Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning – kritika

Most, hogy Amerika kapitány polgárháborúja és az apokaliptikus X-Men után  kissé lecsengett a képregény adaptációk körüli felhajtás, egy új médium, a számítógépes játékok átirata kapott komoly hype-ot. Elsőként a Blizzard lépett elő a legnevesebb franchise-zával, amit Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning, 2016) névre keresztelt. Hogy mekkora dobás is volt ez, illetve milyen mértékben is hathat a filmtörténelemre vagy a műfaj jövőjére azt az alábbiakban Warez kollégámmal vesézzük ki. (A kritikák spoilert tartalmazhatnak, így aki nem látta és meg szeretné nézni óvatosan olvassa)

Chino

Úgy tűnik most érkezett el az ideje, hogy a számítógépes játékok a filmvásznon is komolyabban utat törjenek, ehhez pedig egyből az egyik leggrandiózusabbat választották. Történtek már hasonló szárnypróbálgatások, de a Doom vagy az Uwe Boll – féle ámokfutásokon kívül nem sok babér termett a műfajnak (aki nem mellesleg szintén bejelentkezett a rendezésért). A Blizzard viszont talán a leghíresebb univerzumot vette alapul egy igazi blockbusterhez a Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning, 2016) leforgatásával. Mindenesetre hálás, de egyben hálátlan feladatot is vállaltak az alkotók, hisz a fentiekhez képest csak jobbat lehetett készíteni, ugyanakkor a Warcraft – franchise olyan nevet képvisel, amit nem megfelelő odafigyeléssel földbe lehet döngölni. A Blizzard Entertainment már korábban  tervbe vette a stratégiai, illetve MMORPG termékének nagyjátékfilmévé adaptálását, de több, mint 10 évet kellett várni, hogy végre valójában vászonra kerülhessen.

A Warcraft: A kezdetek minden egyes eleme arra enged következtetni, hogy mind marketing, büdzsé és pozícionálás szempontjából is egy giga-fantasy volt a cél, ami a „laikusok” számára is legalább akkora élményt nyújthat, mint az univerzum ismerőinek. Sajnos ezt nem sikerült megvalósítani. Duncan Jones-tól (Forráskód, 2011) mindenképp sokkal többet vártunk, de úgy tűnik nála is kiütközött az a gyermekbetegség, ami legutóbb Alex Proyasnál, miszerint a büdzsé, abszolút inverzben áll a minőséggel. Elvesztette mindazt az egyediséget, amit többek között a Holdban (Moon, 2009) mutatott. Persze nem lehet egy kalap alatt említeni az Egyiptom isteneivel (Gods of Egypt, 2016), de érződik, hogy ő igazi rajongó és inkább egy fan favorite mozival állt elő. Ez leginkább a narratívában ütközik ki, ami a film egyik legnagyobb gyengéje. Túl sok mindent akar túl rövid intervallumban elmesélni. Az avatatlan nézők számára azok az explicit elemek, amelyek a mitológiát ismerők számár evidensek, túlságosan távoliak, így a történet, a motivációk, a karakterek, a háttér mind-mind idegennek hatnak. Mindezt két órában képtelenek voltak visszaadni, ugyanakkor a védelmükben mindenképp meg kell említeni, hogy a Warcraft univerzum gazdagsága eleve nehéz feladat elé állította Jones-ékat. A filmmel mindenesetre igen kesztyűs kézzel bántak, ami az eredeti médium(ok)hoz való hűséget illeti, ugyanakkor a rendező és kompániája szorosan követte a fantasy műfaj paradigmatikus mintáját. Alapjaiban nem kaptunk sem többet sem kevesebbet, mint ami a hasonszőrű társait jellemzi, a legszembetűnőbb persze a minőségbeli különbség.

