A legjobb filmek a II. világháborúról – a Corn & Soda szerkesztői listája

#25 Vaskereszt (Cross of Iron, 1977)

Végre nem a hős amerikaiak szemszögéből látjuk az eseményeket… Ez a film képes megmutatni – más mozgóképekkel ellentétben –, a németek oldalán nem emberevő szörnyek harcoltak, hanem csupán egyszerű emberek, akik szintén csak túl akarták élni a vészterhes korszakot. K.A. kollégánk egyéni listáján egyenesen a legjobb második világháborús filmként szerepelt, kétségtelen, hogy a legjobbak között a helye.

 #24 A napfény íze (1999)

Szabó István a saját maga által írt forgatókönyvből készítette el ezt az alkotást, mely olyan módon állít emléket a második világháború időszakának, ahogy kevés film. A napfény íze különleges családtörténet: egy magyar család három nemzedékének meséje, melyben helyet kap a felemelkedés, a bukás és a kudarc is.

 #23 Phoenix bár (Phoenix, 2014)

Mi az, ami még a háborúban, de még a koncentrációs táborban sem tűnik el? Talán a szeretet, talán az emlékezés, talán az ember személyisége. Legalábbis erre utal a csodálatosan rendezett és fényképezett, pazar színészi játékot felmutató Phoenix bár, melynek főszereplője Nelly, a német-zsidó énekesnő, aki a második világháború előtt éjszakai bárokban lép fel. Egy nap azonban koncentrációs táborba zárják, ahonnan bár élve kijut, mégis hatalmas árat kell fizetnie. Nagyobbat, mint gondolnánk… Christian Petzold filmje olyannyira remek, hogy kolléganőnk, Eszter személyes listáján az első helyen végzett. Bizonyára sokan vélekednek úgy, mint ő: „a Phoenix bár őszinte, húsba vágó történet arról, hogy vannak pillanatok, mikor kizárólag önmagunkban bízhatunk”.

 #22 Kelly hősei (Kelly’s Heroes, 1970)

Remek szereposztás és bravúrosan megírt forgatókönyv. De mi a hiba? Az amerikai propaganda, vagyis ahogyan a korabeli hatalom szerint gondolkodni kellett a világháborúról, nagyon jól megjelenik benne, ami néhol irritáló. Ettől eltekintve viszont el kell ismerni, nem a véletlen műve, hogy felkerült a listánkra. Az ok nem más, minthogy rendkívül izgalmas története van, melynek köszönhetően sajátos színben tűnik fel a háború és az emberi természet is.

#21 A zongorista (The Pianist, 2002)

Valljuk be: Roman Polański igencsak ért a filmkészítéshez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint terjedelmes életműve, mely olyan alkotásokat foglal magába, mint a Puszta formalitás, a Rosemary gyermeke, az Iszonyat, Az öldöklés istene vagy a Kínai negyed – és akkor még kihagytuk a Kés a vízben és a Szellemíró című filmeket… Valamint a direktor egyik legszebb művét, A zongoristát, mely egyébként nyomós okkal került fel a listánkra. Hogy mi ez az ok? Nos, valójában több is van. Adrien Brody tiszteletteljes játéka, Pawel Edelman kifogástalan operatőri munkája, Wojciech Kilar történetbe simuló zenéje, továbbá – nem is kérdés – a rendezés. És persze a történet, melyben egy zsidó zongoraművész útját követhetjük végig, egészen a háború végéig.

