Chino 
Az Aljas Nyolcas (The Hateful Eight, 2015) az utóbbi idők talán legmegosztóbb filmjévé lépett elő, ami Queintin Tarantino (Ponyvaregény, 1994) munkásságát tekintve nem is csoda. Az viszont már inkább figyelemreméltó, hogy ez a disszonancia a rajongói körében a legerősebb.
Hiába tartozik a legkevésbé konformista rendezők közé, jelen esetben úgy tűnik ő sem igazán tudta, mit is akar a vászonra vinni. Ami a jelmezeket és a díszletet illeti egy a Django elszabadul-féle (Django Unchained, 2013) spagetti western az irányadó, mégis egyfajta kamaradráma, „kamara-western” sült ki belőle. Ezt még Ennio Morricone zenéje sem tudta megváltoztatni, aki a szokásos vadnyugati hangulattól eltérő, inkább horrorisztikus melódiákat hozott össze, amiért a Golden-Globe-ot be is söpörte (részletek:itt). Ha Gorbucci A Halál csöndjét (Il Grande Silenzio, 1968) kevernénk A dolog-gal (The Thing, 1982), és megfűszereznénk egy kis Agatha Cristhie-vel megkapnánk mindent, mindazt, ami az Aljas nyolcast fémjelzi. Az, hogy ez egyfajta „plágium” vagy tudatos hibrid, nem tudni, de a mozi szempontjából teljesen irreleváláns is. Történetét tekintve talán utóbbihoz áll legközelebb, persze a rendezőre jellemző stílusjegyek sem maradhatnak el, így a jól bevált dialógusok, monológok, epizódok, mind működnek. Természetesen a visszatekintés sem maradhat el, ugyanakkor ezt olyan direkten vágja a képünkbe, hogy az már az arcátlanság határát súrolja. Ezzel a mozival ugyanakkor teljesen hátrahagyta a popkultúra minden elemét, ami tudatos fejlődésre vall. Az utóbbi filmjei mintájára inkább a történelemre, annak is egy ironikus, hamisított formájára reflektál a polgárháborús időszak utáni feszült Egyesült Államok képével. Nincs benne véres bosszúhadjárat, ugyanakkor az erőszakot és az agressziót továbbra is kendőzetlen formában tálalja. A történet kifejezetten lassan csordogál, inkább a minőségi színészi játék, karakterformálás és a feszültségkeltés az, ami miatt szerethető alkotás. Emiatt szükséges ez a sokak számára érthetetlen hossz, igényesen másfél-két órában lehetetlen lett volt ilyen zseniálisan vászonra vinni a filmet. Aki kezdetben kifejezetten unszimpatikus, jellemében 180 fokos fordulatot vehet. Mindenkihez közel állhat egy-egy karakter, de igazi erkölccsel senki sem bír, minden szereplő antihős, egyszerre abszurdak és hétköznapiak.
Mindemellett Tarantino minimális akciójelenetet csempészett a filmbe, de az olyan értéket képvisel, ami sok, a stílust képviselő alkotást kenterbe ver. Egy frivol húzással, ha úgy tetszik szemfényvesztéssel azonban szembesülnünk kell. Tarantino nem volt rest 70 mm-es szalagot használni, ami olyan érzést kelt, mintha a Barátok közt-öt tömény CGI-al forgatnák, ugyanakkor ez valamilyen szinten védhető. Az egész film egy színházi előadásra hajaz, a háttérben lévő, sokszor igazán lényeges apró momentumok szélesvásznon sokkal jobban dominálnak, ami megfelelően illeszkedik a produkció rezüméjéhez. A hosszú snittek szintén jól eltalált szegmensei a mozinak, amik a film velejét hivatottak kiemelni.
