Chino 
A két Oscar-díjjal büszkélkedő Dustin Hoffmann nemrégiben fújhatott el 80 gyertyát születésnapi tortáján, s ebből az alkalomból a legjobbnak vélt 10 filmjéből állítottunk össze egy listát, melynek első felét a közelmúltban tettük közzé. Persze nem feltétlenül igazságos tíz filmet kiválasztani, hovatovább sorrendbe állítani, hisz oly sok kiváló produkciót jegyez ez a legendás színész. Se szeri se száma azoknak az alkotásoknak, melyek hamar kultuszfilmekké váltak, s hiába a drámai szerepekben érzi legjobban magát, sok egyéb műfajban is képes volt maradandót alkotni. Lássuk tehát, milyen produkciókon keresztül jutottunk el Dustin Hoffmann -szubjektív vélemény alapján- legjobb filmjéig.
5. Diploma előtt (The Graduate, 1967)
Dustin Hoffmann debütálása Mike Nichols zseniális rendezésében, mindkettőjüket azonnal a rivaldafényébe röpítette a hollywoodi álomgyár. A Diploma előtt nemcsak korszakos film lett, de egy újhullámos irányt is elindított. Külön érdekessége, hogy a szerepet nem is Dustin Hoffmannak szánták. Csupán egy furcsa véletlennek volt köszönhető, hogy 30 évesen belebújhatott a kissé szégyellős, visszahúzódó Ben bőrébe, aki iskoláját befejezve úgy érzi előtte a világ, jövőképét azonban nem érzi tisztának. Nem találja igazán helyét a világban, a szülői nyomás, mint a szép karrier, család lebeg csak a szemei előtt. Apja üzlettársánál tett látogatása során ismerkedik meg a csinos, középkorú Mrs. Robinsonnal, aki elcsábítja az alig 20 esztendős fiút s viszonyt kezd vele. Ben azonban egy idő után szembesül azzal, hogy beleszeretett az asszony lányába, és érzelmei viszonzásra találnak. A fiú végül sarkára áll és megszökteti az oltártól a kényszerházasságba adott szerelmét.
Nichols remekművét közel sem a történet emeli a klasszikusok közé. Egy teljesen átlagos sztori, már-már a banalitás felé tendál. Az igazi zsenialitás, hogy főhősének egzisztenciális krízisére koncentrál, s Dustin Hoffmannal kiváló partnerre talált. Az egyedülálló rendezést, színészi játékot, nem mellesleg Simon & Garfunkel halhatatlan melódiáit igazi díjesővel ismerték el. Közölük is kiemelkedik Nichols rendezői Oscar-díja, emellett Dustin Hoffmannt már első filmjében nyújtott alakításáért Oscarra jelölték. Még inkább figyelemreméltó, hogy a még debütáns Hoffmann film forgatókönyvtől eltérve szerepét saját képére formálta.
- Sleepers – Pokoli lecke (Sleepers, 1996)
Barry Levinson, Lorenzo Carcaterra „alapanyagából” készült megrendítő drámája a legmegosztóbb és talán legalulértékeltebb filmek közé tartozik. Erősen kérdéses, hogy ténylegesen életrajzi ihletésű darabról van-e szó. Carcaterra a hivatalos véleménnyel szemben kitart álláspontja mellett, a lényegen azonban ez aligha változtat. Stílusában számomra az egyik legeltaláltabb alkotás, amely mind történetében, mint feldolgozásában végig hiteles tud maradni. Olyan morális kérdéseket feszeget, melyek mindig örökérvényűek maradnak. Meddig nyúlhatnak a hit határai, létezik-e jogos önbíráskodás, fel lehet-e dolgozni a gyermekkori traumát, mennyire szoros a baráti kötelék vagy éppen az önfeláldozás témaköre. Ehhez adott négy kissrác, akik New York „Pokol konyhájának” keresztelt negyedében élnek. Jövőképük nem nagyon van, olykor maffiózóknak segítenek be, de inkább csínytevésekkel töltik idejüket. Emellett ministránsok a helyi pap (Robert de Niro) mellett, aki bárányként terelgeti őket. Egyik hot-dog lopási csínyük, azonban rosszul sül el, s majdnem egy ember halálát okozzák. Javítóintézetbe kerülnek, ahol a szadista fegyőrök folyamatosan megalázzák, megerőszakolják, kínozzák őket.
Felnőve mindegyikük más útra lép. Egyikük nagymenő ügyész lesz, másik piti újságíró, a két legkisebb pedig a környék alvilágának rettegett alakjai. Utóbbi kettő egy kocsmában összetalálkozik egykori kínzójukkal s néhány golyóval zárják le találkozójukat. Bíróság elé kerülnek, ahol egykori barátjuk emel vádat ellenük s elkezdődik egy fondorlatos terv kivitelezése, hogy ne csak felmentsék őket, hanem egyben le is rántsák a leplet a javítóintézetben folyó borzalmakról. Levinson projektjéhez igazi sztárparádét vonultatott fel. Robert de Niro egyik legjobb alakítását nyújtja a bárányait elhivatottan terelgető és védő a lelkipásztor szerepében, akinek morális dilemmája a film egyik csúcspontja.
