Chino 
A Ben-Hur (2016) kapcsán lehet mentegetni Timur Bekmambetovot, hogy egy halhatatlan eposzt merész és egyben borzasztóan nehéz feladat elődjéhez méltóan leforgatni, de jelen esetben többről van szó. Az Őrség-filmekkel (Nochnoy dozor, 2004, Dnevnoy dozor, 2006) felemás hírnevet szerző kazah rendező hangsúlyozta, hogy nem az 1959-ben készült Ben Hur (Ben-Hur, 1959) remake-jét kívánja leforgatni. Ugyanakkor ez inkább előzetes mentegetőzésnek tűnik vagy csupán a mi szemünkbe kívánt port hinteni. Azt ugyan sejteni lehetett, hogy a két látványosabb epizód viszi majd a prímet, de talán többet várhattunk, mint egy masszát, amit két jelenet köré építenek.
Ebbe a két órába, ahogy esik, úgy puffan módra belesűrítették a kereszténység kialakulásának történetét, a testvérháborút, valamint az elmaradhatatlan szerelmi szálakat. Nem mellesleg úgy en bloc a két érzelmi végletet, ami a megbocsátás illetve a bosszú körül forog. Tulajdonképpen ezt kapjuk végig kendőzetlen formában orrba-szájba. Ridley Scott is hasonszőrű hibát vétett korábban Exodus: Istenek és királyok (Exodus:Gods and Kings, 2014) (kritikánk: itt)esetében. Hasonló tartalom mellett mindenfajta háttérsztorit nélkülöztek. Sok részletre csak egy-egy homályos utalás során derül fény vagy éppen Morgan Freeman rágja a szánkba. Egy amolyan tessék-lássék körítést kapunk sztori címszó alatt. Pedig az alapmű bizonyította, hogy fel lehet(ne) mutatni tartalmas, komoly történetet is. Írom mindezt annak a tükrében, hogy az ókori filmek iránti rajongásom, illetve 11 Oscar-díj ide vagy oda, a Ben-Hur távolról sincs a kedvenceim között a zsáneren belül. Ha már Morgan Freeman szóba került, illik megemlékezni a színészbrigádról is.
Sajnos ebben sem sikerült maradandót alkotni. Egy ilyen súlyú eposzt nem B-kategóriás színészekre terveztek. Nem megbántva ezzel a címszereplőt alakító Jack Hustont, aki a Gengszterkorzóban (Boardwalk Empire, 2010) villantott ugyan valamit, mégis az örök mellékszereplőként emlékezhetünk munkásságára. Persze nem azt várjuk el, hogy charlton hestoni magasságokba emelkedjen, de annál mindenképp többet, hogy ne csak egy kócos gályarabként vagy egy belőtt sérójú szekérhajtóként emlékezzünk rá. Toby Kebell (A titánok haragja, 2012) még őt is „túl tudta szárnyalni”. Ugyanazzal az ádáz tekintettel néz ránk két órán keresztül gyötrődő árva fiúként és bosszúszomjas római centúrióként. Morgan Freemant (Seven, 1995) korabeli Bob Marley-ként ugyanakkor nagyon jól castingolták a shaftes Ilderim szerepére, bár azokat a rasztákat nyugodtan elhagyhatták volna. Mellesleg színészi képességei kibontakoztatására nem sok lehetőséget kapott. A feminim szereplőválasztás a másik Achillesz-sarka a mozinak. Borzasztóan egysíkúak, igazából csak nevük hallatán tudjuk azonosítani, hogy tulajdonképpen kiről is van szó.
Mint már fentebb is írtam, sajnos sztorit nem vitték túlzásba az alkotók. Holott bőven volt potenciál, hogy a modern Ben-Hur tartalmas és feszes legyen. Az alkotók azonban ezzel sem tudtak élni. Az első fél óra gyakorlatilag egy telenovella szintjén mozog, mintha egy szerda esti Szulejmánt (Muhtesem Yüzyil, 2011) néznénk a TV előtt. Tulajdonképpen ez a komplett produkcióról elmondható. Egészen Júda Ben-Hur gályarabságáig csak azt látjuk milyen jól szórakozik Jeruzsálemben, kiegészülve egy – néhány perces – gagyi csatajelenettel. A tengeri ütközetért viszont jár a piros pont. Nagyon jól érzékeltetik azt a klausztrofób atmoszférát, ami körüllengi a hajó belsejét. Ekkor legalább látszik, hogy mire költötték azt a 100 millió dollárt, amit a stúdiótól kaptak. A görög hajó orrára kifeszített római katona kissé kegyetlen, mégis nagyon jó húzás volt. Sajnos ezen a ponton hiába indul felszállóágba a mozi és kezdünk reménykedni, ismét jön a hullámvölgy, amit még Morgan Freeman feltűnése sem tud ellensúlyozni.
A fő probléma, hogy a kocsiversenyig gyakorlatilag semmiről sem szól a film. Ilderim és Ben-Hur felületes dialógusai töltik ki ezt az intervallumot főhősünk random börtönlátogatásaival megfűszerezve. Érezni lehetett, hogy Bekmambetovék valami lélegzetelállítót, katarzist akartak elérni Judah családjának „feltámasztásával”, de ez sem vált ki különös érzelmeket a nézőből. A filmtörténelem egyik legemlékezetesebb epizódját látvány szempontjából tökéletesen megalkották, a dramaturgiája azonban hagy kívánnivalót maga után. A két főhősön kívül mindenki ködbe vész, pedig lehetett volna helyezni rájuk egy kis hangsúlyt, színesebb epizódot hozva ezzel létre. A Baljós árnyakban (Star Wars: Episode I. – The Phantom Menace, 1999) ezt Lucasék nagyon jól eltalálták. Összességében nem sikerült vállalhatatlanra ez a kulcsjelenet, amit rosszul kivitelezve még jobban tönkrevághatta volna a mozit. Az alkotók azért nem hagyhatták, hogy jó szájízzel távozzunk a moziból. Olyan lezárást dobtak össze, ami még azt a kevés pozitívumot is feledteti velünk, amit egyébként a film képes volt nyújtani.
Ugyanakkor ne vitassuk el a filmtől, hogy egy ponton igazán kellemeset csalódtam. Az eredeti alkotásban Jézus sokkal kevesebb szereppel bír, gyakorlatilag meg sem szólal. Azonban jelen esetben a személye nagyobb súllyal esik latba. Az egész Kálváriát jól építették fel, Rodrigo Santoro (Love Actually, 2003) pedig Xerxész után újabb legendás személyiség alakját ölthette fel. Hogy ezt mennyire találta el, azt döntse el mindenki saját maga. Számomra nem volt parádés, de a többi alakításhoz mérten felülmúlta az átlagot. Azt már előzetesen tudni lehetett, hogy egy 11 Oscar-díjat bezsebelt, filmtörténeti mérföldkőnek számító produkció remake-jét leforgatni alapjaiban véve is merész vállalkozás. Ennek ellenére még akkor is jól elsülhetett volna, ha néhány tartalmi aspektusban eltérnek az alapanyagtól és nem sztárparádét sorakoztatnak fel.
A végeredményt tekintve viszont kijelenthető, hogy szinte minden egyes szegmensben bukott a film, a lezárás pedig még a pozitívumokat is elhomályosítja. Érthető, hogy a manapság divatos üzenetet próbálták közvetíteni, de olyannyira amatőr húzás volt, ami egy B-akciófilm szintjére süllyeszti a mozit. Minden hiányzik vagy éppen teljesen elkaszálták, amitől az elődje működött. Egyedül az mentheti valamennyire ezt a földbe döngölt klasszikust, hogy a két legendás jelenetet sikerült elfogadhatóan vászonra vinni. Ugyanakkor nagyban árnyalja a képet, hogy ez gyakorlatilag egy az egyben a modern technikának köszönhető és nem a készítők fantáziáját és alkotókészségét dicséri. Ha röviden össze kellene foglalni mit is adott a 2016-os Ben-Hur, röviden elmondható, hogy a filmtörténelem legendáját lesüllyesztették egy átlagon aluli akció – blockbuster szintjére.
Értékelés: 58/100
IMDb: 5,4
Mafab: 70