Ha van film, amely örökre a nézője emlékezetébe ég, akkor az a Jöjj és lásd! – vagyis az a mozgókép, mely bár 1985-ös és közel sem horrorfilm, mégis arra készteti az embert, hogy olykor-olykor elforduljon vagy behunyja a szemét. „Sokan tulajdonképpen csak találgatni tudunk, milyen is a háború. Épp hozzánk beszél Elem Klimov, aki olyan filmet rendezett 1985-ben, mellyel nemcsak a mai napig, hanem az idők végezetéig konzerválta a háború képét. Azt a képet, amit senki sem szeretne látni, de valójában mindenkinek látnia kell” – vélekedik Eszter a szovjet filmről, amely egy kis parasztlegény sorsán keresztül nyújt bepillantást a második világháború gyötrelmeibe. Lehetne jönni képi világgal, színészi játékkal és sok egyébbel, de ez az a mozgókép, amely esetén az ilyesmi felesleges. A lényeg úgyis a történet és a naturalisztikus ábrázolásmód – itt minden olyan, hogy tényleg be kell csukni a szemünket.

Mel Gibson és a háborús filmek elegye ritkán hoz ki rossz végeredményt, Desmond Doss, a hetednapi adventista háborús hős életét feldolgozó munka pedig igazolta is ezt a tézist. A tavalyi év minden túlzás nélkül egyik legjobb filmjének kétségtelenül helye van a listánkon, és nem csak Gibson legendásan naturalista harctér ábrázolása okán. Andrew Garfield ugyanis élete alakítását jegyzi, mellette pedig egyedi hangulat uralkodik a játékidő végéig. Az igazi funfact a filmmel kapcsolatban, hogy Doss története olyannyira különleges volt, hogy Gibsonnak – sok rendezőtől eltérően – éppen azzal gyűlt meg a baja, miket lehetne kihagyni a valóban megtörtént hőstettekből, hogy a nézők ne gondolják rendezői túlzásnak a mozivásznon látottakat.

Ez a film az ardenneki ütközetről mesél, ráadásul nem is akármilyen módon – német és amerikai szemszögből is láthatjuk az eseményeket. Ebben az alkotásban egyszerű katonáknak, embereknek állítják be mindkét oldal katonáit, és ez 1965-ben még nem számított teljesen természetesnek. Épp ezért olyan izgalmas és magával ragadó A halál 50 órája, mely a háború értelmetlenségét hangsúlyozza és olyan karaktereket sorakoztat fel, akik belefáradtak a saját sorsukba. No, és persze a mindig csodálatos Henry Fonda alakításáért.

#17 Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates, 2001)

Az Ellenség a kapuknál két mesterlövész harca, mely által egészen más arcát látjuk a háborúnak, mint amit a tanulmányainkból, olvasási-, valamint filmélményeinkből ismerünk. Ebben a filmben két férfi magányos háborúját láthatjuk: mindketten a másikra vadásznak, közben viszont rengetegen halnak meg körülöttük Sztálingrád romjai között. Kicsit pátoszos, néhol kicsit túl mű is, de a 2000-es évek elejének legnépszerűbb háborús mozija maradt még így is, persze a szerelmi háromszög ebből sem maradhatott ki. Még szerencse, hogy Ed Harris és Jude Law ebben kivételesen nem mérik össze erejüket.

#16 Sztálingrád (Stalingrad, 1993)

Ha a Vaskereszt és A halál 50 órája kapcsán a háborút végül elveszítő német katonákról is szót ejtettünk, akkor egyértelműen ez az a film, ami igazán képes bemutatni azt az elképesztő borzalmat, amit mindkét oldalnak ki kellett állnia. A sztálingrádi ütközetet sokan a második világháború fordulópontjának is tekintik, azonban enélkül a drámai felütés nélkül is kétségtelenül az egyik legbrutálisabb momentuma volt a harcoknak. Joseph Vilsmaier rendező pedig pontosan ebbe a pokolba kalauzol minket, mindezt végtelen naturális és lényegre törő előadásmóddal.

Ahogy a 2014-es év legjobb filmjeit összegző cikkünkben is kiemeltük, A könyvtolvaj több, mint magával ragadó. Markus Zusak regénye egy igazán megrendítő történetet mesél el, és közben a második világháború eseményeit is kissé más megvilágításba helyezi. Szerencsére az eredeti regény a feldolgozás után sem vesztett értékeiből, pluszban az adaptáció révén megcsodálhattuk Sophie Nélisse meglepően érett játékát és John Williams fantasztikus betétdalait.

