LLzoli 
Futballfüggő nemzet vagyunk, ezen nincs mit szépíteni. Ha szóba kerül a foci, azonnal érzékeny vagy épp vehemens egyénekké válunk, akik még mindig reménykednek a magyar labdarúgás újjászületésben. Még ha nincs is egyebünk, mint egy évtizedek óta az európai középmezőnyben botladozó válogatott, mi, futballfüggők a konstans elégedetlenség és átkozódás közepette is hiszünk a megváltásban. Elsősorban erről az életérzésről szól Gazdag József könyve, az Egy futballfüggő naplójából.
Gazdag József a futballfüggők prototípusa. Hol reménykedik és egészen elragadja a romantika, máshol kegyetlenül realista és a totális kiábrándultságáról számol be. Könyve ennek megfelelően hátborzongatóan rapszodikus: némely írása után azonnal kedve támad az embernek megnézni egy meccset, másszor pedig a torka is összeszorul a szomorú valóságtól, a foci sötét oldalától, amit a mezei drukkerek sokszor nem vesznek észre, vagy inkább nem akarnak észrevenni.
Gazdag József sok éven keresztül szerkesztette a felvidéki magyar napilap, az Új Szó tematikus mellékletét, a Focitippet. Az évek során nagy rajongótáborra tett szert, sokan csak a Focitipp miatt vették meg a keddi lapot (köztük én is). Nem túlzok, amikor azt mondom, a melléklet első oldalán szereplő jegyzetek éveken át a legszórakoztatóbb, leghumorosabb, legmegrázóbb olvasási élményeim közé tartoztak.
És most itt van a legjava egy könyvben, a kezemben! Gazdag József fogta az évek során felgyülemlett, különböző műfajokat képviselő írásait és egy könyvbe csomagolta őket. Az eredmény? Egészen bámulatos, hölgyeim és uraim, egészen bámulatos!
Az Egy futballfüggő naplójából bemutatja egy futballfüggő kalandozásait a legeldugottabb, alacsonyabb osztályú legelőktől pályáktól egészen a Bajnokok Ligája fináléjáig, érzelmek és műfajok széles skáláján táncol végig, és már az elején megnyer magának mindenkit. Igen, a szó szoros értelmében mindenkit! Focit csak hírből ismerő hölgyismerőseim ugyanolyan áhítattal olvasták e könyvet, mint jómagam, és ez nem lehet véletlen.
Ez a könyv olyan, mint egy összeollózott meccs. Az első félidejében megfáradt munkásemberek kergetik a labdát egy göröngyös pályán, a félidőben rágyújtanak, miközben illuminált állapotban lévő bácsik emlegetik a játékvezető édesanyját, a másik félidőben aztán kifutnak a pályára a nagyágyúk (a Barca meg a többiek), felvillannak a vakuk, és szemet gyönyörködtető csúcsfutballt láthatunk.
A legzseniálisabb húzása Gazdag Józsefnek kétségkívül az, hogy nem tesz különbséget e két félidő között. Bebizonyítja, hogy magát a focit szereti, és hogy miután kigyönyörködte magát a meccsben, még távolról sem fejezi be ténykedését. Gazdag József ugyanis mindig benéz az öltözőkbe és az eredményjelző mögé is.
Nyilván lehet értetlenkedni a futballfüggésen, meg lehet kérdőjelezni a magasztos hangnemet, számon lehet kérni, hogy ugyan mit lehet ezen a sporton szeretni és nézni. Nos, a válasz ott van a könyvben:
„Hogy mit? Ami mögötte van. A mesét, a mítoszt, a menekülést. Ezt adja meg a művészet. Ezt adja meg a futball. Az ártatlanság illúzióját. Kiszakít a valóságból, felszabadít, elröpít. Jó messzire. A gyermekkor világába. Vagy még azon is túl. A teljesség felé.“
Fantasztikus ez a könyv, maradandó élmény. Nem csak a futballról szól, hanem arról is, hogyan szövi át a líraiság a futballt. Ha stílusos akarok lenni, azt mondanám, hogy ez a könyv olyan, mint egy Liverpool-Milan BL-döntő.
