NBence 
2012. szeptember 11-én Bengáziban fegyveresek rohanták le az amerikai diplomáciai képviselet épületét. A támadásban négy amerikai életét vesztette; Christopher Stevens nagyköveten kívül a külügyminisztérium egy másik alkalmazottja Sean Smith, és a CIA alkalmazásában álló, két GRS-operátor (a kormánnyal szerződéses viszonyban álló katonai magánvállalkozó). A támadás pontos indítékai mind a mai napig nem kerültek nyilvánosságra, ugyanakkor Bengázi azóta fogalom lett az Egyesült Államokban. A 2001-es terrortámadások 11. évfordulójára időzített támadássorozat példátlan külpolitikai fiaskót jelentett az USA-nak, ahol a politikai vezetés és – a közelben tartózkodó, de bevethetetlen katonai erők miatt – a fegyveres erők is csődöt mondtak.
Ennek az esetnek állít emléket Mitchell Zuckoff – az ott szolgáló fegyveres operátorok visszaemlékezéseire épített – 13 óra: Bengázi titkos katonái című könyve, amely az Agave Kiadó gondozásában idén hazánkban is megjelent. Kritikánkban azonban nem csupán ezt a kötetet, hanem az abból készült, Michael Bay rendezte filmet is górcső alá vesszük.
Zuckoff munkája a kényes téma okán már rögtön az elején leszögezi: a kötet narratívájában végig a semlegességre törekszik. „A könyv nem tárgyalja, az Egyesült Államok kormánya mit tudott, mondott vagy tett a támadás után, és nem is a közbeszédben az azóta is zajló vitákról, az ügynek az elnökválasztási kampányban [Hillary Clinton a Demokrata Párt elnökjelöltje külügyminiszteri tisztséget töltött be a Bengáziban történt események idején – szerk.] betöltött szerepéről, valamint állítólagos összeesküvésekről és az igazság elkendőzésére kreált fedőtörténetekről szól. Nem arról számol be, mi történt különböző washingtoni meghallgatásokon, fehér házi előszobákban, külügyminisztériumi tárgyalókban, vagy televíziós vitaműsorainak zöld háttere előtt. Azt beszéli el, ami a terepen történt, Bengázi utcáin és háztetőin, amikor süvítettek a lövedékek, lángoltak az épületek és az égből aknagránátok hullottak. Amikor emberek életeket mentettek, más életek pedig odavesztek, vagy örökre megváltoztak.”
Persze nem ez a hitelességre és elfogulatlanságra való törekvés az egyetlen erénye a könyvnek. A tényirodalmi alkotások többségétől eltérően ugyanis Zuckoff a szemléletes környezetleírásokon és jellemrajzokon kívül rendkívül nagy figyelmet fordított a fegyveres küzdelem részletekbe menő ábrázolására is. Sok akcióregény megirigyelhetné azt a feszes és sodró tempójú történetvezetést, amely a 13 órát jellemzi. A túlélők visszaemlékezéseire építő narráció fő erénye pedig nem csupán az, hogy az olvasóknak nyújt személyesebb kapaszkodót, hanem a több nézőponton alapuló leírások okán számos dimenzióban szemléletesebb is. Zuckoff jól fogja össze a túlélők beszámolóit, és ötvözi azokat a korabeli sajtóinformációkkal és az azóta napvilágot látott hivatalos jelentések anyagaival. A végeredmény egy végig izgalmas munka, amely szerencsére (objektivitási kényszer ide vagy oda) van olyan bátor, hogy számos kritikai megjegyzéssel és apróbb információkkal utaljon a politikai felelősségvállalás kérdésére is.
A tényirodalmi keretet nem csupán az izgalmas harci beszámolókkal, hanem a kötet stílusával is igyekszik kitágítani a szerző. Számos párbeszéd, humoros elem, érzelmesebb visszatekintések és „operátori szakmázás” színezi a sztorit. A könnyedebb részek mellett ugyanakkor Zuckoff bebizonyítja felkészültségét, a 13 óra számos történelmi utalást – köztük az 1967-es Bengázi eseményeket – tartalmaz, a térség kulturális és politikai viszonyainak aprólékos bemutatása mellett. A szerző nem csupán szakmailag ügyelt a részletekre, térképekkel és fotókkal hozza közelebb olvasóihoz az eseményeket. Összességében a 13. óra – Bengázi titkos katonái egy rendkívül érdekes és értékes olvasmány, amely egyaránt ajánlható a történtek iránt érdeklődő szakmai közönségnek és laikus olvasóknak. Az egyedüli kritika sajnos éppen a magyar kiadáshoz köthető. Az igényesnek és strapabírónak számító külső megjelenés mellett ugyanis a kiadónak nagyobb figyelmet kellett volna szánnia a szöveg utógondozására. Dr. Molnár György nevéhez köthető fordítás szakmailag számos kívánnivalót hagy maga után. A fordítói munka egyébiránt valódi hullámvasút, a néhol kifejezetten igényes és aprólékos munkát számos esetben elképesztően amatőr és felületes megoldások követik. Az Egyesült Államok fegyvernemeinek magyarra fordítása úgy látszik még 2016-ban is megoldhatatlan feladat, ahogyan bizonyos (külügyi és katonai) szakkifejezések is teljesen kifacsart módón kerülnek papírra – sokszor oldalanként is eltérő megoldással. Ezért nagyon nagy kár, mert valószínűleg itthon döntően a téma iránt érdeklődő – és az átlagnál tájékozottabb – közönség fogja kézbe venni a kötetet, akiknek pedig duplán fáj az ilyesmi.
