Eljött Presser Gábor és Oláh Ibolya színháza

Két és fél év után, október első felében jelent meg Oláh Ibolya és Presser Gábor közös cd-s könyve, a Voltam Ibojka, melynek huszonnyolc megzenésített verse közül tizenegynek a dalszerző maga írta a szövegét is. A lemez fergeteges sikert aratott: a második kiadás már készül.

Az album egy nagyon különleges zenei anyag, hiszen Presser Gábor önálló színpadi estet írt az énekesnőnek, amelyre eddig nem volt példa. A cd-n tizenhét vers olyan kortárs magyar költők művei közül került ki, mint Erdős Virág, Borbély Szilárd, Parti Nagy Lajos vagy Závada Péter. Ezek olykor kicsit átszabva, olykor fütyülve, korábbi dallamokra hangolva keltik életre az Oláh Ibolya énekhangjával, stílusával bebútorozott színpadot. A dalszerzőt, Presser Gábort kérdeztem a részletekről.

Corn and Soda: A kiadója azt mondta nekem, jól készüljek fel, mert ez a cd a szívügye. Mindig az aktuális lemez a szívügye, vagy ez most valamiért különösen az?

Presser Gábor: Amin az ember nagyon sokat dolgozik, az egy idő után jó mélyre kerül. Az természetes, hogy a rendes munka szívügy kell legyen. És a szerző ilyenkor mindig nagyon drukkol, vajon megértésre talál-e az, amin dolgozott. Ahogy most én is, hiszen ezek a dalok nem könnyű egynyári slágerek.

C&S: Miért pont Ibolya az, akinek az első személyre szabott színpadi estet írta?

PG: Nem pontosan így van ez. Ilyenné alakult. Beszélgettünk arról, hogy megpróbálunk együtt dolgozgatni, és majd meglátjuk, mi lesz. Lassacskán elkezdett formálódni egy amolyan  képzelt, önálló est.

C&S: Mi a különbség a között, hogy ír Oláh Ibolyának egy lemezt vagy színpadi estet ír neki?

PG: Valójában ez egy lemeznek kicsit sok, ez inkább két és fél lemeznyi dal, jócskán megszórva szép, erős irodalmi anyaggal. Talán ettől is ėrezzük, hogy erős a húzása a színpad felé. Mikor az első két-három Parti Nagy verset elénekelte, megértettem, hogy a cd csak a megörökítésre kell, de kell az olvashatás is, és kell a színpad Ibolya köré. Így lett ez egy “könyvben cd”. De még sok idő kell, hogy rájöjjünk, hogy kell ezt színre vinni.

C&S: A könyv előszavában olvasható, hogy Ibolyáról azt mondták önnek, egy csiszolatlan gyémánt. 2003 óta színpadon van: akkor miért csiszolatlan gyémánt ő?

PG: Ő nem csiszolatlan, hanem csiszolhatatlan. Olyannyira öntörvényű figura, hogy tévedés lenne bepróbálkozni őt valaki – valami mássá alakítani. Így van összerakva, el kell fogadni olyannak, amilyen. Én elfogadtam, így tudtam ezt a munkát végigcsinálni.

C&S: Ha a csiszolhatatlant akarnánk definiálni, akkor az azt jelenti, hogy Ibolya csak azt énekli el, amit ő akar, ami neki tetszik? Hogy kell ezt elképzelni?

PG: Ibolya nagyon egy tömbből való, elsőre sokkal nehezebb embernek tűnik, mint amilyen valójában. Azt hiszem, én tudtam vele bánni, nagyon egyszerű dolog ez, nem fogalmaztam túl, nem finomkodtam, de nem fukarkodtam a dicsérettel sem, mindig azt mondtam, amit gondoltam. Ibolykának nagyon jó füle van az emberi hangra, nagyon nem bírja, ha valaki próbálgat “hozzáhangolódni”. Szigorú voltam, de tudta, hogy ott állok mögötte, és elkapom, ha baj van.  A két és fél év alatt a szemem láttára tanult újabb és újabb dolgokat, és őszintén büszke volt erre. Én meg még inkább. Jól működött a munka, és örülök, hogy nem hagytam magam lebeszélni erről. Voltak, akik óva intettek, hogy nehéz vele kijönni, nehéz egyéniség, egyik nap majd nem jön el, vagy lelép. Soha. Ő kicsit bonyolult, de velem se lehet túl egyszerű. És valamiért ez a dolog különlegesen jól alakult, és még mindig örülök, ha meglátom. Kíváncsi vagyok, meddig.

C&S: Ha személyre szabott estet írunk valakinek, kell ismerni nagyon az illetőt? Az életét, a hátterét?

PG: Valószínűleg az is kell, hogy jól ismerjük, meg az is jó, ha azért nem tudunk mindent. Szükségem volt arra, hogy legyen egy képzeletbeli Oláh Ibolya is, akinek az életét, személyét  egy kicsit tudom, egy kicsit meg elképzelem. A sok megformált nőalakból nekem végül is Voltam Ibojka lett a képzelt Ibolyám. Voltam Ibojka, mint személynév egy igazolványban. Egyáltalán nem biztos, hogy egy Oláh Ibolya nevű személyt nekem 100%-ig ismernem kell. Különben is, ez – azt hiszem, lehetetlen.

