Doctor Strange (Doctor Strange – 2016) – duplakritika

A Doctor Strange (Doctor Strange,2016) a legújabb filmje a Marvel Mozi Univerzumának (MMU), ami történeti szempontból már a III. fázisában van. Az orvosvarázsló meséje tovább göngyölíti a Nagy Történetet, valamint új karaktereket és látásmódot mutat be nekünk – minden szempontból. Vagy mégsem? Következzen duplakritikánk az immár 14. Marvel képregény-adaptációról, ami igazán vegyes érzéseket váltott ki belőlünk.

Zaphirusz:

Orvosdoktor mágiával átitatva – (Haladóknak, 115 perc alatt kész)

A történet szerint Dr. Stephen Strange egy nagymenő rocksztár típusú neurológus, aki egy nap balesetet szenved, melynek következtében elveszít mindent: a munkáját, a hírnevét, és az emberi kapcsolatait. Ebből a kilátástalanságból akar kitörni és meggyógyulni, így felkeres egy csodás gyógyulást ígérő keleti bölcset, aki végül bevezeti a misztikus tanokba. Ismerősen hangzik? Kicsit mintha a Vasember (Iron Man, 2008) történetét hallanánk, a technokratizmust mágiára cserélve. És mégis működik a Marvel varázslata. Újra el tudja nekünk adni ugyanazt a bevált receptet. De miért? Mit csinálnak ennyire jól, milyen recept alapján főznek a Marvel boszorkánykonyháján?

Végy néhány szelet Oscar-jelöltet…

Elsőnek mindjárt ott van a szereplőgárda. Itt nem csak egy húzónévvel találkozunk, hiszen konkrétan mindenki az! Korábban is szerepeltek Oscar-díjra jelölt vagy Oscar-díjas színészek képregényfilmben, de a Doctor Strange-ben szinte egymás sarkát tapossák. Azt pedig külön öröm nézni, ahogy egyik színész igyekszik túlteljesíteni a másikat. A címszereplő Benedict Cumberbatch bizonyára mindenkinek ismerős, és ugyanolyan jól áll neki az arrogáns orvosból mágussá avanzsált hős szerepe, mint ahogy a korábbi karakterek, legyen az detektív (Sherlock Homes), pszichopata tömeggyilkos (Star Trek Sötétségben) vagy zseniális matematikus (Kódjátszma). És hogy kik „asszisztálnak” mellette? Nos, nem kisebb nevek, mint Tilda Swinton, Mads Mikkelsen, Chiwetel Ejiofor és még sorolhatnánk. Úgyhogy ha valakinek még mindig kétségei lennének afelől, hogy milyen kvalitású színészek adják a nevüket képregényfilmekhez, azoknak a Doctor Strange kielégítő választ ad.

Egy adag Marvel-jóságot…

A forgatókönnyvvel is jóval kevesebb probléma van, mint a korábbi képregényfilmeknél volt. Tipikus eredettörténetet, ugyanakkor a forgatókönyvíróknak és a rendezőknek hála mély, komplex gondoltokat kapunk. Szinte lélektani mélységeket ér el Strange veszteséggel és a vele járó fájdalommal való küszködése. Komplex jellemeket, célokat, okokat és kemény jellemfejlődéseket láthatunk. Szinte minden karakter jól van felépítve, a probléma a film rosszfiújával van – szokás szerint. Főgonosz helyett ellenlábast kapunk, akinél már megjelenik valamiféle motiváció, tehát lehet látni az előrelépést ebben (a többi MMU filmhez képest), de még mindig kevés. Időhiány miatt nem értjük meg teljesen, sőt a film végére kiderül, hogy alapvetően – a látottakkal ellentétben –ugyanazon logika mentén létezik, mint a többi karakter, csupán más szempontokból figyel eseményeket.

