Földünk sokadszorra is háborúban áll; ezúttal az idegen lények Németországra csaptak le először. Nem kellett hozzá sok idő és egész Európát letarolták; egyedül Nagy-Britannia maradt hírmondónak az öreg kontinensen. Az egyesült földi hatalmak hosszú éveken keresztül meddő harcot vívtak egy legyőzhetetlen ellenséggel szemben, ám feltűnt a színen Rita Vratavski (Emily Blunt) a „Verduni Angyal”. Az ő sikere volt az, amely visszaadta az emberek hitét, és úgy tűnt, az ő vezetésével végre a hadiszerencse is megfordítható. Az Egyesült Védelmi Erő (UDF) ezért a legújabb fegyverzetbe bújtatott katonák százezreit küldi egy végső ütközetbe, melynek célja, hogy több irányból végrehajtott grandiózus partraszállással visszafoglalják Európát. A mindent elsöpörni hivatott offenzíva azonban elbukik, az expedíciós erők holtan maradnak a csatatéren. Az elesettek között van a frissen besorozott Bill Cage (Tom Cruise) is. Cage azonban halála előtt végez egy idegen lénnyel, az így szerzett képessége révén újra és újra átélheti az utolsó napját – lehetőséget kapva arra, hogy megváltoztassa a tragikus eseményeket.
A fenti bekezdéssel nagyjából mindent el is árultam a film háttértörténetéről; lényegi újdonságra nem is számíthattunk, hiszen a sztori eleve egy közel tíz éve megjelent japán kisregényen nyugszik. Hiroshi Sakurazaka katonai sci-fije jó pár évvel ezelőtt már megfordult a kezeim között, de az All You Need Is Kill frissiben sem hagyott bennem maradandó nyomot. Ezerszer elhasznált klisék tömkelegével volt tele; és ezzel a filmfeldolgozás sincs másként. A regény esetében még csupán a két világháború nagy csatái köszöntek vissza motívumként, filmen ez jócskán túlmegy a normandiai partraszállás újraforgatásán. Az első perctől kezdve az egész alkotás egy nagy mix (ha rosszindulatú volnék, azt mondanám lopás); a Mátrixtól kezdve a Forráskódon át egészen a videojátékok széles tárházából bőven merítve. Egyetlen ötlete sem egyedi, mindent tucatszor láttunk már. Hogy ez mennyire zavaró? Furcsamód egy csöppet sem. A holnap határa ugyanis nem azon sci-fik közé tartozik, amelyek a spanyolviasz újbóli feltalálása, vagy megfejthetetlen misztikum révén próbálnak sikert elérni. Ez a film maga a tökéletes egyensúly, mindenből éppen annyit ad, amire szükség van ahhoz, hogy valóban a 2014-es év legjobb (sci-fi) filmjei között említhessük.
Az egyensúlyhoz persze az is kell, hogy a kerettörténet adta lehetőséggel jól sáfárkodjanak a készítők. Christopher McQuarrie forgatókönyvíró (Jack Reacher, 2012; Valkűr – Valkyrie, 2008) nem tesz mást, mint egy jó szabó: itt-ott bevesz, illetve hozzátold a történethez. A végeredmény mozivásznon megjelenítve is kellően feszes, pörgős cselekmény. Doug Liman rendező (A Bourne-rejtély – The Bourne Identity, 2002; Mr. és Mrs. Smith – Mr. & Mrs. Smith, 2005) pedig a felhasznált alapanyagokat nemes egyszerűséggel a koncepció érdekeit szem előtt tartva formázza át; így egy percre sem válik semmilyen elem stílus-idegenné. Kritika talán a kissé rövidre szabott játékidőt, és az ebből fakadóan szegényesebb háttérmesét érheti. A rendezői munkát szemlélve szerencsére ugyancsak kellemetlen meglepetés nélkül maradunk; persze az, hogy Liman az akcióhoz és tempóhoz jól ért, nem volt nagy kérdés. A holnap határa minden egyes akciójelenete – melyek kulcsfontosságú elemei a produkciónak – mintaszerű, pörgős és magával ragadó. A kamerahasználat a videojátékok világát hozza el a nézőknek, de mindezt úgy, hogy az nem válik egysíkúvá. Ha éppen nem kerül a fegyverek célkeresztjébe semmi, akkor kivált a belső nézetből, és gyönyörködhetünk az igényesen kidolgozott képi világ többi elemében. A csatajelenetek önmagukban is dicséretesek és realisztikusak; jól érzékeltetik az exo-skeleton csatapáncélok ellenére is fennálló hatalmas hátrányt, amivel az emberek kénytelenek szembesülni a borzasztóan gyors és kegyetlen ellenféllel folytatott küzdelemben. A vizualitás mellett a hangulatért is jár tehát a csillagos ötös. A rendező azonban nem áll meg itt, jó arányérzékkel keveri az újra és újra bekövetkező halál drámájával a kellő humort is. Szükség is van erre, hiszen a folyton ismétlődő betétek, amelyekkel Cage minden „feltámadása” során szembetalálkozik, egy idő után unalmassá válnának. A monoton ismétlés helyett kapunk sok esetben komikus haláleseteket, és a helyzet abszurditását jól szemléltető poénokat.