Koronatanúként felmenthetné a két vádlottat, azonban a tanúk padján, Bibliára esküdve kellene hamisan vallani. Dustin Hoffmann szintén remekel az iszákos, csapnivaló ügyvéd szerepében. Kevin Bacon is új oldaláról mutatkozik be, de illik kiemelni Jason Patric-et, aki végig narrálja a filmet. Mindemellett a remek filmzene tökéletesen illeszkedik a film fonalához, amit John Williams komponált s egy Oscar-jelöléssel ismerték el munkáját. A Sleepers tipikusan azon filmek közé tartozik, melyet a közel két és fél órás játékidő ellenére mindenkinek ajánlott legalább egyszer megnézni.
3.Kramer kontra Kramer (Kramer vs. Kramer, 1979)
A forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált Michael Benton zsánere leginkább az antropocentrikus stílus. Nagy érzéke van hozzá, hogy a történet fölé helyezze az embert, őt állítsa a középpontba. Több alkotásában is visszaköszön ez az aspektus, zseniálisan képes hétköznapi hősöket alkotni. A Kramer kontra Kramerben szintén ez figyelhető meg. Már maga a sztori és annak megvalósítása is elvinné a hátán a filmet, a színészi játék viszont még ezt is képes überelni. Dustin Hoffmann Golden Globe és Oscar-díjas alakítást nyújtott Ted Kramer szerepében, ugyanakkor Meryl Streep egyes jelenetekben mégis fölé tudott nőni. Justin Henry pedig az addigi legfiatalabb Oscar-jelöltként jegyzi a filmet. A film másik nagy erénye, hogy ilyen stílusban, ahol az érzelmek hatalmas súllyal esnek latba, nem viszi túlzásba a szentimentalizmust, épp csak annyit adagol, amennyit a film megkíván. Ugyanakkor a két fél érzelmei és cselekedetei látszólag élesen szemben állnak egymással, még sincs szoros értelemben vett jó és rossz oldal.
Joanna karakterével is lehet azonosulni, megérteni motivációját, hiába tűnik követelése alaptalannak és egyértelműen negatív hős képét kellene lefestenie. Benton a film két, látszólag ellentétes pólusát egyszerre következetes és gyengéd történetvezetéssel építi fel. A sikeres reklámszakember Ted Kramer csak a munkájának él. Karrierjét felesége (Meryl Streep) és kisfia mögé helyezi, míg neje hirtelen közli vele, hogy elhagyja, s hétéves kisfiáról is neki kell gondoskodnia. Kramernek újra fel kell építeni életét, addigi értékrendjén változtatva már nem csak az apa, hanem az anyaszerepbe is bele kell tanulnia. Nem csupán az addigi kényelmes életét kellett feladni, de hétéves fiának érzéseit, érzelmeit is megismeri s olyan kapcsolat alakul ki köztük, mely addig teljesen idegen volt számára. Miután másfél év elteltével új élete sínre kerül, megjelenik Joanna és magának követeli a gyermeket…
- Esőember (Rain Man,1988)
Nagy dilemmával kerültem szembe, mikor Dustin Hoffmann legjobb filmjei közül „győztest” kellett választanom. Sokat tanakodtam és végül az Esőember kapta meg az ezüstérmet, de akár befutónak is tekinthetnénk. Dustin Hoffmann Tom Cruise autista testvéreként Robert Downey Jr. szavaival élve: „nem nyomta fullba a kretént” és ennek eredményeként „’gyütt is Oscar-bácsi.” Sokan vádolhatnák a filmet, de leginkább a legjobb szereplőnek járó Oscar-díj jogosságát, hiszen hasonló szerepekért, mint a testi-lelki fogyatékosság, másság, szinte garantálhatóak a díjak. Az Esőember mégis túl tud ezeken lépni, nem erre az aspektusra hegyezi ki a filmet. Adott egy nagyvilági, pökhendi ficsúr, Charlie Babbit, aki épp szabadságára készül, de apja halálhírével szembesül. Csupán egy rozoga autót örököl, s megtudja, hogy autista és savant-szindrómás bátyjára hagyott apja 3 millió dollárt örökül. Barátnőjével a pénz útját követve felkeresi az intézetet, ahol Raymondot kezelik, hogy valamilyen úton-módon megszerezze a hagyatékot.
