Chino 
Kritikám címében nem véletlenül illettem Corin Hardy alkotását a „mese” kifejezéssel. Az apáca (The Nun, 2018) ugyanis – ha nem is teljes mértékben, de – eltér a Conjuring univerzum alapműveitől. Atmoszférájában és kliséiben inkább egyfajta „Jancsi és Juliska” történetre hajaz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne kellően félelmetes vagy ne tartozna a zsáner darabjai közé, mégis nehéz komolyan venni, vagy egyáltalán több lenne, mint egy jó iparosmunka.
James Wan a Démonok között-tel (The Conjuring, 2013) igen magasra tette a lécet, ami az underground horrorokat illeti. Ráadásul azóta talán senki nem is tudta ezt megugrani. A folytatás borítékolható volt, színvonalában nem is maradt el sokkal az alapműtől. Wan azonban új, rá nem igazán jellemző irányt vett. Többet játszott a jump scare-ekkel, és azt a feszültséget, atmoszférát már nem tudta igazán fenntartani, ami általában fémjelzi a munkáit – védelmében azonban meg kell jegyeznünk, hogy több mint két órán keresztül nemhogy nehéz, de szinte egyenesen lehetetlen ezt kivitelezni… Amit viszont nem lehet elvitatni, hogy a film „főgonoszát”, a titokzatos démont, Valakot tökéletesen kidolgozták. Egy kellően rejtélyes, félelmetes karaktert „gyúrtak” belőle. Nem csoda, hogy a Démonok között 2 (The Conjuring 2, 2017) után közvetlenül bejelentették, hogy az Annabelle 2: A teremtést (Annabelle: Creation, 2014) követően újabb spin-offal gazdagodik az univerzum.
Abban ugyanakkor csak reménykedni lehetett, hogy nem egy összecsapott, klisétömkeleget felvonultató horrort prezentálnak, mint az utóbbi esetben. A reményt azonban beárnyékolta kissé, hogy Wan mester Az apáca esetében is levette a kezét a moziról – már ami a rendezést illeti –, és csak producerként jegyzi a filmet. A gonosz által megszállt játékbaba vérengzésével Az apácát összevetve sokkal inkább beszélhetünk egy prequelről, mint egy vérbeli spin-offról. Egyfajta turmixa a két műfajnak, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az eredettörténetet ismertető szálra, mint egy, az alapműből kiragadott karakterre. Fundamentumában egy fiktív történetről van szó, és nem a szokásos „a film igaz történeten alapul” moziról – s ez, azért valljuk be, könnyedebb szórakozást vetít előre. A film megtekintése után azonban ebben a perspektívában is kissé ambivalens érzéseink lehetnek. Ám amíg ezt félre lehet tenni, sajnos vannak olyan szegmensek, amelyek inkább zavaróan hatnak.
Az gyakorlatilag tíz perc után világossá válik, hogy Az apáca csupán csak kiindulópontjában fog hajazni a Démonok között-mozikra. Wan keze nyoma aspektusaiban sem fedezhető fel, ami nem is csoda, hisz a forgatókönyvet nem rá, hanem arra a Gary Daubermanra (It, 2017) bízták, akinek egyébként a kisujjában van a műfaj: egész munkásságát a horror-szkriptek fémjelzik. Nem mellesleg az Annabelle-mozik forgatókönyvei is az ő tollából származnak. Mégis, hiába atyáskodott számos horror fölött, a misztikus zsánerben sajnos (ő is) újoncnak számít. Emellett a rendezést is kockázatos volt Corin Hardy kezébe adni, aki eddig szinte kizárólag rövidfilmes rendezőként szerzett magának hírnevet. Történetét és kivitelezését tekintve tehát nem beszélhetünk egy Wan-féle misztikus horrorról.
A mozi egy cold opennel nyit, ami ugyan nem szögez minket a székbe, de kellő információt nyújt ahhoz, hogy megágyazzon a filmnek. Ezúttal Romániába visz az utunk, méghozzá az Úr 1952. esztendejébe. Egy elhagyatott, mindenki által rettegett kolostorban történt öngyilkosság miatt a Vatikán egy oknyomozó papot (Demián Bichir) küld. Mellé rendelnek egy kissé világias, fiatal apácanövendéket, Irene nővért (Taissa Farmiga), aki állítólag ismeri a dörgést arrafelé; bár erről neki halvány fogalma sincs. Szóval az amolyan Stigmatás (Stigmata, 1999) kezdés után ők ketten fogják magukat és elzarándokolnak a helyi faluba. Felkeresik a férfit, aki megtalálta a szerencsétlen nővért – és nem mellesleg ügyeletes szépfiúként is funkcionál. Segítségével aztán eljutnak a kolostorba, ahol ezután furcsábbnál furcsább, félelmetesebbnél félelmetesebb dolgok történnek.