C&S: De jól ismeri?

PG: Talán. Inkább jól látom a színpadon. Mikor készen lett a Voltam Ibojka, a dal, rendesen izgultam, ez hogy lesz? Akarja-e, bevállalja-e? Őszintén szólva, nem lepődtem volna meg akkor sem, ha azt mondja, nem énekli el.

C&S: És mit mondott?

PG: Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit, hogy „hú, Picibá, ezt én most hazaviszem”.

C&S: A zenei darabok megírásakor kellett, hogy ott lebegjen a szeme előtt Ibolya?

PG: Az ő hangján kell hallgatni a készülő dalt. Az ő hangján kell képzelődni. Ez az alap, ha egyáltalán léteznek szabályok. Nem szoktam úgy írni előadóknak, hogy ha neki nem kell, nem probléma, majd odaadom valaki másnak. Az nem egy egyszeri eset, ahogyan Oláh Ibolyával dolgoztunk. Negyven év óta a Zoránnak írt dalok csakis Zorán dalai. Az, hogy később egy másik előadó egy dalt esetleg másik formában elénekel, az megtörténik. Amikor Katona Klárinak vagy Révész Sándornak dolgoztam, vagy ahogy most Rúzsának vagy Falusinak, nem tudom elképzelni, hogy bárki más az ő dalukból egy taktust is kaphatna. És Ibolykáéból sem. Ezek már a születéskor nem fel- vagy elcserélhető dalok. Ibolyával én pontosan ugyanúgy dolgozom, mint mindenki mással. Annyi a különbség, hogy amiatt, hogy ő kitett most az Ibolyavirág, és a Találj már rám után egy harmadik önéletrajzi dalt, a Voltam Ibojkát, talán erősebb a képzet a hallgatóban, hogy én őt jobban ismerem, mint mások.

C&S: Ibolya egyénisége determinál egy bizonyos zenei stílust?

PG: Ő egy karcos személyiség, egy karcos hang, ami természetesen determinálja a készülő anyag minden hangját. Az egy tömbből valóságát említettem már. Ez mindenre vonatkozik: a személyisége, a hangja, az előadói képessége, mind teljes  összhangban van még olyankor is, amikor Oláh Ibolya kicsit kibillenti magát. A tehetség, a hang, a megszólalás, a zeneszeretet az megmarad egyben, és szépen helyrebillenti. Nagyon nagy odaadással dolgozott, nagyon kitett magáért Ibolyka.

C&S: Ibolya vagányabb, fiús karaktere megkönnyíti önnek, mint férfinek a dalszövegírást mondjuk Rúzsa Magdi dalszövegeihez képest?

PG: Nem. Egész másként gondolkodom mindkettejüknél, és mindkettőjüknek nagyon izgalmas írni. Ezek aztán végképp nem becserélhető dalok. Ők ledobnak magukról dalokat, ha azok belülről nem működnek.

C&S: A dalszövegek bő egyharmadát ön írta. Ehhez bele kellett bújni Oláh Ibolya bőrébe?

PG: Kicsit, vagy nagyon. minden előadó bőrébe bele kell bújni, ha tetszik, ha nem. Nekem tetszik, mert nem dolgozom olyannal, akit nem szeretek, nem tisztelek. Ezt nézve én eléggé szerencsés voltam, mert csak egészen fiatal koromban kellett olyan munkákat elvégeznem, amihez nem igazán fűlt a fogam. Olyan partnerekkel is dolgoztam, akikkel nem feltétlenül szerettem, de ez szinte minden “kívülről jött” kezdőre igaz, és nem hagyott túl mély nyomokat bennem. Később már engem választottak és soha nem én kerestem előadókat.

C&S: Ahogy hallgattam a cd-t, felismertem egy dallamot, amelyet dúdolgattam egy ideig, mire rájöttem, hogy Edith Piaf egyik dalából való. Aztán párhuzamot fedeztem fel egyes számok között is, amelyekben a sanzon, magyar nóta, tangó, különböző zongoradarabok, vagy kuplé jegyeit találtam.

PG: Amit említ, az Joseph Kozma Hulló falevelek című dalának emblematikus motívuma, egy kis tisztelgés részemről a Francia dalban. A párhuzam talán inkább az előadó körüli bolyongásból adódik, s talán abból, hogy mindegyik dallal látok magam előtt egy kicsi kis Oláh Ibolya színházat, a színpadon egy zongorával és egy-két hangszerrel, pár kellékkel, és ezek a – mondjuk úgy – sanzonok, kuplék, a kávéházi magyar nóta, beatzene, meg mi minden nagyon adták magukat. Az Indiánnyárba pedig, ami Závada Péter vers, nagyon bepofátlankodtam ezzel a Für Elise dologgal, na, például.

C&S: Ez egy kísérlet volt, ami iszonyú jól sikerült?

