Kötelező filmek – Kifulladásig (À bout de souffle, 1960)

Ma reggel olyan születésnapi hangulatom volt, mint kiderült: nem véletlenül. Woody Allen éppen ma, december 1-jén ünnepli 83. születésnapját, ám holnapután az a filmalkotó tölti be a 88-at, akit – egyszerűen nincs jobb szó – imádok. Szóval némi töprengés után úgy döntöttem, most Jean-Luc Godard-ról mesélek nektek (mert te jó ég, eddig még nem tettem!), és a Kifulladásig (À bout de souffle, 1960) című filmet teszem kötelezővé. És mit ne mondjak, véleményem szerint Woody Allen örülne, ha tudná, hogy egyazon cikkben szerepel a neve a francia új hullám, sőt a filmművészet élő legendájáéval…

„Azt ugye ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége?

Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.”

Az államvizsga tételeim – amelyek a mai napig kéznél vannak – egy igazán tetszetős mappában sorakoznak, tételenként abban a bugyi nevezetű műanyag irattartóban; s minden egyes tételen áll egy idézet. A fenti A francia új hullám elején, jelezve: ebben a korszakban található A ZSENI, akinek filmjeiben a történet, a jelenetek sorrendje és a színészi játék is sajátos szabályok alapján működik, akinek filmjei nemcsak egy új korszakot vezettek be a francia filmművészetben, hanem valamelyest átformálták a filmről való gondolkodást. Ugyanis: ha filmről gondolkozunk, netán a filmkép és -hang közötti kapcsolatról, akkor nem kerülhetjük meg Jean-Luc Godard személyét, hiszen ő a film élenjáró szemiotikusa, valamint (szerintem) a filmtörténet egyik legmerészebb filmkészítője.

Azt ígértem, róla mesélek nektek, úgyhogy most – ahelyett, hogy áttekinteném a francia új hullám történetét – ezt teszem. Jean-Luc Godard felső-középosztálybeli párizsi családban született, iskoláit Svájcban és Párizsban végezte. A Sorbonne-on néprajzot tanult. Az ötvenes éveket azzal töltötte, hogy filmeket nézett, csavargott a világban, és különféle alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Ebben az időszakban részt vett a Gazette du Cinéma megalapításában, szerzője lett a Cahiers du Cinémának és az Artsnak, szenvedély ébredt benne Hollywood iránt, és kritikai érzék a francia filmmel szemben. Ekkor rendezett néhány rövidfilmet, majd elkezdett forgatókönyveket írni. François Truffaut-val, Claude Chabrollal, Éric Rohmerrel és Jacques Rivette-tel együtt hamarosan kulcsfigurájává vált az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji francia új hullámnak.

Korai játékfilmjei zsánermegújító darabok, rendszerint bűnügyi történetek, amelyek a női szexualitás rejtélyét bogozgatják. Kifulladásig című, 1959-es alkotása anarchista, kötetlen történet egy tolvajról, aki lelő egy rendőrt és addig menekül, amíg barátnője el nem árulja. Az 1964-ben született Külön banda (Bande á part, 1964) két fiatalemberről szól, akik képtelen bűntettet terveznek, csak hogy imponáljanak egy nőnek, akibe mindketten szerelmesek. A főhősnőt Anna Karina alakítja, aki 1960 és 1965 között Godard felesége volt. Ő játssza a rendező Az asszony az asszony (Une femme est une femme, 1961) című első színes filmjének főszerepét, valamint ő kelti életre az egyik legfontosabb karaktert az Éli az életét (Vivre sa vie, 1962) című alkotásban. A hatvanas évek derekán Godard több olyan kalandfilmet is készített, melynek a szerelem áll a középpontjában: a Bolond Pierrot (Pierrot le fou, 1965) színes, szélesvásznú látványosság és tragikomikus montázs, amelyben egy pár elmenekül a fővárosból, hogy Dél-Franciaországban élje a maga bolondos és veszélyes életét.

A hatvanas évek közepén a komoly baloldali elkötelezettség felé vett irányt Godard politizálása. Kulcsmű ebből a korszakból a 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla (2 ou 3 choses que je sais d’elle, 1967), amelyben az akkori Párizs szociológiai tanulmányával a háttérben egy párizsi háziasszony prostituálttá válását követhetjük nyomon. Ekkoriban született A kínai lány (La chinoise, 1967) és a Weekend (Week End, 1967) című alkotása is. Ezt követően, 1968-ban dokumentum- és esszéfilmek váltották fel Godard játékfilmjeit, amelyek a közvetlen politikai realitással foglalkoztak. Ez év májusát követően a rendező szakított a művészfilmmel, szerzői egyéniségével hozzájárult a Dziga Vertov-csoport közösségéhez – amelyet lényegében ő és Jean-Pierre Gorin alkotott –, és a politikáról, valamint az ideológiáról készített kísérleti filmesszéket. Ezek a kezdeményezések csak akkor találtak maguknak egységes formát, amikor a rendező 1971-es motorbalesete után Godard és Gorin újra visszatértek a mainstream filmhez, és elkészítették Jane Fonda főszereplésével a Minden rendben (Tout va bien, 1972) című alkotást.