A film dramaturgiája elég félkésznek tetszett, a sztori azonban két Warcraft regényen (Rise of the Horde, 2006; The Last Guardian,2001), illetve az első, immár 22 éves cg-n alapszik. Az orkok világa a pusztulás középén áll. Ezért vezérük, a démoni varázserővel felruházott sámán, Gul’dan vezetésével portált nyitnak egy másik világra, ahol berendezhetik új otthonukat. Ehhez azonban le kell igázni annak lakóit, így a legnagyobb harcosokból álló előőrsöt küldik át, hogy előkészítsék a terepet. Ehhez persze az embereknek és a többi azerothi „öshonos” fajnak, mint az elfek vagy törpök (utóbbi kettőből nem sokat látunk), is lesz egy-két szava, élükön a legendás hőssel, Anduin Lotharral (Travis Fimmel). A vérszomjas orkok feldúlják a földeket, foglyokat ejtenek, ugyanakkor közel sem pendülnek egy húron. Az egyik rettenthetetlen, ugyanakkor becsületes klánvezér, Durotan (Toby Kebbell) szembeszáll Gul’dan-nal és halálos mágiájával, amihez még kényszerű, titkos szövetségre is hajlandó az emberekkel. Az utóbbiak legalább ennyire elszántak és felkészülnek, hogy megvédjék otthonukat. Gyorsan felbukkan Lothar mellett a mágiával felvértezett Őrző, Medivh (Ben Foster), egy mágustanonc illetve a király, Llane Wrynn (Dominic Cooper), aki főhősünk jóbarátja, bajtársa és sógora is egyben. Ez az egész gyakorlatilag egy fél – háromnegyed óra alatt le is zajlik, mi meg csak kapkodjuk a fejünket a sok név, információ és cselekmény láttán/hallatán, míg a WC-rajongók jólesően mosolyognak az ismerős nevek hallatán. És akkor még nem beszéltünk az egyik központi szereplőről, a félork Garonaról (Paula Patton) aki igen gyorsan átáll az emberek oldalára. Mindez azt eredményezi, hogy keveset tudunk meg hőseinkről, hátterükről és egyáltalán úgy kompletten a betöltendő szerepükről. Apróbb bepillantásokat ugyan kapunk, megismerhetjük nagy vonalakban az orkok társadalmát, de igazán semmi és senki sem tud kibontakozni. Mi pontosan az a fel mágia, ami gyakorlatilag az egész történetet mozgatja, honnan ered az ork warlock hatalma, Medivh karakteréről is jó lett volna többet megtudni, de kompletten Azeroth világát is illett volna egy kicsit jobban bemutatni. A Gyűrűk ura trilógia többek között ezért működött olyan remekül, mindennek megvolt a helye és az ideje, így a „fantasy-szűz” nézők sem vesztek el az információhalmazban. Mindenesetre ennek is megvan az az előnye, hogy a film egy pillanatra sem ül le, nem laposodik el, remekül pörög, székhez szögezi a nézőt, ugyanakkor mindkét oldalt egyaránt bemutatja. Nemcsak az emberek nézőpontjából követhetjük a sztorit, mindkét fél egyaránt fajsúlyos szerepet kapott, erre láthatólag Duncan Jones akkurátusan törekedett.

Azt már előzetesen borítékolhatni lehetett, hogy látványban nem lesz hiba, annál is inkább, mivel a Pi életéért (Life of Pi, 2012) Oscar-díjat nyert Bill Westenhofer felelt az effektekért. Habár az első trailerek még nem feltétlenül tükrözték ezt, de a filmre szerencsére jóval letisztultabbá és koherensebbé vált a vizuális világ. A grandiózusabb, sokszereplős csatajelenetek olykor kicsit sterilek, de az összkép egyszerűen fantasztikus. A harcok látványosak és jól megkomponáltak minden brutalitásukkal együttvéve. Roppannak a koponyák, markolatilag szaladnak a fegyverek, repkednek a lovak, az egész nagyon intenzív és hatásos. Amitől előzetesen komolyan tartani lehetett azok az ork – ember interakciók gyenge megvalósítása, de ebben sem találni komoly hibát, s mindezt megfejelve a remek díszlettel illetve gyönyörű tájakkal ebben a komponensben kitettek magukért az alkotók. A mágiahasználat ugyan nem a legegyedülállóbb, de ebben a szegmensben talán inkább a játékhoz hű közönséget szerették volna megragadni. A birkává változtatós jelenetért külön pacsi a felelősöknek. A jelmezek, kosztümök kapcsán a designerek is kitettek magukért, habár itt is találni utalásokat a cg-re, ami nem vitte jó irányba az összképet. Ugyanakkor, ami a zenét illeti, már inkább érheti kritika a filmet. Ramin Djawadi, a Trónok harca zeneszerzője ezúttal nem tett ki magáért,  egy jól megkomponált és karizmatikusabb zenével, sokkal hangulatosabbá lehetett volna tenni a mozit.

