Kortárs Arcok: Keserü Ilona - Corn & Soda

Kortárs Arcok: Keserü Ilona

A nyár első hetén egy olyan magyar művészt mutatunk be, akinek képein tiszta, élénk és erőteljes színek dominálnak az absztrakt formákban, rendkívül nagy hatóerővel.  Organikus és nőies formák ezek, melyek sok mindent elmondanak az alkotó belső világáról, arról a végtelen és megfoghatatlan térről, melynek egy-egy darabja kivetül a képekben. A Kortárs Arcokban ezúttal Keserü Ilona festőművészről olvashattok, aki a magyar kortárs művészet kiemelkedő alakja, alkotói tevékenységét 1984-ben Munkácsy-díjjal, 1989-ben Érdemes Művész kitüntetéssel, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjével, 2000-ben pedig Kossuth-díjjal ismerték el. Ha mindez nem lenne elég, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar professor emeritája, Pécs Megyei Jogú Város díszpolgára, 2014-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia megválasztotta a Nemzet Művészének (Bachman Zoltán építőművésszel együtt). Jelen felsorolásból is kitűnik, hogy Keserü Ilona azok közé a méltán elismert művészek közé tartozik, akik életművükkel rendkívül nagy hatást gyakoroltak a magyar művészetre.

Keserü Ilona

Keserü Ilona

Keserü Ilona 1933. november 29-én született Pécsett, családjában a művészi életpálya nem volt ismeretlen; anyai nagynénje Jászai Mari, művészetének nagysága elevenen élt a ’30-as években, nagybátyja pedig, Jászai István vásárolta meg tőle első festményét 1945-ben, egy pengőért.  Az összeg nem volt kevés, de inkább szimbolikusnak értelmezhető; egy folyamatosan rajzoló-alkotó, tehetséges fiatal első nagyobb lépése, egy képének eladása, mely bepillantást is engedett a szakma működésébe.

Gyermekként élte át a II. világháború eseményeit, elmondása szerint ekkor mindezt nem jónak vagy rossznak érzékelte, hanem váratlan és vad dolgok tömkelegének, amelyek – legyen szó a bombázásokról vagy lövöldözésekről – izgalommal és persze félelemmel töltötték el, a felgyorsult eseményeket sokszor még a felnőttek sem tudták teljesen értelmezni. A  háború utolsó éveiben Máramarosszigetről elmenekülve Sopron megyében éltek nagyszüleinél, a faluban gyakran voltak orosz vagy német katonák is elszállásolva. Már ekkor is rengeteget rajzolt, minden alkalmat kihasznált arra, hogy csillapítsa alkotói vágyát. A béke után visszaköltöztek Pécsre, ahol a Miasszonyunk Női Kanonokrend által fenntartott középiskolába járt, 17 évesen viszont különbözeti vizsgát tett és a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Saját elmondása szerint ekkor már pontosan tudta, hogy a képzőművészettel akar foglalkozni, így logikusan következett az újabb, pályáját alakító lépés: a Magyar Képzőművészeti Főiskola. Nem kisebb fajsúlyú volt az sem, hogy mindeközben tartotta a kapcsolatot pécsi mesterével, Martyn Ferenccel, aki folyamatosan ellátta rajzi feladatokkal, legtöbbször a természet után kellett tanulmányokat készítenie. Szigorú mestere volt, aki nem halmozta el dicséretekkel, folyamatosan talált kivetnivalót munkáiban, ezzel viszont elősegítette, hogy minél magasabb szintre emelje művészetét.

Keserü Ilona és Debreczeni Gyöngyi Ottlik Gézáék teraszán, 1962 szeptembere Keserü számára az Ottlik Gézával és körével kötött barátság meghatározó és inspiráló volt.

Keserü Ilona és Debreczeni Gyöngyi Ottlik Gézáék teraszán, 1962. szeptembere
Keserü számára az Ottlik Gézával és körével kötött barátság meghatározó és inspiráló volt, olyan intellektuális közeget biztosított, mely révén az akkor erősen nyomasztó Budapest is sokkal élhetőbb, sőt szórakoztatóbb volt.

„ … a festés folyamata szünet nélküli küzdelem, birkózás az Angyallal, aki bennünk van, és azt akarja, hogy felülmúljuk önmagunkat”

Keserü Ilona

 A főiskola elvégzése után fedezi fel magának az absztrakt festészetet, korai képeivel még Martyn képi világát folytatja. A ’60-as évek azonban több, mérföldkőnek számító eseményt is hozott magával: egyrészt az ekkor induló neoavantgarde művészgeneráció rendkívül erőteljes, hatása a magyar művészetre sem kisebb fajsúlyú – mint például Birkás Ákos (korábban róla írt cikküket itt olvashatjátok), Nádler István vagy Maurer Dóra -, Keserü Ilonának pedig 1962-63 között tett olaszországi útja saját pályája fordulópontjának tekinthető. Ekkortájt még komorabb hangvételű, monokróm  úgynevezett Zsilett-rajzokat készített, amiket viszont fokozatosan felváltott egy sokkal színesebb, a gesztusfestészet irányába mutató képi világ.

Számozott képek, 1965.

Keserü Ilona: Tízes számú kép, 1965.

Keserü Ilona: Tízes számú kép, 1965.