PG: Még csak nem is kísérlet volt, hanem egyszerűen adta magát. Szembe találkoztam azzal, hogy itt ez a vers, amin dolgozni szeretnék – Ibolya szerelmes volt a nyolcsorosba – ami nekem úgy kezdődött, hogy a „Mint napsütötte reklám-indián” sor az egy az egyben a Für Elise első sorának elgiccsült ritmikája. Nem tudtam kibújni belőle, pedig biztos, hogy életemben elmentem már jó pár szöveg mellett, aminek első sorára rá lehetett volna húzni a Für Elise-t, csak nem történt meg. Nagyon kíváncsi voltam, ehhez mit szól majd a költő, pláne, ha meghallja a saját papáját fütyülni a dalban. Azt mondta, nagyon örül.

C&S: És hogy bele kell keverni egy kis magyar nótát, az honnan jött?

PG: Az nem jött, az már ott volt. Ha a Für Elise dallamára azt énekli, hogy “Mint napsütötte reklám-indián”, na, az maga a magyar nóta.

C&S: Ezek a zenei műfajok önhöz is közel állnak, vagy ezek Ibolya műfajai?

PG: Azt éreztem, hogy kezd működni egyfajta Ibolyavilág, és folyamatosan kerestem tovább  ezeket a nőfigurákat Ibolya számára: akit egyik dalban semmi vacak nőnek hívunk, a másikban ő a lázadó nő, és ő az egyik éjfélutáni nő az Éjfél utáni dalban. Ő az a nő, aki a Rohadt tangót az arcodba vágja, és aki kioktat, hogy Valaki téged is szeret.  Állandóan az járt a fejemben, hányféle nőt tud Ibolya megszemélyesíteni ebben az anyagban. Ibolyának hihetetlen erősek a képességei az őt izgató alakokba való beleélés dolgában. Amikor mondtam neki, miről szól majd a Semmi vacak nő,  már csillogtatta is a szemét. Vagy a Rózsacsokor variációkban az a Fény moziig csúszott valahai dizőz, aki már jegyszedő, aki már nem énekel, és aki mögött ott az a fájdalmas, hosszú út lefelé. Ezeket nagyon átéli, ezek kellenek neki, ezeket magába akarja gyűrni. És akkor azt mondja: Iszom dohányzom, és egy pillanat alatt visszaváltozik Ibolyává. Ő, aki pedig mindig ugyanaz: ugyanazon nevet, ugyanazzal, ugyanúgy viccel, ugyanazt eszi, ugyanúgy hallgat. Nem színésznő, csak azt a szerepet tudja hozni, eljátszani, akivel azonosulni tud, vagy akar, rövidebb, hosszabb ideig. De azt hogy? Azt mondja, De szégyen élni… és födémek repednek. Nem kívülről kerül rá a jelmez, a máz, beszippantja a figurát… Viszont, mikor egy figura izgatja, ő átéli, vagyis inkább magába húzza a másik nő szerepét, életét, lelkét, bánatát, magát látja fölényesnek, vagy épp összetörtnek, reggel szerelmesnek, éjfélkor szenyának, kirúgva, vagy épp egy pasit alázva. Ilyenkor tökéletes: hirtelen kicsusszan a kép mögül egy másik Oláh Ibolya.

C&S: Volt olyan vers, vagy zenei darab, amit Ibolya visszadobott?

PG: Igen. A Jó éjszakát, a Sulyok Mária dal. Először neki valónak éreztem, szerette is, de két nap múltán azt mondta, ez nem fog menni. Ez még nagyon az elején történt, mindent ki akartam próbálni, de nagyot tévedtem. Neki ő magának kell azzá lenni, akiről énekel, és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy mint egy kamera, követi, és közvetíti egy nagy, öreg színésznő, Sulyok Mária előadás utáni hazamenetelét, hazavonszolódását ettől az épülettől (Vígszínház – a szerk.) 700 méteren át hazáig, és a végén még a sírig is.  Azt hittem, hogy egy történet elmesélése nagyon fogja izgatni. De nem. És igaza volt, hogy nem vacakolt és hamar visszaadta. Meg valamilyen ősi,  babonás félelem is előbújhatott benne.

C&S: Van a lemezről egy vagy több kedvence?

PG: Nincs. Az egész anyagot nagyon szeretem. Azt hiszem, rendes munka. Nem szeretem az ezotériát, nem tudok semmit a számmisztikáról, de az, hogy pont akkor hagytuk abba, amikor pont annyi dalunk volt, ami épp felfér egy cd-re, az biztos, hogy jelent valamit. Ha mást nem, arányérzéket, vagy azt a végső, jó fáradtságot. S akkor azt mondtuk, hogy most hagyjuk abba, mert már annyi dalunk van, hogy ha Ibolya száz évig is él, akkor is bőven elég.

C&S: Mitől függ, hogy magázódik vele, vagy tegeződnek?

PG: Mikor mi jön ránk. Én, mikor haragszom, például, ha cigizik, akkor szidalmazom és lemagázom.

C&S: Ez a lemez Oláh Ibolya lemez, vagy Presser Gábor lemez?

PG: Ez Oláh Ibolya lemez. Őt kell itt hallgatni. A szerzőnek hátulról kell támasztania a szobrot, amit megpróbált felépíteni.