Erunder 
Az A Ciambra egy olyan világot tár a szemünk elé, amiről azt kívánjuk, bárcsak kevésbé lenne valóságos. Az elejétől a végéig egy könyörtelen és igazságtalan képet mutat nekünk, amiből, vagy ami elől megszökni szinte lehetetlen.
Azt hiszem már a szegedi Zsigmond Vilmos filmfesztivál kapcsán is megjegyeztem, hogy egy ilyen eseményre a kontrasztok miatt érdemes ellátogatni. Egymás után láthatunk olyan világokat, amelyek egymásnak szöges ellentétei. Így történt, hogy egy olyan film után, ami az amcsi nyugdíjasok kedélyes életébe engedett betekintést, alig fél órával később egyből egy olyat néztem meg a Denveri Filmfesztiválon, ami a közép-, kelet-európai valóságba rángatott vissza.
A film elején egyből az jutott az eszembe, hogy míg az előzőnél egy kanadai hölgy világosított fel arról, hogy mennyire valóságos képet mutatott a középosztálybeli idősek életéről a látott film, úgy én erről mondhatnám el nekik, hogy hasonlót már én is láttam, és a szegénynegyedek Európában tényleg így festenek.
A történetben a 14 éves Pio életét, illetve gyors felnőtté válását követhetjük nyomon. Olyan környezetben nő ő fel, ahol már a 6 éves gyerekek is cigiznek, ahol az is teljesen természetes, hogy egy 14 éves gyerek naponta sörözik, és ahol napról napra élnek az emberek. Ahogyan Pio nagyapja fogalmaz, ők a világ ellen küzdenek.
Maga a ciambra, azaz a film címe, a közösségüket jelenti, azokat a nyomornegyedeket hívják így Olaszországban, ahol a bevándorló cigányok élnek. Pio ebben a közegben próbál meg érvényesülni. Mindenhová követi a bátyját, aki a világot jelenti számára, és az ő egyetlen példaképe. Megpróbál a lehető legjobban hasonlítani rá, és mikor testvérét illetve apját is lecsukják, a kenyérkeresés rá marad. Igyekszik bizonyítani, hogy ő is ugyanolyan rátermett, mint a családja idősebb férfi tagjai, így egyre mélyebbre süllyed az alvilágban, ami miatt egyre súlyosabb és nagyobb bűncselekményeket hajt végre.
Mindezek mellett a kamaszok általános problémáival is megküzd, ám azok a többi esemény mellett eltörpülnek, így számára a hétköznapi élet gondjaival küszködő emberek még valamennyire szánalmasnak is tűnik. Ennek köszönhetően a nézőben is átértékelődik a saját problémáinak súlya. A film ezzel éri el azt nálunk, hogy bár Pio egy tolvaj bűnöző, mégis képesek vagyunk őt megszeretni, és szurkolni, hogy valami csoda folytán mégis helyesen döntsön, és sikerüljön elkerülnie a neki szánt sorsát.
Ezek mellett viszont az A Ciambra egy nagy hibájáról is muszáj szólni pár szót, mert annyira szembeötlő, hogy ha nem írnám le, azt hihetnétek, hogy elfogult vagyok. A kamerakezeléssel próbálták azt a hatást elérni, hogy dokumentumfilmnek érezzük, ám ez olyan szinten elcsúszott, hogy sok jelenetből szinte semmit sem látni, pedig azok sokat segítetek volna abban, hogy Pio zülléséről jobb képet kapjunk.
Értékelés: 80/100 Bár egy drámát nézünk, egy kitalált történet, de az olyan valóságos alapokon nyugszik, hogy úgy érezzük, egy dokumentumfilmet látunk. Nem elképzelhetetlen, hogy a nyomornegyedekben felnövő emberek élettörténeteiben sok hasonlót találni. Gyomorba vágó és kihagyhatatlan alkotás. Már csak azért is, mert Olaszország ezt a filmet indítja 2018-ban az Oscaron.
IMDb: 7.0/10
MAFAB: NA
