Drága Elza! (2014) – filmkritika

Lehet rossz egy olyan második világháborús film, amely szakítva a korábbi évtizedek beidegződéseivel, végre a keleti front kegyetlen pusztaságába kalauzolja a nézőket? És ha ez a film történetesen egy magyar honvéd frontszolgálatát követi nyomon?   A Drága Elza! hosszú idő után képes volt arra, amire magyar filmek ritkán szoktak: olyan trailert készítettek belőle, hogy körmünket rágva vártuk a bemutatóját.

 A film a várakozásoknak megfelelően erőteljesen nyitott; a főszereplő narrációjában halljuk első naplóbejegyzését a frontról: Drága Elza! Ezt a naplót akkor kezdtem el írni, amikor elhatároztam: megöllek téged! Az első jelenetek után kész is az alaptörténet; 1942 végén járunk, a keleti fronton, Ukrajnában. Főszereplőnk, Lombos Mihály honvéd immár egy éve folyamatosan harcol ebben a jeges pokolban, távol a családjától, távol a szerelmétől. Hazalátogatási kérelmeit azonban sorra elutasítják; kínzó honvágya és ifjú felesége utáni vágyakozása pedig szépen lassan felőrlik őt! Megpróbáltatásai ezzel nem értek véget, egy támadás során szovjet hadifogságba esik. Ezt követően pedig egy büntetőszázadhoz kerül, melynek elsődleges feladata a taposó aknák „szovjet módszer szerinti” megtalálása.

Füle Zoltán (rendező/forgatókönyvíró) és Grátz Márk (forgatókönyvíró) grandiózus vállalkozása a játékidő első harmadában igen kellemes meglepetést szerez a nézőknek. Az előzetesekben már felvillantott erős képi világ és az igényes, korhű környezet szerencsére az egész alkotást jellemzi, nem ügyesen összeollózott másfél percről volt szó tehát. A Drága Elza! erős nyitásában közrejátszik az is, hogy a készítők már rögtön az elején érdekes szálakat indítanak útnak; Lombos Mihály karaktere kérdések sorát veti fel. A moralizáláson túl azonban egy valamirevaló háborús filmnél a legfontosabb az, hogy elhiggyük, tényleg a csatamezőn járunk! Az akciójeleneteknek tökéletesnek kell lenniük, a robbanások, a harctér reális megjelenítése és a lüktető tempó egyaránt kulcsfontosságú eleme ennek a képletnek. Előzetesen ezt tartottam a film leginkább sebezhető részének, szinte már láttam magam előtt a statisztákból és amatőr színészekből álló katonákat, akik a történeti hűségre fittyet hányva oda nem illő öltözékben és fegyverekkel téblábolnak össze-vissza a vásznon. A végeredmény azonban jócskán rácáfolt erre. Az akciójelenetek jól megkomponáltak, a kamerakezelés és a hang is profi munka. Nem lehet túlhangsúlyozni, hogy mekkora bravúr az, hogy az alacsony költségvetésű filmekre jellemző, bántóan gagyi megoldásoknak nyomát sem látjuk.

Ha az első húsz perc után véget érne a film, akkor a bevezetőben feltett kérdésekre egyértelműen pozitív válaszokat adhatnánk. Sajnos azonban nem ér véget, és ami még nagyobb baj, az elsöprő kezdeti lendület minden különösebb ok nélkül kimerül, és egyre több zavaró eleme kerül felszínre a produkciónak. Az egyik fő probléma, hogy Füle Zoltán rendező teljesen más irányba tereli a filmet, azt pedig, hogy pontosan hová, talán még ő maga sem tudta biztosan. Lombos honvédről egyre inkább lekerül a fókusz, helyette egyre-másra kerülnek elő az érdektelenebbnél érdektelenebb új szereplők és új témák. Az újdonság varázsa nagyon hamar elvész, a rengeteg apróság olyan helyzetet eredményez, amelyben Lombos karaktere egyre jobban elhalványul, egyfajta kellékévé válik csak az események láncolatának.  A végkifejletet látva pedig még azt sem érthetjük meg igazán, miért a Drága Elza! címet választotta Füle a produkciónak – Elza ugyanis soha nem is kerül elő.

Szót kell ejtenünk a filmben felbukkanó karakterekről, mert bizony a hibafaktorban jócskán benne vannak ők is. A Lombos Mihályt megformázó Makray Gábor végig ugyanolyan színvonalon teljesít; beszédstílusánál csak kifejezéstelen arcjátéka a monotonabb, főleg, ha már nem röpködnek körülötte a golyók. Makray azonban – látva a többi színész teljesítményét – mégsem érdemel túl szigorú elbírálást. Rajta kívül pozitív értelemben a munkaszolgálatos Ziffer Lajost alakító Varga Tamás lóg ki a sorból; Vargán érezni, hogy a legtapasztaltabb színész a társaságból. Ziffer karaktere pedig külön alkalmas arra, hogy megcsillogtassa tehetségét. A szovjet katonák azonban kivétel nélkül kidolgozatlan, sztereotip sablonok maradtak; Bodor Géza a lelkiismeretes NKVD tiszt (igen ez már önmagában is óriási ellentmondás) néha tarkón lövi a fegyelmezetlen katonákat, de leginkább epekedik Zsenyka, a felcsernő után. Szerelmi száluk egy kicsit sem hiteles, cserébe rettentően kínos perceket okoz a nézőknek. Zsenyka azonban mégsem válik felejthető karakterré, erről Ripli Zsuzsanna gondoskodik! Ugyan nem a színészi kvalitásai okán alkot maradandót – olyannal Ripli nem rendelkezik – sokkal inkább a fülsértő orosz dialógusaival. A gyártásba engedés előtt az orosz nyelvű szövegeket egyszerűen újra kellett volna szinkronizáltatni valaki olyannal, aki nem ekkor találkozott életében először ezzel a nyelvvel.

Összességében talán a fenti sorok tanulsága summázza legjobban az egész alkotást. A vizuális effektek profi kivitelezése és az ügyesen megalkotott korhű környezet ellenére a magát háborús filmként definiáló mozi sokszor burleszk-be csap át, mert a készítők képtelenek eldönteni, mit akarnak kezdeni a filmmel.  A rendező, grandiózus és korszakalkotó elképzelése ellenére képtelen volt végig kézben tartani az alkotást, a forgatókönyv pedig egyszerűen nem volt megírva. A készítők passzivitása jól érzékelhető abban is, hogy a színészeknek több segítségre lett volna szükségük karakterük életre keltésében – ha már érdekesebb jellemvonásokat szinte egyikük sem kapott. Az unalmas történetvezetésen az első húsz perc izgalmai után már semmi sem tudja átlendíteni a filmet, a művészfilmes befejezés pedig mintha egy teljesen más alkotáshoz készült volna. Nagy kár ezért a filmért, mert a hibák nagy részét könnyen és olcsón lehetett volna orvosolni. Ehhez mindössze egy kicsit több odafigyelésre lett volna szükség, semmi másra.

Értékelés: 51/100

Imdb: 7,6

Mafab: NA