Olyan kommunikációs szakadék áll kettejük között, hogy kénytelen megszöktetni s megkezdődik konfliktusokkal, érzelmekkel és változással teli útjuk. Kezdetben Charlie meg sem próbálja megérteni testvérét, teljesen idegen számára Raymond világa, egyfajta érzelmi analfabetizmussal kezeli. Számos akadályt kell leküzdeniük, míg elfogadják egymást, s „egy szintre emelkednek”. Ezt Barry Levinson számos vizuális, rejtett mára klasszikussá vált jelenettel is bemutatja. Charliet testvére pont olyan dolgokkal nyűgözi le, amelyek számára kézzelfoghatóak. Ámulatba ejtik testvére különleges képességei. Mint a telefonkönyv azonnali megtanulása vagy a kaszinó „kifosztása”, amely Charlie számára a pénzt, az igazi értékmérőt jelenti.
Ez a jellemfejlődés ugyanakkor egyfajta tükörjáték is. A fiatalabb testvér a maga módján szintén egy sérült ember. Hiába tűnik egy arrogáns, magabiztos férfinek, legalább annyira kommunikációképtelen és érzelmi analfabéta. Az igazi boldogságot épp testvére segítségével találja meg. Furcsamód ez leginkább nem Raymonddal, hanem barátnőjével való kapcsolatában figyelhető meg. Dustin Hoffmann Esőemberben nyújtott alakítása méltán pályázik a filmtörténelem szűk elitjébe. Ugyanakkor Tom Cruise-t nem lejátszotta a vászonról, inkább feljebb emelte. Nem sokan szállnak vitába azzal, hogy Cruise, alakításait tekintve nem tartozik a színészek krémjéhez, ez esetben mégis felnőtt a feladathoz és komoly érdemei vannak abban, hogy az Esőember filmtörténeti klasszikussá vált.
1.Pillangó (Papillon, 1973)
Dustin Hoffman legjobb filmjei közül az Henri Charriere önéletrajzi ihletésű regényéből adaptált Pillangó került fel a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Steve McQueen és Dustin Hoffmann legendássá vált páros alakítása megfejelve csodálatos képekkel és Jerry Goldsmith felejthetetlen melódiáival méltán emelték a kultuszfilmek táborába. A Pillangó egy igazi kétszereplős film, melyben két, egy semmi közepén lévő francia guayani börtönszigeten raboskodó hős sorsát követhetjük nyomon. A sztori látszólag felszínes, egysíkú szökéstörténetre hajaz, azonban jóval több ennél. Alapjaiban ugyan megvannak a szokásos klisék, mint az ellentétes karakterek barátsága, szabadságvágy, de Schaffner olyan módon festi le, amely egyedülálló a maga nemében. A főhőse Pillangó, aki ártatlanul(?) kerül a kegyetlen büntetőtáborba. Az első pillanattól a szabadulás jár az eszében s ennek érdekében lép szövetségre a gyámoltalan okirathamisító Louis Degaval. A két, testileg-lelkileg homlokegyenest különböző ember között mély barátság szövődik, s együtt próbálnak elmenekülni a kegyetlen „börtönből”.
A film kitűnően demonstrálja a szabadság utáni vágyat, hogyan képesek az emberek testileg-szellemileg megtörni és megtöretni. Kiben marad meg a büszkeség utolsó szikrája, az akaraterő igazi próbája elevenedik meg a szemünk előtt. A folyamatos szabadulási kísérletek csak a még pokolibb helyzetbe taszítják a főhőst, de a szabadságvágy mindenen felülkerekedik. Néha olyan érzése van az nézőnek, hogy a színészek kissé túljátsszák a szerepüket, de ez teljes mértékben megbocsátható. Az igazi erejüket a párosuk jelenti. Nem egyszerű bromance, ami elénk tárul, sokkal ütősebb aspektusa a filmnek. Dega, Dustin Hoffmann alakításában inkább mellékszereplőként tündököl, alapjaiban Charriere-ről, azaz Steve McQuenn-ről szól a történet, egymás nélkül azonban közel sem lenne ilyen erős a színészi alakítás. A tartalom tekintetében ne higgyük azt, hogy a Pillangó egy két és fél órás szenvedéstörténet. Inkább az emberi természet mélyebb megismerése egy érdekes téma köré építve, olyan jelenetekkel, amiket nem könnyen felejtünk el és egy igazi, katartikus lezárással megfűszerezve.
Ezen darabokat tartottam legméltóbbnak Dustin Hoffmann legjobb filmjei közé sorolni. Egyszerre volt hálás és hálátlan feladat egy ilyen listát összeállítani, hisz olyan bőséges választék állt rendelkezésre, hogy lehetetlen feladat objektív lajstromot készíteni. Kimaradtak olyan gyöngyszemek, mint az Aranyoskám (Tootsie, 1982), a Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971), az Én, Pán Péter (Finding Neverland, 2004) vagy a Vírus (Outbreak, 1995). Utólag talán módosítanék is rajta, de azt hiszem a fenti alkotások mindannyian megérdemlik, hogy helyet foglaljanak a szülinapos Dustin Hoffmann legjobb filmjei között.