***
Az, persze ha csak fordítói hibákat tudunk felhozni egy könyvnél, általában komoly elismerés az eredeti munkának, és ez a 13 óra esetén sincs másként. Különösen igaz ez, ha a könyvet a filmes változattal állítjuk szembe. A még magyarországi bemutatásra is esélyes produkció előbb a kritikusoknál vérzett el nagyon csúnyán, majd a tengerentúli jegyeladások érdektelensége ütötte be az utolsó szeget a koporsójába. A hazai premier elmaradása okán mégis kíváncsiak voltuk, hogy Michael Bay neve ezúttal pozitív vagy negatív végeredményt hoz a 13 óra: Bengázi titkos katonái (13 Hours, 2016) filmes változatának.
Rögtön az elején csalódnunk kellett, mert a történet feldolgozása – kötöttebb játékidő ide vagy oda – egyértelműen a leggyengébb része lett a filmes produkciónak. A könyv által remekül kibontott kontextusról itt teljes egészében le kell mondanunk, ahogy a főhőseink bemutatása is elég méltatlanra és felületesre sikerült. A néző csak kapkodja a fejét, hogy most ki kicsoda, ki kivel van, mi az a Február 17. milícia, vagy éppen mi is pontosan a jogállása ezeknek a GRS operátoroknak?! Sajnos a történet fiktív részei (amelyekből amúgy nincs sok) szintén önálló életre kelnek, és csak tovább növelik az egyébként rendkívül egyszerű narratívával dolgozó film kuszaságát. Michael Bay filmjében ugyanis minden amerikai fegyveres biztonsági ember minimum egy rambo, aki sosem vét célt, és ha éppen nem tarolja tekegolyó módjára a milicistákat, akkor jó alaposan kiosztja az amatőr külügyes/hírszerző alkalmazottakat. Az egyik legnagyobb hiba éppen ez a történetben, hiszen a mozifilm – a könyv alapfelállásához képest is – elképesztően részrehajló és manipulatív. A könyvben elhangzó kritikákat az eltérő szemszögből bemutatott cselekmény sokszor árnyalja, itt azonban végig inkompetens CIA vezető bábbal játszunk, ahelyett, hogy a politikai okok mögé pillantottunk volna. Az érintett amerikai politikai döntéshozók helyett inkább a hivatalnoki garnitúra felé tolva el a felelősség kérdését – ennél még az is jobb megoldás lett volna, ha Bay inkább kimarad a döntőbírói szerepkörből.
Michael Bay rendező szerencsére a történet elnagyolása és a kissé túltolt „Superamerica” feeling hangoztatása ellenére más területeken egyensúlyba tudta hozni a mérleg serpenyőjét. Leginkább azért, mert Bay-nek valóban dolgoznia kellett ezzel a filmmel, és a rendkívül alacsonynak számító filmes büdzsé miatt el kellett felejtenie az aduász Transformers kártyát is. A CGI parádé helyett sok kézikamerás és hús-vér emberekkel felvett jelenetet láthatunk, amely egyértelmű erőssége a produkciónak. A lövöldözős jelenetekre semmiféle panasz nem lehet; van minden, amit szeretünk a műfajban, és a sok éjjellátós, nyomjelző lövedékes durrogtatás láttán még a művészies jelző is megfordulhat az ember fejében. Persze a végeredmény nem olyan parádés, hogy második Zero Dark Thirty-ként (2012) beszélhessünk róla, de mindenképpen jobb bárminél, amit Bay az elmúlt 10 évben rendezett.
Nagy szerepet kap a pozitív kicsengésben az operatőri munkán kívül az egyébként B-kategóriás színészgárda meglepő alakítása is – annak ellenére, hogy John Krasinski a legnagyobb név köztük. A nulla forgatókönyves jellemrajz és a felvezető jelenetekben elénk tolt – néhol csöpögős – családi háttér által behatárolt mezőben pedig nem volt könnyű megtölteni élettel a karaktereket. A kötelező hazafiaskodás, és a csak amerikai oldalon megjelenő PC elemek (David Ubben DS ügynök megformálását a valóságtól eltérően egy afroamerikai színészre bízzák, ugyanakkor a túloldalon arctalan tömeg harcol, mindenféle magyarázat nélkül) ellenére sem bukik át a tűréshatáron a produkció. A végső pozitív érv pedig a hangulati elemek megfelelő alkalmazása és az életszerű környezet megalkotása a produkcióban, ettől pedig nemcsak a hitelesség látszata, hanem a fogyasztói élmény is jelentősen javul.
A film végső verdiktje egyértelműen egy korrekt iparos munkát ad ki, amelyben Bay sikerrel maradt a földön és nem rontotta el túlságosan a kiváló alapanyag jelentette lehetőséget. A történet felépítettsége adott volt, ennek interpretálása viszont nem sikerült jól, ahogyan a gyenge scriptek is csorbítják a végeredményt. Az alacsony költségvetésnek viszont semmi negatív hozadéka nem volt, a látványvilág korrekt, az akciójelenetek pörgősek és kellő dinamikával megkomponáltak. A színészek jó munkát végeztek és sikerült ember közelibbé tenni a kissé robotikusnak ható karaktereket is. A két munka közül egyértelműen könyvként ad teljesebb élményt a 13 óra: Bengázi titkos katonái, viszont filmként sem élvezhetetlen. A műfaj rajongói biztosan közelebb érzik magukhoz a végeredményt, habár azt meg kell hagyni, hogy főleg a Zero Dark Thirty de még A túlélő (Lone Survivor, 2013) is nagyságrendekkel jobb alkotás ennél.
A kötetért köszönet az Agave Kiadónak!
Értékelés:
Könyv: 88/100
Film: 70/100
IMDb:7,4
Mafab: 83
1 thought on “13 óra: Bengázi titkos katonái – könyv vs. film”