NBence 
Jimmy Conlon (Liam Neeson) egy kiégett, lecsúszott alkoholista bérgyilkos. Egyik éjjel egy balul sikerült leszámolást követően kénytelen megölni saját főnökének, Shawn Maguire-nek (Ed Harris) a fiát. Maguire bosszút esküszik és minden követ megmozgat azért, hogy amire a nap felkel az egész Conlon családdal végezzen. Hogy ki győz a végén? Nyilván nem ennek a kérdésnek a megválaszolása lesz a fő ok, amiért a nézők beülnek majd Liam Neeson legújabb filmjére.
Az Éjszakai hajsza (Run All Night, 2015) elkészülte után már különösebb kockázat nélkül kijelenthetjük: Liam Neeson képtelen kibújni az öregedő, bosszúálló/igazságosztó akcióhős zsáneréből. Ennek a ténynek talán Jaume Collett-Serra rendező örül a legjobban, aki immár harmadszorra kéri fel főszereplőnek a marcona, deres halántékú Neesont. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Serra és Neeson tandemje eddig összességében nem muzsikált rosszul; az Ismeretlen férfi (Unknown, 2011) kis túlzással még a trend első fecskéinek egyike volt, míg a Non-stop (2014) – eltekintve az utolsó húsz percétől – szimplán egy klasszikus erényekkel rendelkező, jó akciófilm lett. Az előjelek ettől függetlenül nem kedveztek az Éjszakai hajszának, hiszen ez már a sokadik lehúzási kísérlete volt annak a bizonyos bőrnek. Az Elrabolva (Taken, 2008) óta ugyanis futószalagon érkeztek a Bryan Mills klónokkal dolgozó Neeson filmek, amelyek szépen lassan teljesen erodálták nemcsak az újdonság varázsát, hanem a minőséget is. Az Elrabolva 2 (Taken 2, 2012) már messze alulmúlta az első részt, az említett Serra-féle Non-stop viszont kompromisszumokkal még, de elfogadható volt. Azonban a Sírok között (A Walk Among the Tombstones, 2014) csúfos bukása végleg megmutatta, a sablon kifulladt. Történt ez annak ellenére, hogy az említett filmek közül pont a Sírok között rendelkezett a legjobb háttéranyaggal (hála a megkapó stílusú Lawrence Block regénynek), ám Scott Frank rendező így sem tudta sikerre vinni a produkciót. Aztán ha mindez nem lett volna elég, Neeson bevállalta a harmadik Elrabolva filmet is (Taken 3, 2014); amely ugyan nem lett minden idők legrosszabb akciófilmje, de azért reméljük, a végét jelenti a sorozatnak.
Serra ugyanakkor úgy gondolta, van olyan tapasztalt filmes, hogy fel tudja pörgetni a bizniszt. Ehhez kicsit csavart egyet az alapálláson, és a főhőst a bűnüldözés másik pólusára állította. No azért közben megtartotta a szokásos stílusjegyeket, Neeson csak annyira lerobbant, amennyire annak kell lennie, az előző filmjeiből kölcsönvett egyen kellékes kabátja és a Fehér pokolból (The Grey, 2011) már ismert megtört ábrázata mögött azért valahol egy jó ember lapul. Egy olyan jó ember, aki hamarosan bármire hajlandó lesz, hogy megvédje egy szem fiát a rá szabaduló komplett alvilágtól. Neesonnak persze ez az egész csak gyerekjáték, hiába vált cammogóssá a mozgása az évek során azért még rosszabb napjain (éjszakáin) is hidegre tesz bárkit, aki rá, vagy a családjára támad. Brad Ingelsby forgatókönyvíró sem izzadt vért azért, hogy különösebben megnehezítse a főhős dolgát, vagy éppen kicsit megfűszerezze az ezerszer is látott leszámolást. A film közepéig jelen lévő minimális izgalom a végére teljes unalomba fullad, ami akciófilmnél/kriminél elég súlyos hiba. Serra próbálkozik még némi egyediséget vinni a produkcióba a kamerahasználattal, az operatőri munka összességében rendben is volna, de a teljes képen csak árnyalni tud.
Az egyediség meg is áll ezen a szinten, a negatívumok azonban nem merülnek ki abban, hogy a film unalmas. Ennél sokkal nagyobb hibákkal küzd Serra alkotása. A mozi főbb részei, a karakterek jellemvonásai olyan olcsó koppintásai egyes produkcióknak, hogy az még a moziba kevesebbet járó nézőnek is feltűnik. Serra gyakorlatilag változtatás nélkül átemelt „előre gyártott” elemekkel és klisékkel dobálózik a játékidő végéig. Nem bennünk van tehát a hiba, ha kísérteties hasonlóságot fedezünk fel a John Wick (2014), A törvény gyilkosa (Righteous Kill, 2008), A zsaruk becsülete (Pride and Glory, 2008) a Collateral (2004), A pokol konyhája (State of Grace, 1990) vagy éppen a korábbi Neeson filmekkel. Az innen-onnan összelopkodott betétek abszolút csúcsa egy albán(!!!) Ali G hasonmás megjelenése volt a filmben! Bravó Serra, szép munka!
A produkció melletti végső ütőkártyát ennek fényében mindenképpen a színészi gárda jelenti, hiszen az Ed Harris – Liam Neeson páros bevetése a kevés jó ötletek egyikének bizonyult. Neeson persze semmi extrát nem csinál, ő Liam Neeson és kész. Ed Harris sem az Oscarra hajt, de ettől még a rá jellemző, végtelen profizmussal teszi a dolgát. Mindketten kifacsarják az utolsó csepp életet is szegényes karakterükből, bár csodát tenni ők sem tudnak. De legalább két ilyen ikonnal merenghetünk el azon, hogy tulajdonképpen mi is akart lenni ez a film. Különösen fájóak a film hiányosságai, hiszen a színészi játék a teljes csapatot nézve egyáltalán nem színvonaltalan. Joel Kinnaman például Robotzsarus (RoboCop, 2014) felszerelés nélkül is tisztességgel helytáll, rajta kívül a már megszokott mellékszereplő karakterek is rendben vannak. Sőt, egy rövid betét erejéig a szakállas Nick Nolte is tiszteletét teszi a filmben.
Mérlegre téve a filmet a negatívumok sajnos egyértelműen dominálnak. Serra filmográfiáját tekintve még elmegy átlagos mozinak az Éjszakai hajsza, azonban a műfajt kedvelő, és jobban ismerő nézőknek nem sok pozitívummal tud szolgálni. Harris és Neeson miatt, (de csakis miattuk) az egyszer nézhető, B-kategóriába még belefér, de sokat tényleg ne várjunk tőle.
Ui.: Serra lehet, hogy tulajdonképpen a magyar Neeson-fanok kedvéért forgatta le az Éjszakai hajszát, ugyanis a tengerentúli fiaskóval szemben, a hazai jegypénztáraknál a hétvége legnépszerűbb filmjének bizonyult.
Értékelés: 63/100
IMDb: 7,2/10
Mafab: 72%