Olaszországi tanulmányútjáról hazatérve Keserü rövid, saját útját keresgélő, kísérleti periódusában még próbálta azokat az impulzusokat érvényesíteni, melyekkel külföldi útja során találkozott. 1964-ben a Jókai-Klubban állított ki, amikor is Bálint Endre így vélekedett róla: “Magával még nem történt meg valami“. Ezek a szavak természetesen a képeken érezhető bátortalanság miatt hangozhattak el, viszont jelentőségük óriási volt; ezt követően Keserü Ilona mindent elhagyott, ami egyéniségéhez idegen volt, többek között a főiskolán tanultakat és az akkori kiállítótermekben uralkodó stílust is, egyedi, színekben tobzódó, absztrakt festmények egész sora született. Olyan élmények jöttek felszínre és nyilvánultak meg képein, mint a gyermekkori emlékek, a népművészet, a Martyn-féle avantgarde tradíció vagy a már letisztult itáliai élmények – és persze a nőiesség kérdése.  A számozott képek már egy erős koloritot mutatnak, az élénkvörösek és narancsok absztrakt formákat hangsúlyoznak, ezek a festmények pedig már előrevetítik a következő évtizedek festészeti programját is.

Ez az időszak persze nem volt elnyomástól mentes, a Támogatott-Tűrt-Tiltott kategóriák élénken éltek és nem is halasztottak el egyetlen alkalmat sem a hivatalos szervek, hogy a három kategóriába minden művészt besoroljanak. Az absztrakt festészetet ráadásul eleve nem támogatták, hiszen a kor vezető festészeti tendenciája a szocreál; a kedvesen pózoló kalauz realisztikus ábrázolása, a munkásréteg, mint állandó téma és sorolhatnánk.

Közelítés II. 1969.

Keserü Ilona: Közelítés II. 1969.

Keserü Ilona: Közelítés II. 1969.

Az 1966-os Stúdió-kiállításon már az absztrakt művészet is bemutatkozhatott, az 1967-es viszont óriási csalódásként érte az alkotókat; mindenkit kiutasítottak, akinek képein nem volt figuratív elem – többek között Keserüt is. A kizsűrizett alkotásain ekkortájt pedig nagyon is figuratív elem átiratáról volt szó – a balatonudvari temető sírköveinek szív alakú formáit ültette át festményeibe, hol színes, lendületes formában, hol a vászon domborításával, de mindkét esetben határozott kontúrokkal. Bár nem állami helyen, de kiállította műveit, aminek tiszta absztrakciója Perneczky Géza cikkében is elismerést váltott ki, Sinkovics Péter pedig meghívta az Iparterv-kiállításra, hogy vegyen részt műveivel. 1968-ban, az első Iparterven egy sírköves képével és a kétrészes Tükörképpel szerepelt, a másodikon, 1969-ben, a Közelítés című festménye vászondomborításos változatával, a Közelítés II.-vel. Ez az alkotása már kilép a megszokott táblakép keretei közül és a plasztikusság felé halad, a forma pedig későbbi alkotásainál is újra és újra felbukkan.

A Fényes Adolf Teremben — a tűrt művészek „száműzetésének” állami helyszínén — Bencsik István szobrászművésszel és régi évfolyamtársával, Major Jánossal rendeztek közös kiállítást. Ekkor bukkannak fel nála a direkt módon beépített nőies elemek; a vásznak varrása, a textilapplikációk, egyszóval a tipikus női tevékenységeket tükröző képi elemek. A formák és színek egyaránt érzékiek; Aczél György nem véletlenül nevezte absztrakt pornográfiának. A nőiség eme felvállalása miatt sorolják Keserü Ilonát a nőművészek közé. A 2006-ban a 2B Galériában megrendezett Hazai javak elnevezésű kiállításon is szerepelt egy ’70-es évekből származó alkotásával, miközben a Várfok Galériában francia művésznők tárlata volt látható. Utóbbi erősen tolakodó hangvétellel mutatta be a nőiségről alkotott képüket, míg előbbi tisztán, saját nyelvüket beszélve növelték tekintélyüket.

Cangiante hangok, 2011.

Keserü Ilona: Cangiante hangok, 2011.

Keserü Ilona: Cangiante hangok, 2011.

Keserü Ilona a 2000-es években is aktívan és meghatározó módon alkotott, miközben a Pécsi Tudományegyetemen tanított és volt témavezetője a doktori iskolát végzőknek. 2011-es alkotásának címében is hangot ad több évtizedes hitvallásának; a cangiante arab eredetű szó, jelentése színjátszás, színváltás. A színelmélet kutatása Keserü Ilonánál is megjelenik, az elméleti kutatások szinte minden jelentős művésznél előnyt élveznek és fontos momentumnak tekinthetőek. Jelen festménynél is érvényesül az elmélet; az erős, lüktető színek mellett az árnyékokat nem annak valamilyen sötétebb árnyalatával, hanem egy mellérendelt szín segítségével éri el. A nyers vászonra felvitt színek mellett a ráépített darabok valódi hangokká formálják a színfoltokat – a zene mindig is fontos volt Keserü életében. A kép ragyog, erős és lüktető, mint amilyen a művész életműve maga is az.

Összességében elmondható, hogy Keserü Ilona életműve rendkívül meghatározó a magyar kortárs művészeti szféra tekintetében, amit számos elismerése is igazol. Az idén 82 éves művész állítása szerint mindenre büszke, amit életében megélt és elért, ami pedig vitathatatlanul nem kevés.

Ez is tetszeni fog...