Bence V. 
Forrás: NME
Ironikus, hogy az a magyar nyelv, amelyet szépsége kapcsán nem lehet eléggé felmagasztalni, a legszélesebb repertoárt nyújtja a káromkodás terén is. Ez talán nem szorul magyarázatra, azt hiszem, ez olyan metszéspont, amely mentén minden magyar egyetértésre talál. Nemrég feltettem magamnak a kérdést, hogy én, személyesen mikor és hogyan jutottam el oda, hogy nem csak felismertem a szitokszavakat, de már alkalmazni is tudtam őket. Visszatekintve, elég gyalázatos lépcsőfok ez, amikor a makulátlan gyermekkort egy hangzatos káromkodással mindörökre elhagyjuk. Mint a bűnbeesés, olyan megtanulni káromkodni.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor a napokban rájöttem, hogy már a hazai mozik is adják a Jay és Néma Bob Reboot (Jay and Silent Bob Reboot, 2020) című filmet. Merthogy személyesen nekem ennek az elődje, a mára már kultfilmnek is tekinthető Jay és Néma Bob visszavág (Jay and Silent Bob Strike Back, 2001) volt az egyik fő élményem, amely – finoman szólva – bevezetett a káromkodás világába. (No meg persze a South Park egész estés filmje, amelynek bonyodalmát ironikus módon éppen az adja, hogy a főszereplő gyerekek egy trágár filmet követően csúnyán kezdenek beszélni.) A Jay és Néma Bob Visszavág dacára minden visszataszító alpáriságának, egy kedvelhető film. Mert persze első ránézésre az ember csak az altesti humort észleli – egy ilyen filmnél ez elkerülhetetlen. Azonban meglepő tapasztalat volt néhány éve, amikor újra végignéztem, hogy van egy másik rétege is, amely ugyan nem egy nagyon mély réteg, de ott van.
A Jay és Néma Bob visszavág parádésan önirónikus, mert Kevin Smith író/rendező a történeten keresztül ha nem is görbe tükröt tart az amerikai filmiparnak, de legalábbis egy középső ujjat mindenképpen. (És ne legyen kétségünk afelől, hogy Hollywood meg is érdemli ezt.) A Jay és Néma Bob ténylegesen vicces módon szívatja Hollywoodot, és a film – mint művészeti ág – prostituáltjaként állítja be. Például: Ben Affleck cselekménybeli karaktere Ben Affleck színészi játékát dicséri az egyik legrosszabb filmje kapcsán. A Sikoly-filmek rendezője, Wes Craven egy forgatáson egy majommal játszatja el a gyilkos szerepét, utalva ezzel a Sikoly (Scream, 1996) folytatásainak meglehetősen gyenge színvonalára. Valamint a film egy pontján valaki felteszi a kérdést, mégis milyen féleszű nézne meg egy olyan lecsúszott alakokról szóló filmet, mint Jay és Néma Bob?
Kevin Smith számos kultfilmet írt és rendezett mega 90-es években és a 2000-es évek elején, amelyek mind-mind ugyanabban az univerzumban játszódnak. Ugyanazok a karakterek bukkannak fel, csak mindig más van a fókuszban. Ezekben többnyire ugyanúgy az altesti humor dominál, de emellett mindig van bennük egyfajta törekvés az amerikai filmszakma sablonjainak, kereteinek kikezdésére, és jól érezhetően reagál is bizonyos jelenségekre, ami legalábbis ad egyfajta többletet a filmjeinek. Igaz, ezeket nehéz észrevenni, mert a trágárság árnyéka finoman szólva rájuk vetül. A Comic Strip – Képtelen képregényben (Chasing Amy, 1997) például a cselekmény felépítése megegyezik a klasszikus romantikus komédiák szerkezetével, csakhogy a film egy pontján kiderül a korábban leszbikusnak hitt női karakterről, a főhős szerelméről, hogy valójában a város összes férfijával lefeküdt már. És ezt persze a romantikus filmek giccsvilága egyáltalán nem bírja el, ahogy a tipikus macsó főhősünk sem. Érdekes kísérlet, vegyes eredménnyel.
Ennek fényében érdemes nekiállnunk a Jay és Néma Bob Rebootnak, amely egy metafilm: reboot a rebootfilmekről. Van-e létjogosultsága azoknak a filmeknek, amelyek egy klasszikus alkotás „légkörét” veszik alapul, új köntösbe öltöztetik vagy a felismerhetetlenségig átírják a cselekményt, hogy fogyasztható legyen az új közönség számára is? Elfogadható-e, hogy időként kicserélnek néhány karaktert úgy, hogy a kulturális diverzitást hiányolók se maradjanak elégedetlenek? – kérdezi a film. Furcsán hangzik, de Kevin Smith újabb Jay és Néma Bob-története valójában erről szól, és meglepő választ ad.