Gyakorlatilag már itt belevágnak a lecsóba: nem építik fel szép lassan a történetet, egyből jönnek a múltbéli „démonok”, élve eltemetések, kísértetek, szóval minden, ami kell. Ennek ellenére hőseink még ekkor is csak annyit vágnak le az egészből, hogy valami nincs rendben a kolostorral. A jump scare-ekkel végigklisért – akarom mondani végigkísért – enyhe helyben toporgás után jutunk csak el „főhősünking”, akit végül a csodatrió szépen el is agyabugyál. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a végkifejlet kiszámíthatósága mellett a Démonok között rajongók, vagy akik figyelmesen nézték az eredeti alkotásokat, azoknak egy negyed óra után már teljesen világos a befejezés. A katarzis tehát nem garantálható. Számomra ez nem jelentett feltétlenül negatívumot, sőt talán érdekesebbé is tette a végkifejletig vezető utat.
Mindent összevetve, ha egy teljesen különálló produkcióról beszélnénk, az egész sztori annyira nem lenne zavaró, így, ebben a formában viszont nagyon melléfogtak Daubermanék. Azt azért el kell mondanom, hogy a karakterekkel és a színészi játékkal alapvetően nem volt gond. Jó, kicsit félő volt, hogy Taissa Farmigát csupán azért castingolták, hogy érdekességként hasson a Lorraine Warrent alakító nővére mellett; ugyanakkor lehet, hogy valamilyen fontos funkciója is lesz a jövőben, mindenesetre az én fejemben ez a húzás elültette a bogarat. Ha mégis az előbbi indok a helytálló, megbocsátható, mi több, igen szerencsés véletlen, mert kiválóan hozta a figuráját. Kezdetben még egy femme fatale szerep is kinézett neki, de szerencsére végig szigorúan megmaradt annál a karakternél, amelyre szükség volt. Nem vált áldozati báránnyá vagy hős ördögűzővé, nem mellesleg olyan jellemfejlődést tapasztalhattunk esetében, ami abszolút hitelessé tette.
Burke atya ezzel szemben elég sótlanra sikerült, a kémia sem működött igazán köztük. Azonban nem központi figura, így ki kell jelentenem: ha szándékosan „tolták” kicsit a háttérbe, Demián Bichir akkor is korrekt színvonalat hozott. De ha már itt tartunk: a trió utolsó tagját, Jonas Bloquet semmi sem menti fel. A kezdetben viccesen komor szépfiú, aki végül fehér lovon belovagol a történetbe olyan egysíkú, mint egy kapanyél. A szerepe sem volt túl hálás, de neki még a minimumot sem sikerült belőle kihozni… Ami az eddig felsoroltak mellett még menti a filmet, az mindenképpen a location scoutok munkája. Nagyszerű helyszínt találtak a világháborúban lebombázott, mindentől távoli kolostornak. Kellően ódon, de nincs Drakula kastélya feelingje.
Ez pedig sarkalatos pontja a mozinak, hiszen Az apáca közel 90 százaléka ezen a helyszínen játszódik. És ez a helyszín kiválóan illik abba a sejtelmes atmoszférába, amelyet (próbáltak teremteni) teremtettek a mozi során. Nagyban hozzájárul, hogy a film ne süllyedjen egy átlagos fércmű szintjére, hanem megfeleljen egy korrekt esti kis borzongásnak. Mert igazából Az apáca nem több és nem kevesebb. Ha nem a Conjuring-univerzum spin-offjaként tekintünk rá vagy el tudunk vonatkoztatni a mozit körülvevő hype-tól, egy tisztességes misztikus horrorként könnyedén megállja a helyét. Leginkább a benne rejlő potenciál ilyetén való kiaknázása/kiaknázatlansága miatt húzhatjuk a szánk. Az viszont megállapítható, hogy a Démonok között spin-offok az Annabelle (Annabelle, 2014) óta felszállóágba kerültek, így könnyen lehet, hogy a görbe ember kalandja (The Crooked Man, -) Az apácát is lekörözi.
Értékelés: 71/100
IMDb: 5,9
Mafab: 77