Charlie Chaplinnel való megismerkedésünk sokunknál éppen ezzel a filmmel kezdődött.  Nemcsak a filmklasszikus egésze, hanem annak történelmi kontextusa és okozatai is hozzájárultak ahhoz, hogy kihagyhatatlan alapművé váljon. Azt pedig mindenképp jó szem előtt tartani, hogy minden vicc fele komoly.

Van egy regény: két kisfiúról szól, akik egy napon összeismerkednek, a másodikon össze is barátkoznak, aztán egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mint az igaz, örök barátok. Csakhogy az egyik kisfiú német, a másik pedig zsidó. Egyikük a kerítésen belül, másikuk a kerítésen kívül él. Ők azonban nem értik a különbségeket, s igazából azt sem, minek a tábor, minek a kerítés. Okokat persze találnak maguknak, de még túl ártatlanok ahhoz, hogy felfogják, mi zajlik körülöttük. Az említett regényt John Boyne írta, a belőle készült filmadaptációt pedig Mark Herman rendezte 2008-ban és több szerkesztőnk szavát idézzük, mikor azt mondjuk: „A csíkos pizsamás fiú őrületes erejű dráma”.

„Van, aki a haldokló madárra nézve csak az értelmetlen szenvedést látja. De az utolsó szó a halálé. Kineveti őt. Más ránéz ugyanarra a madárra, és megérzi az üdvösséget. Átjárja őt a fény.” Mi egyértelműen a fényt láttuk meg Terrence Malick páratlan második világháborús víziójában. Nem egy könnyen emészthető munka, tele a rendezőre jellemző komplexitással. Kendőzetlenül brutális háború, tömény mélypszichológia, egyedien fullasztó atmoszféra és parádés szereposztás; mindezt gyakorlatilag hibák, illetve a szokásos klisék nélkül. Ez a film a világháború egyik legbrutálisabb ütközetéről szól, ahol az amerikai katonák a földi poklot megjárva arattak végül győzelmet, ám ebben a győzelemben semmiféle fennköltség nem volt. Ez a film ennek megfelelően nem magasztal és nem is szabadít fel, ez nem a Ryan közlegény megmentése és annak pátoszos világa. NBence abszolút második világháborús kedvence ez a film, amelynek drámaiságát külön kiegészíti, hogy hiába jelölték hét Oscar-díjra is, végül egyet sem nyerhetett meg.

Történelmi hitelesség ide vagy oda, ezt a filmet nem lehet nem élvezni. Valójában pontosan a hiteltelenségében leledzik az a töménytelen nagyszerűség, amely miatt sokak kedvencévé vált Tarantino világháborús víziója. Minden oldal sztereotípiáit felerősíti, túltolja a valóság rostáján, hogy mindenki számára világos legyen a költői túlzás, ami az egész produkciót jellemzi. Chino és Varga Bence kollégák nagy kedvence a mozi.

Nos, Az élet szép az a film, melynek már a történetét sem lehet anélkül ismertetni, hogy libabőrös lenne az ember. 1938-ban járunk, mikor főhősünk, Guido beleszeret tanárnőjébe, Dorába, aki épp egy náci tiszthez készül feleségül menni. A mese azonban úgy alakul, ahogy elvárjuk, hiszen Guido meghódítja a nőt. Összeházasodnak, gyermekük születik, ám a politika közbeszól: a félzsidó Guido és családja koncentrációs táborba kerül. Főszereplőnk azonban nem törik meg, s annak érdekében, hogy megóvja gyermekét, kitalálja, hogy a tábor csak egy játék, melyben az őrök a játékvezetők, a rabok pedig a versenyzők. Na igen, libabőr… És akkor a zenéről, valamint Roberto Benigni játékáról és rendezői zsenijéről még nem is beszéltünk. S talán nem is kell. Elég csak annyit mondani, amennyit már elmondtuk, abból úgyis kiderül: Benigni elkészítette azt a háborús filmet, mely igazából a szeretetről szól.