A szereplőgárdát sem bízta Tarantino a véletlenre, mintegy saját, goteszk best-of-ját használta, majd’ mindenki dolgozott már a rendezővel, hovatovább többen már veteránnak mondhatják magukat ebből a megközelítésből. Közülük is a fejvadászt alakító Kurt Russel (Grindhouse: Halálbiztos, 2007), illetve Samuel L. Jackson (Jackie Brown, 1997) jeleneteivel indul a történet, mikor az előbbi fogatjával belebotlik a tomboló hóviharban rekedt, hullákon üldögélő pályatársába, a háborút is megjárt Warren őrnagyba. Kényszerűen együtt folytatják útjukat kiegészülve a John „Hóhér” Ruth vagyont érő foglyával, Daisy Domergue-val. Csatlakozik még célállomásuk leendő seriffje és –mintegy felvezetésként- megkezdődnek az ütős egysorosok, egyedi dialógusok. A kegyetlen időjárás miatt kénytelenek megpihenni egy útszéli postakocsi-állomáson a vihar elálltáig, ahol további négy sorstársuk várja őket. Az egész olyan, mintha a Titty Twisterbe érkeztünk volna. Osztozniuk kell a helyen egy öreg konföderációs tábornokkal, egy angol hóhérral (Tim Roth) és a mexikói Bob-bal, hogy az emlékiratait körmölő Joe Gage-ről (Michael Madsen) ne is beszéljünk. A sakktábla lefektetve, a figurák felállítva, kezdődhet a rém egyszerű, régivágású sztori, és előre dörzsöljük a kezünket, hisz ilyen felállásban biztos, hogy az igazi Tarantinos szövegek és zseniális színészi játék viszik előre a mozit. Az egész miliőt áthatja a bizalmatlanság, nem tudni ki-ki is valójában, milyen apró szegmensek kavarják meg az állóvizet, QT pedig ezt megfűszerezi nem sértő, irracionális rasszizmussal és fekete humorral. Utóbbiból talán többet is kapunk a kelleténél.
A hazánkba eljuttatott közel három órás játékidőt a zseniális monológokkal és párbeszédekkel átitatott minimális sztori önmagában nem vinné el, de QT lehengerlő módon képes karaktereket alkotni, és ez a színészi játékkal párosulva már képes arra, hogy úgy érezzük, elröppent ez a 167 perc. Az oldschool Tarantino művészek maradéktalanul hozzák amit várunk tőlük. Talán Tim Roth (Négy Szoba, 1995) lóg ki kissé a sorból. No nem a gyatra játékával, inkább azzal, hogy belekényszerítették egy Christoph Waltz (Django elszabadul,2012) – szerepbe, néha nem is tudjuk melyik színésszel van dolgunk. Kurt Russel hírhedt fejvadászként, aki „boss-ként” kíván tündökölni stílusával be tudja játszani magát a szívünkbe, Jackson pedig Jackson. Minden erőlködés nélkül válik főszereplővé és olyan mentális (és fizikai) pofonokat tud vagdosni, hogy hol kinyílik a bicska az ember zsebében, hol pozitív hős képében tetszeleg. Ennek ellenére inkább a „Tarantino-idegenek” a mozi legüdébb színfoltjai, mint a konföderáciával szimpatizáló, red rock-i seriffet (?) alakító Walton Goggins (G.I. Joe-Megtorlás, 2013), aki méltán bejátszotta magát az A-kategóriás színészek közé. Az átlag 15 percenként emberes pofonnal szembesülő Jennifer Jason Leigh (Egyedülálló nő megosztaná, 1992) Daisy Domergue-ként Oscar-jelölésig minden meglepetés nélkül viheti. Nagyon távol áll a sztereotip nő alakjától, az első perctől az utolsóig élvezzük minden momentumát. Egyedül Channing Tatum (Az elnök végveszélyben, 2013) elefánt a porcelánboltban, de rövid feltűnésével az összképen nem képes rontani. Mindehhez csak ráadás, hogy a szinkron nem ront a mozin, nem gyilkolja meg, mint a Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds,2009) esetében. A több különböző akcentust szórakoztatóan és relatíve hitelesen köti a szereplőkhöz, így nem kell feleslegesen ódzkodni a magyar nyelvű megtekintéstől.
Az Aljas nyolcas minden elemében egy mainstream Tarantino-film. Visszaköszönnek korábbi munkáinak stílusjegyei, apró momentumai vagy az egész atmoszférája, de ez semmit sem von le a film érdemeiből. Olyan „mindenből egy kicsi” dizájn egyedi elemekkel megfűszerezve, amiből hol jól, hol kicsit rosszabbul jön ki. Nyolcadik önálló rendezése (ahogy azt nem átallották a főcímben jelezni) érezhetően érettebb, itt is a dialógusokra, monológokra helyezte a hangsúlyt, amik „idézhetőségi faktora” nagyon erős. Igazi hangout-movie. Ez már önmagában is fokmérője filmjeinek. Persze nem hibátlan, olykor vontatottá válik, mindaddig míg egy fordulattal visszazökkent minket a szórakozásba. Ha úgy tetszik, az egész film a Becstelen brigantyk pincés-kártyás jelenetének átültetett, hosszabb verziója mélységes cinizmussal átitatva.
Értékelés: 87/100
Mafab: 80
IMDb: 8,1
