Chino 
archívum
Nemrégiben már elkezdtük sorjázni milyen népszerű produkciók tudtak rácáfolni, hogy csak a Marvel -és DC univerzum bír olyan mélységgel, hogy sikeres és nívós képregényadaptációk születhessenek. A lista első felét tekinthetjük amolyan bemelegítésnek, a finalistákról az alábbi cikkben esik szó. Ebben az esetben ha lehet, még nehezebb volt sorrendet felállítani, még a saját szubjektív véleményemet sem tükrözi teljesen ez a lista. Ez leginkább a képzeletbeli dobogó helyezettjei esetében okozott fejfájást, így mindenki saját szája íze szerint dönthet mit is talál a legjobbaknak. Jöjjenek tehát lajstrom befutói!
5. Addams Family (Addams Family, 1991; 1993; 1998)
Immár 27 éve annak, hogy a galád család feltűnt a mozivásznon, de még mindig az örök kedvencek közé tartozik. Az alapanyag ugyan nem szó szoros értelemben vett füzet, hiszen nem önállóan, hanem a The New Yorker magazin hasábjain jelent meg, s 50 éven keresztül szórakoztatta az olvasókat. A fekete humoráról elhíresült Charles Addams legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy az 1938-ban indított karikatúrájával igazi franchise-t kelt életre. Akkoriban aszereplői még nem voltak kidolgozottak, „kereszteletlenül” fordítottak hátat az akkori társadalmi normáknak. Az igazi áttörés aztán 1964-ben következett be, amikor TV-sorozatot készítettek Addams munkájából. Ezután nem volt megállás, rajzfilmfigurákként is feltűntek a képernyőkön, a mozivászonra viszont nem a képregény, hanem a sorozat ihlette a rendhagyó família tagjait. A történet szerint Scott Rudin producer fejében akkor született meg az ötlet, mikor egy autóút során a gyermekei a széria főcímdalát énekelték, melybe barátjával ő is becsatlakozott. Az idea másnapra valósággá vált, s belekezdtek a forgatás előkészületeibe.
Az elmebetegekből, gyilkosokból, élőhalottakból álló Addams család igazi ikonná vált. Ez a gótikus, horroros atmoszféra, mely áthatja az egész franchise-t, fekete humorral, cinizmussal megfűszerezve meghódította a filmvilágot. Hiába ezek a stílusjegyek jellemzik a címszereplő famíliát, ambivalens módon valahogy szimpatikusnak találja őket a néző, sőt, helyenként azonosulni is képes velük. Sokkal üdébb színfoltjai a társadalomnak, mint a szó tág értelmében vett „normális” emberek. Barry Sonnenfeld képes volt tökéletesen megjeleníteni a vásznon az alapanyag(ok) sajátosságait. Nem mellesleg olyan „családtagokat” talált projektjéhez, akik felejthetetlen alakítást nyújtottak. A film végül trilógiává bővült, azonban Raul Julia halála és Sonnenfeld visszatáncolása miatt nem az eredeti leosztásban ért véget.
Szegény 300 (300, 2006) kapott hideget-meleget a történészékektől, ami, ha történelmi filmként aposztrofáljuk, valahol érthető is. Ugyanakkor sokan elsiklanak afelett, vagy éppen nem is tudják, hogy ezt kizárólag fundamentumában jellemezhetjük történelmiként. A 300 egy vérbeli Frank Miller képregényadaptáció. Az író mindazonáltal nem saját kútfőből látott neki ennek az egyértelműen látványcentrikus darabnak: az 1962-ben forgatott, A háromszáz spártai (The 300 Spartans, 1962) ihlette meg Millert, aki leginkább újragondolta a hellenisztikus történelem egy darabját. Projektjéhez sikerült megnyernie Lynn Warley rajzolót, aki hamisítatlan Milleres látványvilágot teremtett neo-noir stílusjegyekkel. A képregényt nem nagy meglepetésre a Dark Horse Comics vette szárnyai alá és az 1998. május és 1998. szeptember között futó havi kiadás 3 Eisner-díjat is besöpört.
