Duba Dániel 
A mindig abszolút magabiztos Guy Ritchie legfrissebb oktató videója, az Arthur király: A kard legendája (King Arthur: Legend of the Sword, 2017), ismét bemutatja a szakmának, hogy lehet feszesre vágni egy jelenetet úgy, hogy közben a szereplői szétesnek a lazaságtól. Hogy ezt a műsort ezúttal nem jól szabott bőrkabátokban meg kinőtt melegítőkben adják elő, hanem ezüst vértben és szőrme mellényben, az csak a műfajon változtat, a stílus viszont ugyanaz. És ez a nagy szerencséje a filmnek, habár attól tartok, így sem ússza meg a dorgálást.
Ritchie mindjárt az első jelenettel úgy repít minket egy gigászi csata kellős közepébe, mintha csak egy nem létező Arthur király sorozat harmadik évadának összefoglalóját látnánk.
Az előző részek tartalmából: Uther király vezetésével sikerül visszaverni Mordred, a gonosz mágus ostromát a varázserejű kard, az Excalibur segítségével, ám a galád fivér, Vortigern megirigyelve a hatalmas királyságot, testvére trónjára tör. Az összecsapásból egyedül a kis Arthur kerül ki ép bőrrel, de agyába örökre beég apja halálának rémképe.
Aztán a következő jelenetben Ritchie megropogtatja az ujjait, és egy olyan vagány montázst tol az arcunkba, hogy még a leghátsó sorokban is mindenkinek végigborsódzik a háta, pedig itt sem csinál mást, csak amihez ért. Arthur bő egy percbe sűrített felnövéstörténetét olyan hihetetlen energiával és kreativitással prezentálja a vászonra, mint azt anno a Blöff (Snatch, 2000) legemlékezetesebb jeleneteiben láthattuk – ahogy a londoni alvilág játékosai megteszik tétjeiket –, csinálja mindezt valami elképesztően vérpezsdítő muzsikára. A rákövetkező tíz perc szintén esszenciális Guy Ritchie. Gyors kameramozgás, egy soros párbeszédek, gengszter becsület. Magában ez a negyed óra megéri a mozijegy árát, a többi már csak mese meg CGI.
Habár a film két óra hosszát tart, érezhetően túl van nyirbálva. Ez az első fél órában tűnik fel igazán, ahol egyik mozgalmas jelenetből kerülünk át a másikba, mindenféle átvezetés nélkül. Hogy ez a rendező kezének védjegyéhez köthető-e, nem tudom, minden esetre a játékidő alatt többször találkozhatunk hasonlóval. Vannak olyan pillanatok, amikor Ritchie úgy keveri meg egy jelenet részleteit, hogy előbb apró kis fecnikre vagdossa a filmszalagot, kártyákként megkeveri őket, majd mint valami ördögi kezű dealer, elénk veti a paklit, amiben aztán a képek kronológiája szinte véletlenszerű. Az egész ennek ellenére mégis működik, mert tényleg baromi humorosan és ötletesen van prezentálva a végeredmény.
Persze onnan, hogy Arthur kihúzza a kardot, a többi tulajdonképpen már csak ugyanaz a szokásos mese az árva sorban nevelkedett fiúról, akinek szembe kell néznie végzetével, mert ereiben királyi vér csorog, na bumm. Megszámlálhatatlan filmben és regényben láttuk már. Az akció jelenetekért viszont tényleg kár. Az angol direktort eddig sem a delejes zúzdái miatt szerettük, de itt még annyira se veszi a fáradtságot, hogy kidolgozott koreográfiát filmezzen. Valahogy úgy tudom elképzelni, hogy a rendező és az operatőr leültek a Playstation elé, és valami agyatlan kaszabolós játék kombóit ültették át egy az egyben a vászonra, miközben egymást túllicitálva tenyereltek a lassítás-gyorsítás gombra. Ezeket néhol még úgy sem tudtam követni, hogy a mozi előtt direkt bevágtam egy erős espressot, hogy képes legyek tartani a rendező diktálta tempót.
Súlyosbító körülmény, hogy míg J.J. Abrams egy időben a lens flare effektre volt ráindulva, Guy Ritchie láthatóan teljesen belezúgott a szálló pernye effektusba. Mindenhonnan parázs és pernye hullik, még akkor is, mikor már rég nem lenne indokolt, mintha valaki, akinek erre kellett volna figyelnie, elaludt volna a monitor mellett. Arról már nem is beszélek, hogy nincs egy használható, jól megírt női karakter a filmben. Ebből még per lesz, én mondom.
Láthatóan nem nagyon érdekelte az írókat a legenda történelmi háttere sem. Mágusok, gigantikus méretű elefántok, levágásra váró szörnyek és varázsfegyverek adják át egymásnak a helyet sorban a Gyűrűk Ura és a Trónok harca díszletei előtt. Az Arthurt játszó Charlie Hunnam minimális eszköztárával, minimális reakciót vált ki a nézőből, Jude Law viszont miért ne lenne most is jó, mint mindig? Tény azért, hogy egy Guy Ritchie filmhez képest nem kifejezetten brillíroznak a színészek.
Szóval úgy néz ki, hogy a legjobb film a Pendragon-legendáról, továbbra is John Boorman Excaliburja (1981) marad. A legviccesebb ugye Monty Pythonék Gyalog Galoppja (Monty Python and the Holy Grail, 1975), így tehát Ritchie Arthur királya maximum a leglazább címet viselheti. Azt se várja senki, hogy majd pár év múlva idézgethessen a filmből a tábortűz mellett, mint a Blöffnél, vagy a Puskacsőnél, de Sherlock Holmes remek karaktereihez mérhető alakokat se ebben a filmben kell keresni. Ennek ellenére én tudom, hogy valahol, ez alatt a hadarós, egyenetlen, mindent-bele CGI kotyvalék alatt egy érző szívű, karakteres, tökös és belevaló film lakozik, ami a két óra alatt nem akar belőled jobb embert faragni, csupán csak azt akarja, hogy jól érezd magad. Én meg erre azt mondom, Ámen.
Értékelés: 65/100
IMDb: 7,3/10
Mafab: 55/100
A képek forrása: IMDb