Godard ezután továbblépett egy új médium, a video felé, és Svájcban saját tévéstúdiót állított fel a kísérletezésre. Új munkatársával – aki később a harmadik felesége lett –, Anne-Marie Miéville-jel művek egész sorában kutatta az új médium lehetőségeit, ezek közül A kommunikáció fölött és alatt/Hatszor kettő és a Két gyermek körben Franciaországban című tévésorozat a legnevezetesebb, továbbá a Kettes szám (Numéro deux, 1975) című játékfilm, amelynek megsokszorozott videoképei a francia munkásosztály életének teljességre törő ábrázolásával töltik be a vásznat, különös tekintettel a munka és a szexualitás ábrázolására.

A történetmondó játékfilmhez 1980-ban a Mentse, aki tudja (az életét) [Sauve qui peut (la vie), 1979] című művével tért vissza Godard, ezt pedig a Passiójáték (Passion, 1982) követte. A nyolcvanas években készített filmjei nagy szóródást mutatnak: van közöttük pszeudothriller [Detektív (Détective, 1985)] és romantikus gyilkossági történet (Nouvelle vague), de ebben az időszakban született a Lear király (King Lear, 1987) sztárparádés feldolgozása – benne Norman Mailer, Burgess Meredith, Molly Ringwald és Woody Allen… igen, Woody Allen! –, valamint a sokat vitatott Üdvözlégy, Mária (Je vous salue, Marie, 1985) is, amely a mai (pontosabban a nyolcvanas évekbeli) Svájcba helyezi át a bibliai legendát. A játékfilmrendezés mellett Godard folytatta a videózást is – munkásságának e sokszor mellőzött részének 1992-ben kiállítást szenteltek New York-ban. Godard a kilencvenes és a kétezres években is hatalmas lelkesedéssel filmezett, munkái pedig most is épp olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint korábban. Én most igazán szubjektív módon kiemelek kettőt: a 2001-es A szerelem dicséretét (Éloge de l’amour, 2001) – amely nem a klasszikus értelemben vett szerelmes film, hanem a szerelem értelmezése a film a filmben módszerével –, illetve a Godard: Búcsú a nyelvtől (Adieu au langage, 2013) című filmet, amely véleményem szerint olyannyira fantasztikus, hogy megfelelő szavakat sem találok rövid leírására.

Godard filmjeinek központi témája a pénz, a szexualitás, a politika és maga a film, az ábrázolás gépezete. A klasszikus hollywoodi szellemmel áthatott filmjeit európai modernizmus fémjelzi, amely élvezettel nézhető és hallgatható, gyökeresen új formákat teremt. Godard „vérbeli narrátora annak a médiumnak, amelynek túl sok a mesélni- és az elhallgatnivalója; a film élenjáró szemiotikusa, a filmkép és -hang közötti ágas-bogas kapcsolatok – és távolságok – életfogytiglani kutatója, nem szűnő elkötelezettséggel az ember mint szubjektum és mint társadalmi lény iránt.”

Hosszasan tudnék még mesélni Godard életútjáról és életművéről, s legszívesebben szinte az összes filmjét kötelezővé tenném, de azért kiválasztottam egyet: ez a Kifulladásig. Amelynek főhőse Michel, egy körözött bűnöző, aki Marseille közelében lelő egy motoros rendőrt, majd továbbhajt Párizsba. A fővárosban kapcsolatba lép egyik barátnőjével, egy amerikai diáklánnyal, Patriciával. A minden kötöttséget elutasító Michelt egyedül a szerelem teszi sebezhetővé. Ő a szerelmet kergeti, őt magát pedig a rendőrök, és ennek nem lehet jó vége…

Rengeteg mindent mondhatnék erről a filmről, kiemelhetném Jean-Paul Belmondo alakját és játékát, Raoul Coutard operatőri munkáját, Martial Solal zenéjét, s azt is hangsúlyozhatnám, hogy ez a francia új hullám egyik kulcsműve. De inkább csak idézem Bikácsy Gergelyt. „A Kifulladásig nemcsak a francia, hanem az egyetemes filmtörténetben is határkő, korszaknyitó állomás. Látszólag izgalmas bűnügyi történet, melyben egy gengszter gyilkol és szeretkezik, üldözik, ő meg a szerelmet kergeti, míg a szeretett nő el nem árulja. A Kifulladásig a kaland mitikus izgalmára épül, rendezője visszanyúl a ’tiszta forrásig’, a bűnügy amerikai klasszikusaiig.”

Miért kötelező megnézni? Mert a filmtörténet egyik, ha nem a legizgalmasabb filmje – mind a történet, mind a bűnügyi film zsánerének megújítása szempontjából. És mert Godard zseni!

Forrás: Oxford Filmenciklopédia