Barry Seal: A beszállító (American Made, 2017) – kritika

A Barry Seal: A beszállító, azaz eredeti és jóval normálisabb nevén az American Made nem egy tipikus Tom Cruise film, de ez csak az előnyére válik.

Aki eddig nézte a Narcos-t, vagy kicsit is képbe van azzal, hogy a Medellín Kartell miket művelt, az kétkedve fogadja, hogy a témáról lehet akció-vígjátékot forgatni. Erre jön még rá a tény, hogy ezt Tom Cruise-zal tették, mert hát az emberről leginkább az maradt meg bennünk a korábbi akciófilmjeiből, hogy nagyon tud futni és keményen nézni. Oké, talán kivéve a korábbi Liman-Cruise rendező-színész együttműködésben, vagy a Collateralban nem, de ezek olyan egyedi kis gyémántok, amik leutánozhatatlanok.

Az nyilván ennyiből már megvan, hogy nem vagyok túl nagy rajongója a színésznek. Ez igazából azért van, mert egy olyan embert, aki egyetlen arccal tud csak operálni, azt nem is tartom igazi színésznek. Szerencséjére ez a szerep pont passzolt ahhoz a figurához, amit már évek óta a képünkbe tol. Talán pont emiatt, a már jól bejáratott alakítási forma miatt tudunk a többi színészre is figyelni, ami sok esetben rosszul csattan végül, de nem ebben. Domhnall Gleeson és Jesse Plemons mellékszerepeket kaptak csupán, ám olyan zseniálisakat villantanak, amik sokszor ellopják a showt a főszereplő elől. Ezt tényleg nem rosszból írom, a nézőnek valóban az érzete, hogy ez így ahogy van jó is.

Ahogy azt egyébként tudjuk egy filmnek az egyik legnagyobb erőssége, vagy inkább lényege, maga a történet. A Barry Seal pedig történetben legalább olyan erős, mint egy agyonkokszolt NDK-s súlyemelő. Az utasszállító gépek végtelenül unalmas vezetésébe beleunt pilóta izgalmakat keres az életben, amit egy drogkereskedő hálózattól, majd később a CIA-tól meg is kap. Persze emellett az sem hátrány, hogy drogcsempészet jobban fizetett, mint most a bitcoin bányászat.

Ebből a történetből adódnak végül a film izgalmai, fordulatai és végül, de nem utolsó sorban az a fajta humora ami még nem megy át alpáriságba, ami azért egy olyan filmnél, amiben úgy lapátolják a kokaint, mint más ember a havat, enyhén meglepő. Ennélfogva nem is szófordulatokra, vagy konkrét humorbombákra kell számítani, hanem inkább helyzetkomikumokra. Ezek a szituk elsőre totál abszurdnak tűnhetnek, de a történet a realisztikusságával az eszünkbe juttatja, hogy a leglehetetlenebb hülyeségeket a való élet tudja produkálni.

Amit talán negatívumként hoznék fel a filmmel szemben, az az, hogy az egyébként a valóságban kegyetlen és brutális alakokat annyira elbagatellizálva ábrázolják, hogy attól a történet némileg hiteltelenné válik. Valamint az sem túl előnyös, hogy egy ennyire erős történetet akkor dobtak ki, amikor az igaz történeteken alapuló filmekkel a nézők telítve vannak, mint a jó ember karácsonykor bejglivel. Nem fog felemelkedni a film, azon klasszikusok közé, mint a Betépve, vagy A Wall Street farkasa, de ez meglehet pusztán csak a szerencsétlen időzítésnek köszönhető.

Persze ettől függetlenül a film, a fentebb olvasottak után azt fogja nektek nyújtja, amit vártok tőle. Majdnem két órányi felhőtlen szórakozás retró hangulattal megspékelve, szóval ha valaki szeretne még egy adagot kapni a mostanság méltán népszerű kokainbárós történetekből, az bátran vágjon bele, mert csalódni nem fog, de azt se felejtse el, hogy nem egy örök klasszikushoz lesz szerencséje.

Értékelés: 70/100

MAFAB: 80

IMDb: 7.2./10