Az Én, Pán Péter már több mint 10 éves, mi most mégis elővesszük, ugyanis 2005-ben ez az alkotás is jelölve volt a legjobb film díjára, így az Oscar – díj elmúlt tíz évéről szóló cikksorozatunk részévé vált. Kattintás után sírni fogsz, én szóltam.
Egy tíz éves filmről azért is jó írni, mert már nyugodtan spoilerezhetek benne, ami meglehetősen megkönnyíti az írást. Erről a filmről pedig spoilerek nélkül nehéz lenne úgy fogalmazni, hogy a született cikk visszaadja azt, hogy miért is érdemelt egy Oscar jelölést, és szerény véleményen szerint magát a díjat is jobban megérdemelte volna, mint a nyertes Millió dolláros bébi. Mára már biztos mindenki látta, vagy legalábbis tudja melyik filmről van szó, hiszen még egy meme is lett belőle, ami a film záró, könnyfakasztó képsoraiból lett kivágva.
A történetről csak röviden, emlékezetfrissítésként annyit, hogy igaz történeten alapszik. Sir James Matthew Barrie, a Pán Péter eredeti szerzője életének azt a részét dolgozza fel, hogy honnan jött az ihlet a darabhoz. A film pedig azokat a témákat boncolgatja, miközben az érzelmeinkkel játszik, amiket a híres, felnőni soha nem akaró fiúról szóló mese is.
Depp a tőle a megszokott ripacskodást hanyagolta, Highmore-nak pedig – aki azóta egy motelben szabdalja a gyanútlan vendégeket – ez a film hozta meg az igazi hírnevet, illetve emiatt kapott más filmekben is szerepet.
Azt tudni kell, hogy először Depp tartott tőle, hogy a gyerek nem lesz alkalmas a szerepre, mert túl fiatalnak tartotta, ezért a rendező a legnagyobb színészi kihívással bíró jelenetet az első forgatási napra időzítette és Highmore brillírozott benne. Ez az a bizonyos jelent, amikor a srác már sejti, hogy anyja halálos beteg, de neki mégsem akarják elmondani, ezért dühében szétveri az általuk összeeszkábált díszleteket a darabjukhoz, amit anyjuknak akartak előadni. Mikor később egy interjúban megkérdezték a fiatal színészt, hogy ő mit élvezett a forgatásban leginkább, azt válaszolta, hogy pont ezt, mert ő akkor még csak annyit látott belőle, hogy valaki mindig elszúrt valamit, vagy a fényt, vagy a hangot, ő pedig megint szétverhetett mindent.
A színészek kifogásolhatatlan munkáján kívül még a kiváló rendezés, illetve a hibátlanul megírt forgatókönyv is hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjuk száraz szemmel végignézni a produkciót. Hiszen ki az, aki végigtudja nézni azt, ahogy a még gyermeki lelkű író felismeri, hogy a fiú már nem gyerek, illetve nem akar az lenni? Kiben ne ébrednének érzések akkor, amikor haldokló anyjukat lekísérik a nappalijukba, a közösen eltöltött nyarukról készült darabot végignézni?
Ezen az említett közös nyáron történt az említett színpadrombolás, és a film leglátványosabb jeleneteit is ezekben a jelenetekben találjuk, természetesen kivéve azt, amikor Kate Winslet jelképesen besétál a halálba, amit mi Sohaországnak látunk. Ezek azok a snittek, ahol Barrie képzelete és a valóság összemosódik. Megjelennek az indiánok, kalózok, tündérek, ekkor láthatjuk az ágyaikon ugráló fiúkat is, akik az író képzeletében repülni kezdenek, és meg sem állnak, míg el nem érik azt a csodás helyet, ahol nem kell felnőniük, a valósággal szembesülniük.
Ezek mellett muszáj még szót említeni a keretes szerkezetről. Az író a parkban, egy padon találkozik először a fiúkkal, majd a film végén ugyanazon a padon vigasztalja a gyászoló kisfiút. Emellett a köztük lévő ellentét nem csak, hogy nyilvánvaló, de a történet tetőpontján még ki is mondják, mert Péter úgy gondolja, hogy a felnőni nem akaró hős nem ő, hanem az író.
Az Én, Pán Péter bővelkedik az ezekhez hasonló jelenetekben, illetve az érzelmi ambivalenciában. Hol megnevetett, de pont csak úgy, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, melytől a boldogságot a gyomrunkban érezzük, majd hirtelen olyat vág belénk, hogy ez a boldogság nyomtalanul eltűnik, mint a nyári zápor nyomai a betonra tűző napon, csak keserű szomorúság marad a helyén, melytől úgy könnybe lábad a szemünk, hogy kedvünk lenne tőle a könyörtelen élet arcába ordítani azt, hogy: te mocsok, nem látod hogy ő csak egy gyerek?!
Értékelés: 90/100 de csak azért nem totál, mert Depp-ből azokban a jelenetekben, amikor a gyerekekkel játszik, mégis előjött a ripacs.
IMDb: 7,8/10
MAFAB: 78%
1 thought on “Finding Neverland (Én, Pán Péter, 2004) – kritika”