Fráter Zsuzsanna 
Néhány hete jelent meg Szelle Ákos debütáló regénye, a Sebek a falon az Animus Kiadó gondozásában. A kiadó beharangozó közleményében a magyar skandináv regényként hivatkozott rá. A megjelenés alkalmából mi is készítettünk interjút a szerzővel, és most a könyvet is behatóan elemezzük.
Mivel nagyon szeretem a skandináv krimiket, az Animust pedig az egyik legszínvonalasabb magyar kiadónak tartam, ezért rögtön kíváncsi lettem a kötetre, mely kiérdemelte a magyar skandináv krimi elnevezést. A szerzővel készített interjúm csak fokozta az érdeklődésemet, így izgatottan kezdtem neki a kötetnek. Végül azonban nagyon vegyes és ellentmondásos érzésekkel tettem le a regényt. Egyrészt imádtam, másrészt viszont a végét indokolatlannak és félresikerültnek érzem. A kötet első kétharmadát nagyon élveztem, lelkesedtem, hogy végre egy olyan magyar krimi, ami képes a magyar rögvalóságba ágyazva izgalmas és érdekes történetet elmesélni, de aztán a regény utolsó harmadában valahogy elkezdett minden szétesni és valami őrült, irracionális ámokfutásba torkollni. Én pedig csak vártam és vártam, hogy majd a végül minden értelmet nyert, nem fullad céltalanságba az addig szépen építgetett történet, de aztán elfogytak az oldalak, én pedig ott maradtam megnyugvás vagy katarzis nélkül, és csak azt kérdeztem: miért?
A történet remekül indít, egy érdekes, összetett karaktert ismerünk meg a főhősben, Kroszner Barnabásban. Kroszner nehéz gyermek- és fiatalkor után látszatra kezd magára találni, élete felfelé ível. Bár még mindig vannak dühkezelési és érzelmi problémái, úgy tűnik, képes maga mögött hagyni a vele történteket. Azonban anyja halála miatt vissza kell térnie szörnyű gyerekkorának színterére, Verkénybe, ahol újra magával ragadja a múlt. A településen egyre követik egymást a bizarr gyilkosságok, amik valamilyen módon kötődnek Barnabáshoz és a múltjához.
A regény egyik legnagyobb erőségének a remek atmoszférateremtést tartom. Verkény bármelyik magyar vidéki település lehetne, ahonnan a fiatalok többsége a jobb élet reményében a nagyobb városokba költözött, ahol nincs semmilyen munka- és szórakozási lehetőség, ahol az új jövevényt mindig bizalmatlanság és gyanú övezi, ahol nem maradt más, csak kilátástalanság, enyészet és lassú elmúlás. Verkény időtlen példázata a magyar társadalomnak és legfőképpen a vidéknek, ami beleragadt a tétlenségbe, a vágyakat, célokat feladó, puszta vegetációra kárhoztató létbe. Ez a negatív, ostorozó ábrázolás erősen emlékeztet Ady Ugar-verseire: „A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed” itt is, a „kacagó széllel” az élet elsuhan a verkényi lakosok felett is. Száz év különbséggel, de Ady szavai a verkényi és ezzel a jelen magyar valóságára is illenek.
Ez a passzív, minden célt és vágyat feladó lét megérkezése után Barnabást is magába szippantja, hiába próbál küzdeni, a verkényi mocsár egyre csak húzza, élete pedig kezd darabokra hullani. Verkény azonban nem csupán az elmaradottság, a passzív lét jelképe, több annál. A bizarr, szadista gyilkosságaival maga a földi pokol, ahol nincs senki, aki gátat vethetne neki.
A helyiek, a regény mellékalakjai mind ehhez a világhoz illeszkedő (negatív) jellemtípust képviselnek. Itt a rendőrök nem csupán inkompetensek, hanem egyenesen szánalmasak. Rigó őrmester ügyetlen, nevetséges figura, aki már-már komikumba illően szerencsétlen. A történet folyamán egy-egy jelenetben megmutatkozó szánalmassága egyenesen irreálissá válik hiteltelenítve a karaktert. Hasonlóan tipikus negatív figura a település lelkésze. Ilyen álszent, gyűlölködésre buzdító, sötét titkokat rejtő karakterrel sokszor találkozhatunk, azonban az ő alakja mégis jól illeszkedik a történetbe, ráadásul végig hiteles is marad.
A történet legellentmondásosabb karakterének mégis a gyilkost tartom. Egyrészt a motivációi és a tettei abszolút érthetők és logikusak, azonban bizonyos momentumokkal és magyarazátokkal a történet végére teljesen hiteltelenné válik számomra. Úgy érzem, kevesebbel sokkal hitelesebb és hihetőbb maradt volna az alakja.
Itt pedig újra eljutottam a történet befejezéséig. Sokáig gondolkodtam, hogy lehet, csupán az én ízlésemnek nem felel meg az olyan lezárás, mely nem ad megnyugvást vagy katarzist, esetleg az erkölcsi érzékemet sérti a végkifejlet. Végül azonban arra jutottam, hogy a problémám a befejezés indokolatlanságával és a karakter- és cselekményépítés lerombolásával van. Bár több apró momentum volt a regényben, ami kicsit irreálisnak hatott, egy megfelelő befejezés feledtette volna őket, de így azonban inkább felnagyította azokat. A legnagyobb gondom mégis a főhős karakterfejlődésének lerombolásával van: a történet nagy részében azt látjuk, hogy Barnabás halad egy irányba, cselekszik, küzd, hogy aztán a végén csupán tétlen elszenvedője legyen a történéseknek. Így pedig a cselekvő hős sodródóvá, passzívvá válik, ami pedig ellentmond annak a képnek, amit addig a regény épített. Ez a fajta önellentmondás az, ami zavaróvá teszi a befejezést, és keserű szájízt hagy az olvasás után. Persze mindezzel erősíti azt a sötét és negatív társadalomképet, amit a regény végig sugallt, azonban úgy gondolom, egy másfajta, a főhőst nem passzivitásba sodró lezárással is meg lehetett volna őrizni.
A társadalombírálatával, sötét atmoszférájával egyébként valóban illeszkedik a regény a skandináv krimikhez, azonban úgy érzem, hogy azokban mindig megmarad egyfajta igazságszolgáltatásba vetett hit, itt pedig ezt a befejezés elveszi tőlünk. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy Szelle Ákos egy rendkívül tehetséges és ígéretes elsőkönyves szerző, akinek kíváncsian várom a következő munkáit is. A Sebek a falon pedig összességében egy izgalmas, ráadásul olvasmányos krimi, ami nagyon erős atmoszférával és erős társadalmi üzenettel bír, így mindenképpen érdemes az olvasók figyelmére.