Mindent összevetve a Warcraft-univerzum első átirata nem teremtett forradalmat és nem is váltotta meg a cg-adaptációkat, de több lett, mint egy jó iparosmunka vagy egy fanservice. Előzetesen komoly fenntartásaink lehettek azzal kapcsolatban, hogy a Warcraft: A kezdetek nem lesz más, mint egy látványpornó megfejelve néhány utalással az eredeti matériára. Ezzel szemben egy igazán szórakoztató mozit kaptunk, ami látványban és akcióban borzasztóan erős. Sajnos a narratívában komoly gondok akadtak, így elsősorban inkább a Warcraft fanok örülhetnek neki, de a fantasy kedvelőinek is ott lesz a kedvencek között, annak ellenére, hogy egy ilyen alapanyagból valamivel többet vártunk.

Értékelés: 83

IMDb: 8,2

Mafab: 85

***

Warez

A sok szerepjáték közül, ami eddig a piacra került, egy se aratott akkora sikert, mint a World of Warcraft. A Blizzard, a Legendary Pictures, a Universal Pictures és az Atlas Entertainment mindent megtett, hogy vászonra csalja a játék minden apró részletét, de azért ne szaladjunk ennyire előre. A Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning, 2016) ugyanis még a WoW történései előtt játszódik, akkor, amikor Outlandet még Draenornak hívják és nem esett darabjaira, valahol a Warcraft első játékának a sztorija körül. Bizonyára ezt könnyebben értik a könyv olvasói és a játékosok, mint a laikusok. De nem kell félni, nem bonyolították túl a történet menetét, amit talán sok rajongó nehezen is fogadott. A filmes közönség véleménye pedig nagyon megoszlik a témában, ami érthető, elvégre Tolkien fantasy világából merítették a játék alapjait és eddig még nem készült jó filmes adaptáció videójátékból, csak gondoljunk vissza a Doom 2005-re, vagy a Perzsia Hercegére (Prince of Persia: The Sands of Time, 2010) . Ne felejtsük ugyanakkor el, hogy egy korosztály nőtt fel a Blizzard kezei alatt, tehát ha valakik, ők tudják mi kell a népszerűséghez. Aki viszont nem ismerné sem a könyveket, sem a játékokat, annak nem lesz egyszerű megbirkózni a nevekkel és a hozzájuk tartozó élettörténetekkel, melyek ismeretében a cselekmény amúgy sokkal könnyebb érthetővé válik.  Azért is van ez így, mert már a kilencvenes évektől létezik ez a fantasy világ és a mai napig, minden évben jelennek meg Warcraft könyvek. Így sajnos sok mozzanat még említés szintjén is kimaradt, na de lássuk, hogy mit alkotott a koprodukció első filmjében.

A történet

Sötét vászon. Halk dobszó. Aztán megcsillan egy kristály közelről, és távolodni kezd a kamera. Ekkor tárult fel a Blizzard logó, akár egy gleccser, magába fagyasztva a Warcraft világának rengeteg karakterét. És ekkor vettem észre, hogy épp logolok, ugyanis a főmenü zenéje szólalt meg legelőször monumentális erejével, ezzel megadva az alaphangulatot. Meg kell vallanom, az izgalom magas fokán jártam addigra és az első orkok láttán le is esett az állam. Egy újfajta animációs technikával dolgoztak a Warcraft: A kezdetek forgatása során és a végeredmény csodás lett. Természetesen érezhető a CGI és az arra érzékenyeknek nem is ajánlott a film megtekintése, de ennél valószerűbben mesés világot még nem láttam vásznon. Az egész atmoszféra teljesen beszippantja a fantasyra éhes embert, infúziószerűen adagolva az akciót és az érzelmeket – mely utóbbi nem annyira jelentős a Warcraftban, mint amilyen hatása van a filmes világban – így kerülhetett bele Garona és Lothar Anduin eddig sehol sem említett szerelme a történetbe és maradt el Medivh és az ork-draenei lány egy estés kapcsolata. SPOILER Meg persze az is jobban hangzik, ha Garona nem elárulja az Allyt, hanem a király kérésére, csupán úgy tesz, mintha elárulná. Persze sok más apró szál fordult más irányba ezeken kívül is, ahogy a király háborús parancsai sem egészen így vannak megírva és Sargeras uralma is nagyobb volt Medivh felett, valamint Garona is ott van a halálakor az őrző tornyában. De ott van Durotan halála és Orgrim ellenállása Gul’dannal szemben, amelyek szintén nem a könyv történéseit követik. Akkor mi maradt meg a történetből? Nagyjából minden más, de két óra alatt nehéz elmesélni, még szóban is a megírt eseményeket, így emiatt nem neheztelhetünk a Blizzardra. Tény, hogy emiatt sokak számára nem teljesen egyértelműek a szerepek, karakterek közötti viszonyok és a frakciók motivációi, valamint olyan karakterek megjelenése, melyeket nem neveznek meg igazi nevükön, pedig fontos lenne a cselekmény szempontjából. Ebből látszik, hogy ez a film olyan embereknek készült, akik tudják mit néznek és nem betévedtek egy kis kikapcsolódásra. Aki mégis így tekintené meg, annak a film minden egyes képkockája egy időutazás lesz, amely visszarepíti a nézőt a gyermekkorba, amikor még elfogadtuk a mondák világát, ugyanúgy mint valóságot.