„Játszd újra Sam!” – bárhol is legyünk, ha ezt az egy mondatot megemlítjük, mindenki tudja, hogy a Casablancára gondolunk. És lássuk be, ez még úgy is óriási dolog, hogy mostanság igencsak sok hazai vonatkozású filmmel tudunk büszkélkedni. Kertész Mihály 1942-es filmje ugyanis olyan mozi, mely örökre bevésődött a filmtörténelembe. Humphrey Bogart és Ingrid Bergman felejthetetlen jelenetekkel ajándékoznak meg minket, a főhős, Rick mulatójában felcsendülő Marseillaise pedig olyannyira emlékezetes, hogy el se hinné, aki nem hallotta, aki nem látta a filmet. Már, ha van olyan…

Elképesztően nagy a hype Christopher Nolan legújabb alkotása körül, nézők és kritikusok licitálják túl egymást a filmmel kapcsolatban. Nem minden ok nélkül teszik ezt természetesen, mi is nagy rajongói vagyunk Nolan munkáinak, ez pedig az egyik legjobb közülük. Chino szerint egyértelműen a legjobb háborús mozi, hiszen minden aspektusában szinte tökéletes filmet láthatunk a Dunkirk esetében. Ehhez persze a francia újságíróknak biztosan lenne egy-két szava… Nálunk mindenesetre szépen gyűjtögette az előkelő helyezéseket, így nyolcadik helyen ért célba, és rendkívül szoros versenyben, de megelőzte a Casablancát is.

Steven Spielberg filmje J. G. Ballard önéletrajzi regényéből készült, és egy kisfiú, James Graham szemszögéből meséli el a második világháború történetét. „Nincs mama, nincs papa, nincs whisky-szóda – ahogy az a szegény japán srác mondja a filmben, attól azóta is kiráz a hideg. J. G. Ballard egyik legjobb regénye, John Williams egyik legmegrázóbb kompozíciója, Spielberg egyik legemlékezetesebb rendezése, és minden szentimentalizmusa ellenére nemcsak a legjobb háborús filmnek tartom, hanem az egyik legjobb filmnek. Csak így pőrén.” Így fogalmaz szerkesztőnk, Duba Dániel, akinél nem meglepő módon első helyen áll A Nap birodalma. Nem véletlen tehát, hogy listánkon is a hetedik helyet érdemelte ki.

Az elmúlt évek legnagyobb magyar filmsikerének bérelt helye van listánkon. Oscar-győzelmének tudatában is megdöbbentő, milyen munkákat utasított maga mögé ezen listán. Nehéz dolgunk van azonban, hogy mit írhatnánk róla, amit nem írtunk le már-már ezerszer, például legutóbb kritikánkban. Így inkább csak ismételjük magunkat; a Saul fia nem csupán egy több elemében grandiózus vállalkozás, amely képes szakítani a holokausztfilmek hibásan berögzült kliséivel, hanem az elmúlt évtizedek magyar filmgyártásának egyik jelentős – ha nem a legjelentősebb – alkotása. Egy olyan alkotás, amilyennek minden Holokauszt-filmnek lennie kellene; megrázó és őszinte. Mi pedig büszkék vagyunk rá, hogy ezt a filmet Magyarország adhatta a világnak.

Clint Eastwood egy váratlan húzással 2006-ban legendát teremtett. A japánok szemszögéből bemutatott dráma nemcsak azért borzasztóan értékes munka, mert Golden Globe és Oscar-díj járt érte, hanem mert egyedülálló abból a szempontból, hogy egy amerikai rendező japán színészekkel, döntően távol-keleti stábbal dolgozva, gyakorlatilag fillérekből forgatta le minden idők egyik legjobb háborús drámáját. Naturális és őszinte munka, amely mondanivalójával és hangulatával akar grandiózus lenni, mintsem akciójeleneteivel, illetve dollármilliókból tökéletesre épített képi világával. Kevés olyan második világháborúval foglalkozó összeállítást láttunk, ahol a Levelek Ivo Dzsimáról ne a legjobbak között lett volna, ez pedig nem kötelez, hanem éppen igazol minket.