A sorozat eredetileg a következő kötetekből állt: Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory (dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem). Egy évvel később azonban már hardcover formában is megjelent. A 2000-es évek második felében már nemcsak a mainstream képregény adaptációknak lett létjogosultsága, így csak idő kérdése volt, hogy mikor és milyen formában kerül vászonra Leonídasz és a 300 spártai katona története. Erre közel nyolc évet kellett várni, s a rendezést, nagy kockázatot vállalva, az akkor még szinte amatőrnek számító Zack Snyder kezébe adták. A „videoklipes” direktor azonban felülmúlta az előzetes várakozásokat. Nemcsak új technikákat vetett be, de szinte forradalmat teremtett az alapanyag élethű és teljesen egyedi ábrázolásával. A hatalmas siker ellenére a folytatás, melyet az athéni Themistocles köré építettek, csak újabb nyolc esztendő múlva került a mozikba 300: A birodalom hajnala (30: Rise of an Empire, 2014) címmel.
3. Oldboy (Oldboy,2003)
Park Chan-wook bosszú trilógiájának középső részéhez egy 1996 és 1998 között futó 8 kötetes manga szolgáltatta az alapot. A film ugyanakkor inkább csak az alapszituációt, illetve számos mintaelemet vett át a képregényből. Az Oldboy igazi szuggesztív, könyörtelen bosszútörténet. Nincs benne a szó szoros értelmében vett igazság és emberség. A központi kérdés az, hogy a bosszúéhes ember tettei mennyire elfogadhatóak, milyen mértékűek az elkövetett bűnhöz mérten. Garon Tsuchiya és Nobuaki Minegishi képregénye mesélési technikában is igazodott ehhez hangulathoz. Rendhagyó módon inkább csak képekkel dolgozott, szövegbuborékokat kezdetben nem is használtak, később is csak annyit, amennyi a történet szempontjából szükséges volt. Nem is csoda, hogy a rajzok kifejezetten egyedire sikerültek. Alapjukban eltértek a szokásos manga jellemzőitől. Nem a harsány színek domináltak és a hatalmas szemeket is elhagyták. Inkább az orr(mány)ok voltak elnagyolva. A Carlsen Verlag kiadásában a képregény már négy füzetre sűrítette az Oldboyt, s később a Dark Horse gondozásában is megjelent.
Az alapszituációt tekintve történet főhősét 15 évre bezárják egy szobába, ahol egyetlen kapcsolata a külvilággal a TV, amelyből többek közt megtudja, hogy feleségét meggyilkolták és ő a bűntény gyanúsítottja. Ezután kezdődik a kíméletlen és kendőzetlen megtorló hadjárat. Park adaptációja ugyan eltért az alapanyagtól, de a hangulatot és az érzelmi többletet kiválóan megragadta. Az Oldboy nem véletlenül lett a koreai filmgyártás legnevesebb alkotása. Nemcsak hazájában aratott hatalmas sikert, világszerte is alapműnek számít. Minden listán előkelő helyet foglal el, s a különböző díjakat is szorgalmasan gyűjtögette. Nem csoda, hogy az amerikai filmipar sem akart elmaradni és 2013-ban feldolgozták Park alkotását. Spike Lee filmjét azonban Josh Brolin és Sam Jackson sem tudta megmenteni.