A történet azt meséli el, hogy hogyan jöttek át Draenor földjéről az orkok Azerothba. A Horda azért indult meg, mert a földjük teljesen elpusztult egy ősi erőnek köszönhetően, melyet fel-nek hívnak. Gul’dan, a warlock mágiával portált nyit, aminek az Ally nem örül, így felkeresik Medivhet, a királyságot őrző mágust, aki meglepve tapasztalja, hogy megváltozott minden 6 éves pihenése alatt. Később kiderül, hogy igazából ő hívta át az orkokat és ő segített Gul’dannak megnyitni a portált, ezzel elárulva Azeroth népeit. Mindezt úgy, hogy Sargeras, – bár nem nevezik nevén, de aki ismeri a sztorit, az tudja – a Lángoló légió (Burning legion) vezetője, megfertőzte az elméjét a fel által és nem emlékezett tetteire. Lothar és Khadgar még időben ellátják a mágus baját, aki ettől annyira meghatódik, hogy még egyszer megnyitja a portált a király seregeinek, akiket ő hagyott pácban, mikor még nem nyomta agyon egy góliát. Igen ez elég zavaros lett, sajnos néha feleslegesnek érzem az eredeti történet megváltoztatását. Legalább Medivh megítélése pozitív lett a végére és Khadgar se lett öreg testbe zárva. Ezek alatt Gul’dan ellen felkelést szervez a Frostwolf (fordításban: „vérfarkas”) ork klán vezetője, Durotan, aki az életét adja azért, hogy megmutassa a Hordának a fel pusztító erejét, amely a warlock vezetőjüket is teljesen megfertőzte. Minden hiába történt, a felkelést Gul’dan leverte és végzett is minden ellenállóval. A vége pedig boldogság. Ugyan Stormwind királya meghalt Garona keze által, de Lothar felveszi a harcot a Hordával és egyesíti az Ally erejét. Goel, Durotan fia, pedig mózes kosárban menekült meg, ami szintén eltérés az eredeti történettől, de a végeredmény persze ettől még ugyanaz. Megtalálják és jövőre talán Thrallként be is csatlakozik néhány totemmel a harcba, mert hogy folytatása biztosan lesz és mindenki kedvenc sámánja is szerepet fog kapni, amennyiben hűek akarnak maradni a saját maguk által teremtett világhoz.

WoW! Ez film!