Ahogy a magyar fordítás is jelzi, itt bizony egy érdekes narratíva bontakozik ki a második világháború – európai frontjának – végnapjairól. Warez kollégánál megingathatatlanul legjobb filmként számon tartott produkció végül csak hajszálnyival maradt le a dobogóról. Mint ahogy utaltunk rá, a film csöppet sem a szokványos eszközökkel dolgozik; nincsenek grandiózus csatajelenetek, az egész filmben minimális a háború akció faktora. Sokkal inkább az emberi drámákra épít, valamint arra az elcsüggedt és kilátástalan helyzetre, amely a végnapjait élő náci Németország katonáit jellemezte. A Hitlert megformáló Bruno Ganz megdöbbentő és letaglózó alakítása önmagában is parádés, de a kissé alulértékelt színészi gárdából is akad még egy-két felvillanás.

Ha egy filmet műalkotásként kezelünk, akkor a Steven Spielberg 1993-as munkája mesterműnek számít. Azonban ha egy második világháborús – különösen a holokauszttal foglalkozó – filmtől ennél kicsit többet várunk, akkor csalódhatunk is. A történelmi hitelesség, az eltúlzott és képmutató pátoszosság, illetve a holokauszt tragédiáját hollywoodi klisékre váltó hozzáállás bizony talán minden filmnél jobban megosztotta szerkesztőségünket. Volt, akinél a Schindler listája egyenesen a legkártékonyabb filmnek számít mind a mai napig, ha a holokausztról van szó, azonban a többség igen előkelő helyekkel jutalmazta a Liam Neesont, Ben Kingsley-t és Ralph Fiennest is felvonultató, grandiózus mozit. Ez így összességében listánk bronzérmét jelentette.

Újabb Spielberg-film állhatott fel a dobogóra, amely a Schindler listájától eltérően inkább szorgos pontgyűjtögetéssel szerezte meg az ezüstérmet a második világháborús filmek versenyében. Abban nem volt vita köztünk, hogy a film első fél órája a partraszállás jeleneteivel egészen parádés és abszolút értéken is mestermunka. Ahogy az a névsor is igen robosztus, akik közreműködtek a film elkészítésében: Spielberg, Williams, Kaminski, Hanks, Damon, Giamatti, Sizemore, Burns, Goldberg, Pepper, Diesel. Nem elfeledkezve az 5 Oscar-díjról sem, amit végül a film bezsebelt.

Elérkeztünk listán első helyezettjéhez, amely kisebb meglepetésre Morten Tyldum rendezése, a Kódjátszma lett. Nem egy tipikus második világháborús mozi, gondolhatnánk – de nem gondoljuk, mert ennél nagyobb sztori valójában kevés volt. Több kolléga számára nem csupán a legjobb háborúval foglalkozó film, hanem az utóbbi évek egyik legjobban sikerült filmje is egyben. Nincs ebben semmi meglepő, anno kritikánkban sem győztük dicsérni. A film minden pillanatát szétroppantja valami keserű feszültség; tele zseniális színészekkel és egy jól megírt forgatókönyvvel. A háború olyan aspektusába nyújt minimális betekintést, amelyről általában elejtett félmondatokat hallunk csak a történelemórán. Nagyon komoly személyes drámák bontakoznak ki, a háború minden borzalma megjelenik egy-egy morális kérdésben, és megmutatja, hogy a világtörténelmet néha egy ember szellemi erőfeszítése is megváltoztathatja. És mindezeken túl a Kódjátszma egy hihetetlenül izgalmas dráma, amely Dunkirkkel ellentétben nem olyan csodálatos és dicsőséges országnak festi le Nagy-Britanniát, mint ahogy az magát láttatni szeretné a második világháború alatt.