Kötelező filmek – Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962)

A szürrealista film egyik legjelentősebb képviselője, Luis Buñuel méltán nyerné el a filmszak sztárja díjat, ha lenne olyan. Sokan mondogatják, hogy vannak filmek, amikhez hangulat kell, a spanyol születésű rendező alkotásai azonban önmaguk teremtenek olyan szokatlan közérzetet, hogy eszünkbe se jut, mi más passzolt volna jobban az aktuális lelkiállapotunkhoz.

Buñuel filmjei a szürrealizmus legékesebb példái, jólesően keveredik bennük a valóság és a képzelet, a lehetetlen és a lehetséges, az elfogadható és az elfogadhatatlan, emiatt aztán egyszerre vagyunk elkápráztatva és megbotránkoztatva, ami igazán különleges élmény. Buñuel egyik legismertebb filmje a Salvador Dalí közreműködésével készült Andalúziai kutya (Un Chien Andalou, 1929), amit talán senkinek sem kell bemutatnom, ezért aztán úgy gondoltam, egy személyes kedvencet választok az életműből, ami nem más, mint Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962).

Elsőre nem is gondolnánk, hogy a szürrealitás az abszurdumig tágítva uralja majd Az öldöklő angyalt, azonban akkor is hamar rájövünk, hogy valami nem stimmel, ha ez az első Buñuel-filmünk. Egy arisztokrata társaság az operaelőadást követően vendégségbe érkezik a Gondviselés utcába, a Nobile házaspár fényűző otthonába. Az ’itt lesz valami’ érzés akkor tör elő belőlünk, mikor a személyzet sietősen elhagyja a házat, akárcsak egy sereg patkány a süllyedő hajót. A burzsoá közösségnek ez azonban fel sem tűnik, megvacsoráznak, kedélyesen zenélnek, majd egytől egyig elszenderednek a hallban, amelynek küszöbét az ébredést követően senki sem képes átlépni. A helyzet valóban abszurd. Adott egy rendkívül civilizált társaság, s egy könnyedén áthidalható probléma, ami valamilyen oknál fogva megoldhatatlannak bizonyul, ennek folytán pedig a vendégsereg úgy kivetkőzik magából, hogy a civilizált szó többé fel sem merül bennünk.

Az öldöklő angyal egy zárt szituációs dráma, mely térben és időben nagy intenzitású műfaj. A drámai határhelyzet átélése egy zárt térben történik, a kilépés lehetősége nélkül. A szereplők tehát egy helyszínre vannak beszorítva, melyet a film egésze alatt nem hagynak el. Pontosan ez történik ebben az alkotásban is, melynek misztikumát épp a zárt tér és a kilépés lehetetlenségének ténye adja. Ez a probléma uralja a filmet, s keríti hatalmába a szereplőket és a nézőt egyaránt. Az arisztokrácia tagjai levedlik magukról előkelő szokásaikat, ösztönök által vezérelt, barbár emberekké válnak, mi pedig majdhogynem elveszítjük a fonalat az álomképek és a valóság összemosódásának következtében. Egy ideig akaratlanul is próbálunk magyarázatot keresni és találni arra, mi az oka annak, hogy kívülről megközelíthetetlen, belülről pedig elhagyhatatlan a Nobile házaspár otthona, végül aztán olyan irányíthatatlanul sodródunk a szürrealista szekvenciákkal, hogy egyszerűen csak elhisszük ezt a furcsa tényt. A szereplők azonban önmagukból kifordulva is a probléma megoldásán munkálkodnak, így a szituáció részletes feltárását követően ideiglenes megoldásig jutnak. Az ideiglenes szót nem kívánom megmagyarázni, inkább csak annyit ajánlok, hogy nézzetek utána, mit is jelent az öldöklő angyal kifejezés.

Luis Buñuel stílusa egyedi, messzemenőkig különleges és nagyon megosztó, ám egyértelműen kijelenthető, hogy alkotásai a kötelező filmek soha véget nem érő listáján előkelő helyet birtokolnak. Filmjeinek meghatározó eleme a megszokottól merőben eltérő dolgok ábrázolása, mint például a betegség, sérültség állapotainak sajátos megjelenítése, a csonkított testrészek használata, vagy az álomhangulat, a szürrealista képzetek középpontba helyezése. Ez csak pár kiragadott szimbólum az úgynevezett ’Buñuel ikonológia’ listáról, melynek több részletével is találkozhatunk Az öldöklő angyalban, amit még a vizsgán ülve is félelmetes felidézni.

Miért kötelező megnézni? A magyarázat egyszerű: Az öldöklő angyal egy olyan vakmerő rendező filmje, akinek tulajdonképpen minden filmjét érdemes (erősen ajánlott) megnézni, mert (ahogy az Oxford Film Enciklopédiában olvashatjuk) „Luis Buñuel darabjaira szedi a racionális illúzió alapjait”, pofátlanul rúgja fel a hétköznapok szabályait, és olyan szituációkat teremt, amiket még akkor is élvezet nézni, ha a zavaros rémálom előre borítékolható.