Áztasd át gondolatokkal…

A Marvel mintha tudatosan egyre komolyabb és összetettebb filmeket készítene az utóbbi időben. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a rétegfilmből bluckbusterré növekedés után a művészfilmek felé kezdenek kacsingatni (Thor – Ragnarökot!). A beszélgetések szépen kivitelezettek, a miszticizmus és a keleti filozófia sem fárasztó és ügyesen van felépítve, hogy annak se legyen unalmas, akit nem érdekel a spiritizmus. Ahol kell, vegyítik egy kis (ál)tudományos magyarázattal vagy humorral.

Fűszerezd egy kis Disney-humorral..

A poénok mértékét ugyanakkor visszafogták. Már nem érződik az állandó és kötelező vicceskedni akarás, ami az előző filmeknél rendre jelen volt. A nyelvi humor felfedezhető, de nem olyan harsány formában, mint korábban és ebben az esetben kifejezetten szórakoztató. Negatívumként róható fel, hogy – valószínűleg a Disney hatására – bekerült egy „ vicces segítő állatka” a filmbe, amit ebben a környezetben a jó doktor varázsköpenye reprezentál. Leginkább a Disney-féle Aladdin-szőnyegre hajaz, szépen animált, de teljes mértékben felesleges.

Végül bolondítsuk meg Nolannal.

A látványvilágra semmilyen panaszunk nem lehet. Nolan hatása nemcsak a forgatókönyvön érződik, hanem a megjelenítésen is, amit nem titkoltan az Eredetből vettek át a készítők. Hihetetlenül izgalmas, szemet kápráztató kaleidoszkóp-szerű multiverzum és városképek, amiket egyszerre felfogni szinte lehetetlen. A varázslatok érdekesek, látványosak, nem hiányzik belőlük a kreativitás, ugyanakkor én speciel sajnáltam, hogy csak két-három típusú varázslat-megjelenítési formát láttunk. Jobb lett volna – ebben is – a minőség mellett a mennyiségre is törekedni. De félre a szőrszálhasogatással!

Tálalás: Melegen ajánlott.  

A Marvel újra egy érdekes és értelmes alkotást prezentált, amely remélhetőleg az új irányvonalat fogja képezni a filmes multiverzumban univerzumban. A Doctor Strange egy igazán remek szuperhősfilm lett. Önállóan is nézhető, nem kell ismerni hozzá a korábbi – ha jól számolom – 13 (!) filmet, ugyanakkor illeszkedik hozzájuk és továbbgörgeti a történetet. Mint mindig, most is érdemes megvárni a stáblista végét, hiszen azzal kapunk igazán kerek képet a közelgő folytatásokról.

Értékelés: 87/100

A.Judit:

Stan Lee és csapata ismét új taggal bővítette a Marvel Mozi Univerzumát, aminek személy szerint nagyon örültem, hiszen Doctor Strange karaktere rendkívül komplex, az eredeti képregény-figura számos lehetőséget tartogatott magában a feldolgozáshoz. Ugyanakkor szkeptikus is voltam; vajon mit és hogyan sikerül majd átültetni a vászonra? Az eredményt illetően korántsem vettek le a lábamról, bár képzeletbeli mérlegem – ha csak egy hajszállal is – de a pozitív oldalra billen.

„…arrogancia, ambíció – nincs ebben semmi új!”

– mondta az Ősmester (The Ancient One), mielőtt elfogadta volna dr. Strange-t tanítványaként. Hát igen, valahogy így lehetne magát a produkciót is jellemezni. Mind a karakterekben, mind a különböző vizuális effektek tekintetében annyi analógiát találunk, hogy egy kissé ugyan bonyolult, de azért átlátható képlettel le is írható az egész mozi. A film ugyanis hajaz a Mátrixra (The Matrix, 1999.), a látványból pedig árad a Nolan-hatás, mint ahogy azt kollégám is említette. Ezzel persze el is lehetne az egészet intézni, viszont a „hatás” szóval vigyázni kell: inspiráció, előkép vagy szimpla lopás?