A cselekmény értelemszerűen a 2001-es film vázára épül: a két végtelenül ostoba, füves karakterünk megtudja, hogy a róluk mintázott képregényből készült egykori kultfilmből egy hollywoodi stúdió rebootfilmet akar gyártani, miután kicsavarták a kezükből a rendelkezési jogokat, aminek eredményeként már nem is hivatkozhatnak önmagukra Jay és Néma Bobként. Ezt pedig nem hagyhatják, már csak azért sem, mert Jay karakterét az új filmben egy nő alakítja.
Ettől a ponttól a film kilencven százalékban végigköveti elődje lépéseit, időnként ugyanazokkal a poénokkal, gesztusokkal és kamerabeállításokkal. És nem kell hozzá látnunk, hogy rájöjjünk: ez azért nem annyira vicces. Fáradt, erőltetett, kiszámítható és felejthető poénokkal van tele, hiszen ahogy mondjuk a Dumb és Dumber kettyó (Dumb and Dumber to, 2014) esetében, itt sem működik, ha majdnem húsz év várakozás után pontosan ugyanazon kellene nevetnünk. Néhány vicces jelenet persze akad benne, főként amelyek nem az előző filmre építenek. Hiszen nem nehéz észrevenni az öniróniát ezúttal sem, amikor egy rebootfilmben a rebootfilmekre való utalásokkal bombáznak, vagy amikor Kevin Smith rendező – aki Néma Bobot is alakítja – saját, valós önmagát beleírja a történetbe egy igazi kőbunkó, hollywoodi pojácaként. Sőt, Ben Affleckkel ezúttal azt sikerül kimondatni, hogy Ben Affleck állat volt mint Batman. (Hogy az volt-e, azt mindenki döntse el maga.)
A tucatnyi önreflexív poén azonban még mindig nem a lényeg, mert – és ez csak nagyon nehezen bontakozik ki – a hangsúly azokon a részleteken van, amelyeket megváltoztattak a cselekményben. A legfontosabb változtatás, hogy míg az alaptörténetben a főhősök egy csapat bombanővel utaztak Hollywoodba megakadályozni a film elkészülését, addig az új történetben fiatal lányokkal társulnak. Egyikük ugyanis Jay lánya, akinek létezéséről eddig nem tudott, és aki értelemszerűen a történet egy pontján átírja a forgatókönyvet: átvitt és gyakorlati értelemben is. Szimbolikus ez a különbség: míg Jay és Néma Bob azzal, hogy az elődfilm cselekményét vinnék végig újra a 2000-es éveket, ha úgy tetszik, a korábbi generációt képviselik, addig az etnikailag színes lánycsoport a modern kor reprezentánsaiként egész máshogy látják a világot, és nem akarják megakadályozni a rebootfilm elkészültét, hanem szerepelni akarnak benne. Ez hozza el az egyetlen törést a filmben, Kevin Smith ezen a ponton választja le elődjéről a filmet.
Smith ugyanis egy váratlan fordulattal azt állítja a karakterein keresztül, hogy a rebootfilmeknek márpedig igen is van létjogosultsága. Hiszen miért várjuk el a mai fiataloktól, hogy ugyanúgy értsék a régi klasszikusokat, és ugyanúgy értékeljék is őket? A világ minden korábbinál gyorsan változik, egy 2000-es években született kamaszt szinte beláthatatlan kulturális szakadék választ el mondjuk a 90-es évektől. A film tehát azt sugallja, s egyszersmind igazolni próbálja saját létjogosultságát, hogy a régi történeteinket újra el kell mondanunk a fiataloknak, ha azt akarjuk, hogy kötődjenek hozzá. És igen, ha ez azzal jár, hogy etnikailag sokszínűvé kell varázsolnunk a szereplőgárdát, akkor tegyük meg, főleg ha ettől hajlamosabb elfogadni azt az új közönség. Bizony, bármilyen meglepő is, a Jay és Néma Bob Reboot önmaga műfajához képest érdekes üzenettel zárul. Hogy mindez helytálló-e, az mindenesetre kérdéses, és sok szempontból nehéz egyetérteni vele. De vitathatatlan, hogy érdekes felvetés, amit éppen egy ilyen vígjátéktól nem vártam volna, még úgy sem, hogy ismerem Kevin Smith több alkotását.
Aki az elődfilmhez hasonló minőséget, újabb szállóigéket vár, az valószínűleg csalódni fog. Aki viszont csak örül, hogy még egyszer a képernyőn láthatja ezt a legendás karakterpárost, az boldog lehet, mert mellé még pluszt is kap, jutalomként. Jay és Néma Bobra is igaz az az elcsépelt mondás: lehet őket szeretni vagy utálni, de közömbösnek maradni, na azt nem.
Értékelés: 67/100
IMDb: 5.7/10
Mafab: 75%