Ahhoz, hogy a fentebb vázolt eszközök tényleg működni tudjanak, kellenek a hús-vér emberek is. A holnap határa másik nagy erősségéhez éppen így jutunk el; adott ugyanis a két főszereplő fantasztikus alakítása. Bill Cage szerepében azt a Tom Cruiset láthatjuk, aki kétségtelenül napjaink színészpalettájának egyik legmegosztóbb figurája – magánéleti és szakmai vonalon egyaránt. Cruise vallási hátterének boncolgatása nélkül is egy dolgot érdemes tisztáznunk; nem csupán fogékonysága, hanem teljesítménye is magasabb az átlagnál, ha sci-fi közelébe kerül. A Különvéleményben (Minority Report, 2002), a Világok harcában (War of the Worlds, 2005) , és a Feledésben (Oblivion, 2013) is tisztességes munkát végzett; az említett filmek egyike sem Cruise-on bukott meg. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt tíz évben azért akadt figyelemreméltó teljesítmény a részéről, műfajon kívül is: Collateral – A halál záloga (Collateral, 2004), Jack Reacher (2012). A holnap határában ha lehetséges Cruise produkciója még a fentebb sorolt filmeken is messze túlmutat azáltal, hogy egy esendő, eleinte rendkívül unszimpatikus és gyakorlatilag a vágóhídra küldött karaktert formáz át a szemünk láttára kedvelhető szuperkatonává – mindeközben persze rengetegszer meghal.
Cruise méltó párja a Rita Vrataskit életre keltő Emily Blunt (Looper, 2012; Az ifjú Viktória királynő – The Young Victoria, 2009;Gideon lánya – Gideon’s Daughter, 2005) aki azon túl, hogy elképesztően dögös, valódi színészi teljesítményt is letesz az asztalra. A „Verduni Angyal” (a regényben Full Metal Bitch-ként futó) Vrataski Cage tökéletes ellentételezése; ideális katonai propagandahős. Igazán ütős mikor halálfejes katonáival körbevéve csatába vonul. Blunt és Cruise kettőse nem csak az ellenség miszlikbeaprításakor jeleskedik, hanem a közbeiktatott betétek alkalmával is. Sikerülhetett volna jobban a közös nyomozásuk a rejtélyek megfejtésében az bizonyos, de a humor és a szerencsére elhanyagolt romantikázás bőven kárpótol mindenért. Ahol pedig nincs Blunt, ott van Bill Paxton, vagy Brendan Gleeson, bár belőlük elbírt volna a film többet is.
A végeredményt elnézve olyan könnyűnek tűnt minden, hogy értelmezhetetlenné vált számomra az elmúlt évek sci-fijeit jellemző erőltetett vergődés. Összehasonlítva a 2014-es év nagy volumenű projektjeivel egy dolog bizonyos: Doug Liman gigászi franchise/rajongói háttér (pl. Marvel-filmek), brutális CGI dömping és hype (Csillagok között), de éppenséggel még négy-öt filmre való sztárgárda (X-Men: Az eljövendő múlt napjai) nélkül is tisztességes munkát tett le elénk. Elég volt némi tehetség, két alázattal dolgozó színész és a film megfelelő betájolásának képessége. A holnap határa jött, látott és győzött. Sci-fi rajongóknak és a felesleges sallangot nélkülözni tudó, szórakozni vágyó átlag filmkedvelőknek egyértelműen kötelező darab.
Értékelés: 87/100
IMDb: 8,0/100
Mafab: 83%
3 thoughts on “A holnap határa (Edge of Tomorrow; 2014) – kritika”