Ezen felül eszünkbe juthat a szintén Nolan nevéhez fűződő Batman-adaptáció, a Batman – Kezdődik! (Batman – Begins, 2005), már ami a főszereplő jellemfejlődését illeti. Azt persze meg kell jegyeznünk, hogy a DC gyermekének újragondolása klasszisokkal jobban sikerült.

Viccelsz?

A poénok… de miért? Miért kell olyan erősen megtartani azt a klisét, hogy a Marvel minden egyes főhősének kell bizonyos mennyiségű poént ellőnie? Bár szerencsére nem volt túl sok belőle, engem az is kifejezetten zavart, hiszen semmi szükség nem volt rá, pláne egy olyan kvalitású szuperhős esetében, mint Doctor Strange. Ha csak A Galaxis Őrzőire (Guardians of the Galaxy, 2014) gondolunk, ott kiválóan működött ez a gyakorlat és eleve szerves részét is képezte hőseink jellemének, hogy igyekeznek szinte mindenből viccet csinálni. De ami működött ott, az elvérzett itt.

Pont időben

De hogy ne csak a negatívumokat halmozzam, ideje, hogy szót kapjanak azok a pozitívumok, amik lehetővé tették, hogy a Doctor Strange ne az eddigi legrosszabb képregény-adaptációként debütáljon. A Marveltől (persze miután teret hódított magának) bizonyos fokig elvárták, hogy az adott társadalmi berendezkedésre reflektáljon (ebből persze rekeszizom-gyilkoló borzalmak is születtek). A Doctor Strange egyik nagy erőssége, hogy a kellő pillanatban aktuális témákat piszkál, ezzel egyidőben pedig nemcsak a Marvel, hanem a mi univerzumunk is szépen tágul. A szkeptikus, „zárt elméjű”, nyugati orvosnak ugyanis rá kell jönnie, hogy módszerei hatástalanok, éppen ezért a keleti tanok felé fordul. A ’60-as években, amikor megszületett Strange karaktere, ez a gondolat legalább annyira életképes volt, mint napjainkban. Félreértés ne essék, nem szeretnék „világmegváltó gondolatokat” erőltetni a filmbe, de azt el kell ismernünk, hogy keletje mindenképpen van.

Egy másfajta rossz

Számomra rendkívül üdítően hatott, hogy a „jó és rossz” szereplők ezúttal nem szélsőségesen elkülönülve, totális ellenpólusként jelentek meg, hanem ennél jóval komplexebb módon sikerült szembeállítani őket. Ebben a produkcióban ugyanis ott lappang a „jó” karakterekben is valamiféle gonosz, minthogy ők is csak emberek, akik attól lesznek pozitív vagy negatív figurák, hogy melyik pólus válik bennük dominánssá. És pontosan ez az, ami a „rossz” karaktereinket is jóval érdekesebbé teszi; a gonosz ez esetben magában hordozza a kettősséget, állásfoglalásában pedig ott rejlik a paradoxon. Részemről ez a megmozdulás mindenképpen plusz pont, hiszen valami nem lehet egyszerűen csak fekete, vagy csak fehér.

A húzóerő

Ami a színészeket illeti, egyet kell értenem az előttem szólóval – itt bizony mesteri játéknak lehetünk szem- és fültanúi! Benedict Cumberbatch ismét megmutatta, nem véletlenül szeretjük annyira, Rachel McAdams kellemes mellékszereplő volt, Chiwetel Ejiofor (12 év rabszolgaság – 12 Years a Slave, 2013) szintén hozta azt, ami tőle elvárható. Tilda Swinton sajátos, egészen különleges kisugárzása már csak hab a tortán, mint Ősmester, kiváló alakítást nyújtott. A komplex, mély tartalommal bíró dialógusok is egyértelműen hozzáadtak a film pozitív megítéléséhez, így összességében elmondható: távolról sem lett a legjobb Marvel-mozi, amit valaha láttunk, de a totális csalódástól is messze áll. Egyensúlyoz valahol a végtelen Univerzum közepén.

Értékelés:

79/100

IMdB: 8/10

Mafab: 88