Kötelező filmek – A Bélier család (La famille Bélier, 2014)

„A valósággal az a gáz, hogy nincs hozzá háttérzene” – szokták mondani. És egyébként milyen igaz, nem? Mert senki ne mondja nekem, hogy egy-egy szakítás – vagy egyéb negatív élmény – után az utcán egyedül bandukolva nem jutott még eszébe, milyen találó lenne, ha valami égi hangszóróból felcsendülne, hogy „az életben nincs már több móka”. Boldog pillanatokban pedig valami pörgős, amire lehet vidáman lejteni – legújabban gondolom a Despacito. De a lényegre térek, mivel azt is szokták mondani az életre, hogy az „nem egy film”. Nos, ha a zenét vesszük, akkor tényleg nem az; a filmekben ugyanis van háttérzene. Meg van olyan is, amely nem bújik meg a háttérben. Utóbbira láthatunk/hallhatunk példát többek között A Bélier család (La famille Bélier, 2014) című alkotásban – éppen ezért lesz most ez kötelező. Meg azért, mert nemcsak a zenéje miatt érdemes megnézni.

Tulajdonképpen azért választottam most A Bélier család című filmet, mert valamelyik nap ráakadtam a zenéjére és miközben hallgattam, rádöbbentem, hogy a zenés film műfaját még nem ajánlottam nektek. Természetesen hozhattam volna példaként nagy klasszikust is – mondjuk a Hairt (1979), a Kabarét (Cabaret, 1972) vagy a Csinibabát (1997) –, én mégis úgy döntöttem, ezt az alig néhány éves francia vígjátékot ajánlom nektek. A klasszikusokat (remélhetőleg) úgyis láttátok… De először nézzük, mit kell tudni a zene és a film találkozásáról.

„A zenés film számtalan önálló műfajból álló filmcsalád, melyeknek közös vonása, hogy a filmek jelentős részében diegetikus (a filmen látható szereplők által játszott, énekelt) zene szól.” A zene ebben a filmtípusban a narrációhoz képest sosincs alárendelt szerepben, épp ellenkezőleg: a cselekmény a zenén keresztül bontakozik ki. Zenés filmek már a némafilm korszakában is készültek, főként operett- és operafilmek, mint a A víg özvegy (The Merry Widow, 1925) vagy az Aida (1911). A korabeli mozielőadásokon a zenét olykor a jelenlévő zenekar és az énekesek mintegy élőben „szinkronizálták” a vetített képekre. A zenés filmek készítésének természetesen a hangosfilm megszületése adott komoly lökést. A hangosfilm-korszak nyitányaként is egy zenés filmet tartanak számon a filmtörténészek: Alan Crosland 1927-ben készült A jazzénekesét (The Jazz Singer, 1927), amely valójában kevert technikájú, félig hangos-, félig némafilm.

A ’30-as évektől a zenés filmek legváltozatosabb típusai születtek Európában, az USA-ban és a keleti országokban egyaránt. Az angol zenés film a varieté színpadi műfaját építette tovább, a németek az operett filmi átültetésével kísérleteztek, az USA-ban pedig virágba borult a zenés-táncos filmmusical műfaja, amely évtizedekig az egyik legnépszerűbb filmtípus volt Amerikán kívül is. A ’60-as évek alternatív baloldali mozgalmai, s a születő rockzene új lendületet adtak a műfajnak. Divatba jöttek a koncert- és turnéfilmek, született néhány – a ’80-as évek videóklipjeit előlegző – látomásos erejű rockfilm, megújult a filmmusical, valamint elkészült néhány Broadway-siker korszakos rockopera filmváltozata. Vagyis ebben az időszakban készült az Egy nehéz nap éjszakája (A Hard Day’s Night, 1964), a Hair és a Jézus Krisztus Szupersztár (Jesus Christ Superstar, 1973) is. Ha már itt tartunk: „a zenés filmek sajátos típusát alkotják a komoly- és könnyűzenészek életét feldolgozó zenés életrajzi filmek”, amilyen például a többszörös Oscar-díjas Amadeus (1984).

Mielőtt eljutnánk napjainkig, meg kell említeni, hogy a ’70-es, ’80-as évek az előbbiek mellett az operafilmek divatját is meghozta. Számos népszerű opera filmfeldolgozása készült el ekkoriban, olyan rendezők közreműködésével, mint Ingmar Bergman vagy Carlos Saura. És akkor jöhet a napjainkban rész, mikor is számszerűen a legtöbb zenés filmet Indiában gyártják (éljen Bollywood), ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a műfaj az utóbbi években ismét virágozni kezdett – erre tökéletes bizonyíték a Kaliforniai álom (La La Land, 2016) és a Pappa Pia (2017) jobban és kevésbé megértett sikere.

Ha már szóba került a Pappa Pia, kerüljön gyorsan szóba a magyar zenés film története is, hiszen a magyar filmgyártásban a filmcsalád szinte mindegyik típusára találunk példát, sőt született néhány sajátos műfaji hibrid is, mint például az ’50-es évek termelési operettje (Állami áruház, 1952). Rendezőink filmre vitték a népszerű operetteket (Mágnás Miska, 1948), de készítettek musicalfilmet (Szikrázó lányok, 1974), koncertfilmet (Kopaszkutya, 1981), filmszociográfiával kevert koncertfilmet (Extázis 7-től 10-ig, 1969), rockfilmeket (Ezek a fiatalok, 1967), rockoperát (István, a király, 1984), operafilmet (Bánk bán, 2001) és még fiktív zenészéletrajzot (Szerelmes szívek, 1991) is. A magyar zenés film újító egyénisége egyértelműen Tímár Péter, akinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint a Moziklip (1987), a Csinibaba (1997) vagy a Vakvagányok (2001).

No, de térjünk vissza oda, hogy „a műfaj az utóbbi években ismét virágozni kezdett”. Ezt az állítást amúgy az is igazolja, hogy az általam ajánlott film 2014-ben készült. De, természetesen nem azért választottam A Bélier családot, mert mai, hanem azért, mert amellett, hogy diegetikus (továbbá nagyon jó) zenét tartalmaz, rendkívül szerethető történetet tár elénk. Eric Lartigau alkotásának főszereplője Paula, egy átlagos tinédzser, átlagos vágyakkal: szeretne énekfakultációra járni és összejönni egy fiúval, aki történetesen szintén énekre jár. A meghallgatáson azonban kiderül, hogy Paula egyáltalán nem átlagos, sőt kivételes tehetség, olyan énekhanggal, amelyet tanára szerint csak egy neves párizsi iskolában tud kamatoztatni. Ám a tanár által felajánlott lehetőség komoly dilemma elé állítja a fiatal lányt, mivel a családjában ő az egyetlen, aki nem siketnéma. Ez pedig azt jelenti, hogy szerettei számára elengedhetetlen a segítsége, s még azt sem tudja megmutatni nekik, milyen kincset őriz a torkában.

A történet ismeretében bizonyára sejtitek, A Bélier család olyan (drámai) vígjáték, melynek cselekményét a zene mozgatja. Paula szerepében a fiatal francia színész-énekesnő, Louane Emera tündököl – tudom, szentimentálisan hangzik, de ez a történet nélküle nem lenne ilyen szép. Ahogyan zene nélkül sem.

Miért kötelező megnézni? Mert a zenés film műfajának kihagyhatatlan darabja, amely egyszerűen elképzelhetetlen lenne zene nélkül. És ami igazán különleges benne: olyan zenés film, melynek hatására azon is elgondolkozunk, milyen siketnek lenni – s ha valami, hát ez igazán remek fogás.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára