betörni a vidéki városnapok hangulatát a soraik közé, mert azt a bizonyos Magna Cum Laude utánérzést, ami azt a bizonyos pár nótát (igen nóta, ez ide a jó szó) kísérti csak úgy állhatom, ha a buliba meg van hívva a másik Johnny is, a Walker. Meg a haverja, Jacky. Jéggel.