2. Hellboy (Hellboy, 2004)
Mike Mignola vörös, démoni külsejű, végzetkezű pokolfajzata hivatalosan 1994-ben kezdett el harcolni az emberiséget veszélyeztető szörnyetegek és egyéb fajzatok ellen. A Hellboy-képregények néhol közhelyes és klisés mitológiája mára egy izgalmas univerzummá nőtte ki magát. A pokolból szalajtott igazságosztó először erősen lebutított kinézettel egy olasz fanzine oldalain tűnt fel 1993-ban, majd egy négyrészes, Seed of Destruction névre keresztelt mini-sorozattal folytatódtak kalandjai. A korábban DC és Marvel projektekben résztvevő Mignola kezdetben a Next Men-ben tevékenykedő John Byrne segítségét vette igénybe képregénye elkészítéséhez, a következő, önálló sorozatokat viszont már egyedül készítette. Mignolara leginkább H. P. Lovecraft munkássága hatott a Hellboy megalkotásakor de rengeteget merített a népi folklórból is. Ezt a horroros és komor hangvételt ugyanakkor a száraz, olykor fekete humorral kiválóan vegyítette, így megalkotva egy igazán egyedülálló karaktert.
A képregényből eleddig két adaptáció készült, melynek első része a ’94-es Seed of Destruction-től meséli a történetet, egészen az 1998-ban napvilágot látott The Right Hand of Doom lezárásáig. Ekkor már megjelennek a comicban is népszerű mellékszereplők, mint Abe Sapiens vagy Liz Sherman. A munkálatokat Guillermo del Toro vette kézbe és a remekül castingolt Ron Perlman bújt Hellboy bőrébe. A képregény adaptációból hatalmas siker lett, amit a Hellboy 2. – Az aranyhadsereg (Hellboy II: The Golden Army, 2008) című folytatás sem tudott elhomályosítani. A franchise harmadik része a jövő évben kerül a mozikba, amelyben Perlman helyett már David Harbour válik Pokolfajzattá.
1. Sin City (Sin City, 2005)
Frank Miller leghíresebb, felnőtteknek szóló képregénye mozgóképes feldolgozásban is kiérdemelte a kult-státuszt. A Sin City stílusjegyei erősen hatottak a később megfilmesített 300-ra, azonban ez a füzet hamisítatlan, sötét noir jellegű. A komor történetek párhuzamban állnak a képi megjelenítéssel, melyek kontrasztos fekete-fehér látványvilágban öltenek testet. A történetek jellemzői és központi témái az erőszak, a korrupt igazságszolgáltatás és intézményei, a gyilkosság, a prostitúció, a szervezett bűnözés. Ezeket Miller egy fiktív városba, Basin Citybe tömöríti, köréjük szövi egy-egy epizód fonalát. A helyszíneket is eszerint válogatja, legyenek azok kocsmák, sikátorok vagy a város kétes negyedei. A képregény 1991 áprilisa és 1992 júniusa között futott a Dark Horse Presents kiadványban, azonban további hosszabb-rövidebb füzetek is megjelentek. A film rendezését is Miller vállalta magára, emellett társrendezőként Robert Rodriguez, s ennek folyományaként Quentin Tarantino is beszállt a projektbe.
A 2005-ben Sin City – A bűn városa (Sin City, 2005) címmel moziba került produkció igazi sztárparádét sorakoztatott fel. A film három kötetet foglalt magában: A nehéz búcsú, A sárga rohadék és A nagy mészárlás sztorijai elevenedtek meg a vásznon. A folytatás közel tíz évvel később készült el. A Sin City – Ölni tudnál érte (Sin City: A Dame to Kill For, 2014) az azonos című kötet sztoriját meséli el. A film különlegessége, hogy egyes epizódok kronológiája fordított az első részhez képest. A mozgóképes megjelenítés igyekszik idomulni a képregényhez, megtalálhatóak benne azok a stílusjegyek, amelyek a képregényt jellemzik. Ilyenek az olykor feltűnő sárga vagy piros színek és a sötét árnyékolás mellett kiemelt textúrák, mint az eső vagy hó kirívó fehér foltjai. Egyes hírek szerint készülőben van a következő mozifilm is, mely a legterjedelmesebb kötet, a Hell and Back (a Sin City Love Story) történetének fonalán halad majd.
Ezek lettek volna a számomra leginkább kedvelt képregényadaptációk, melyek függetlenek a két óriásuniverzumtól. Persze vannak még ezen kívül kiváló produkciók, kíváncsi vagyok vajon te miket tennél még fel a saját listádra!