Mégpedig film a javából! A végtelenségig kidolgozott és milliók által többszörösen átélt karakterek, az-az a szereplők – melyekkel most kivételesen nem mi játszottunk, hanem színészek alakítottak – mint mozdulataikban, mint jelmezeikkel, teljesen visszaadták a játék hangulatát. Ilyenek a drágakövekkel díszített varázskönyvek és kardok, páncélok, legendás fegyverek, mint Orgrim Doomhammer-je, vagy Medivh botja. De Sergeras is pontosan úgy nézett ki, mintha most szaladt volna át egy szerverről a vetítőterembe, hogy elhozza a halált minden lény számára Azerothba. Egyszóval, minden egyes képkockája Warcraft volt, effelől nincs kétség. Még egy békaképű murlock is beugrik gargalizálni egy jelenet erejéig, azonban volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Szégyellem ugyan, de fantasztikus élmény volt látni, hányféle úton-módon lehet egy emberrel puszta kézzel és egyetlen mozdulattal elbánni, úgy, hogy még a szülei se ismerjék fel maradványait. És aztán beugrott, hogy mit is látok. A Warhammer brutalitása találkozott az egyébként sok közös ponttal rendelkező Warcraft-tal és az eredménye, egy kicsit steampunkos, ám ízig-vérig meseszerű fantasy; zöld mezőkkel, hatalmas hegyormokkal, villámokkal, és sötét mágiával. Ehhez jött még némi vér, erőszak, kíméletlenség, valamint a tizenhét láb magas orkok akik fél kézzel roppantanak emberi csontokat; ezzel el is készült a WoW koktél.

A színészi játék meglepően erősen kidomborodott a CGI karaktereken is. Gul’dan warlock mágiája és zölden izzó szemei az Oroszlánkirály Zordonjának gonoszságát idézte fel még gyermekkoromból a hirtelen, mégis kimért mozdulataival. A mágusok varázslatai bámulatosak voltak, látványosabbak, mint a videójátékban, ami nagy szó, tekintve azt, hogy mi folyik egy-egy raid közben. Nem lehetett egy egyszerű feladat, nem is véletlenül alkalmazták koreográfusok tömkelegét, akik segítettek a színészeknek a játékban szereplő mozdulatokat teljes mértékben elsajátítani. Ettől függetlenül, úgy vélem, sok volt a teleport, kevés a fireblast az archmagek részéről, de ami késik nem múlik, lesz még itt overpower mágus küzdelem. Elvégre ezek csak a kezdetek.

Azért mégiscsak videójáték

Filmként ugyanakkor a produkció több sebből is vérzik, legyen bármennyire is epikus szerkezetű, heroikus karakterekkel ellátott történet, ez mégis egy videojáték volt mindezek előtt. Épp ezért, kérve kérem a szinkron stúdiókat, ha videojátékból csinálnak filmet, legalább egy játékost kérdezzenek meg előtte, hogy mi micsoda. Például én nem ismerem Vashámort, ti már hallottatok róla? Vagy tudjátok azt, hogy merre található Viharvárad? Aki ismeri a WoW magyarítását már találkozhatott ezekkel a fantáziadús nevekkel, viszont az a mondat, hogy a „Hordáért!”, sokaknak csalt öröm, vagy éppen bánat könnyeket a szemébe. Reméljük nem kapunk hasonlóan frappáns nevet a jövőben. Ha mégis, én előre megjósolnám a „Végzetpöröje”, „Lángoló légió”, valamint „Lélek király” elnevezéseket. Bár a személyes kedvencem a már említett Frostwolf, mely teljes magyarsággal vérfarkast jelent a film szerint. A Bloodelfek pedig Fagyos tündérek, a Nightelfek pedig sötétek, mint a föld, mint azt mindenki tudja. Egy olyan ember számára, aki akár csak egy percet is, de játszott a játékkal, a szinkron nem hiszem, hogy nem szúrta volna a fülét. Nehéz ítéletet alkotni a filmről számomra, mert nem filmként, hanem játékadaptációként tekintettem rá elsődlegesen, melynek az eddigi legjobb, ami elkészült, de azért még vár ránk ez évben egy Assassin’s Creed is.

Személyes értékelés: 82/100

IMDB: 8,2

Mafab: 85

Az kiderült, hogy a Warcraft: A kezdetek nem lett Messiás,  ami a számítógépes játékok adaptációit illeti és nem is fog egy lavinát elindítani, ugyanakkor mindenképpen elkönyvelhetjük egy korrekt fantasy-ként. Aki a műfajt kedveli mindenképp megtalálja benne a számítását. A Blizzard viszont úgy látszik komolyan gondolja a dolgot, hisz a folytatást is borítékolhatjuk, továbbá az Activison Blizzard Studio megalapítása Nick van Dyke-kal az élen sem arra enged következtetni, hogy veszendőbe hagyják ezt a vonalat. Mielőtt azonban újra elbarangolnánk Azeroth földjére az Assassin”s Creed megmutathatja, hogy mekkora létjogosultsága is van a sikerjátékok adaptálásának.