Kötelező filmek – Születésnap (Festen, 1998)

Mikor a Posztmodern film kurzus egyik óráján előkerült a tisztasági fogadalom kifejezés, kissé mindenki elmosolyodott. Persze csak visszafogottan, de igazán őszintén. Az önfeledt vigyor azonban elég hamar lefagyott az arcunkról, mikor elkezdődött a vetítés, terítékre téve az első Dogma-filmet.

A Dogma 95 egy 1995-ben induló dán filmes mozgalom, mely Lars von Trier és Thomas Vinterberg nevéhez fűződik, s tulajdonképpen egy igencsak sajátos tisztasági fogadalmat takar, melynek egyértelmű célja a szembefordulás a hollywoodi filmmel, s az intézményes filmkészítéssel. A Dogma 95 mozgalom alapjait egy tízparancsolat-szerű kiáltvány fektette le, mely az individualizmust, a szerzőiséget kívánta előtérbe helyezni a mozi egyenruhába bújtatása helyett. Ennek kötelezően használandó elemeiként meghatározták a filmkészítés új szabályait, a kézi kamera használatát, a különféle szűrők és optikai trükkök, a díszletek, kellékek, valamint a mesterséges megvilágítás mellőzését, s a realisztikusság teljes előtérbe helyezését. A Dogma-filmek tehát életszagú alkotások, melyek a nézőből szinte résztvevőt csinálnak, és a mainstream társadalom normáit úgy veszik górcső alá, hogy egy pillanatig se tudjunk önfeledten mosolyogni.

A vadászatot (Jagten, 2012) is jegyző Thomas Vinterberg Születésnap (Festen, 1998) című drámája a mozgalom nyitódarabja, az első Dogma-film, melynek története sokkal kevésbé lenne bántó, ha megtartaná a távolságot nézőjétől, ahogy egy vérbeli hollywoodi film. Egy, a család tulajdonában lévő hotelben ünnepli hatvanadik születésnapját Helge, a szerető apa szerepében tetszelgő vagyonos üzletember. Sorra érkeznek a rokonok, családtagok, köztük Helge lánya, Helene, s fiai, Michael és Christian. Viszonylag hamar megtudjuk azt is, hogy Christian ikertestvére, Linda nem is olyan rég követett el öngyilkosságot az ünneplés helyszínéül szolgáló hotel egyik szobájában. A kezdeti idill ettől függetlenül elég sokáig kitart, persze pont úgy, ahogy a (nagy)családi összejövetelekről mindannyian ismerjük. A feszengés, az erőltetett mosolygás, s a már felnőtt gyerekek újbóli gyerekké változása mindenki számára ismerősek, ettől aztán úgy érezzük, akár mi is részesei lehetnénk az ünnepségnek.

Ez az érzés aztán elillan, mikor tudomást szerzünk a családi titokról, arról, hogy valójában milyen családfő a nagy tiszteletben tartott Helge. Az igazság egy pohárköszöntő során hangzik el fia, Christian szájából, Helge pedig mindaddig tagadja a súlyos vádakat, míg Helene fel nem olvassa a társaságnak az öngyilkosságba menekülő Linda búcsúlevelét. A vendégek megdöbbennek, a közvetlen családtagok összetörnek, másnap viszont minden megy tovább a maga rendjén, valahogy úgy, ahogy a valóságban is történne.

A titok, amit semmiképpen sem szeretnék felfedni, elemi erejű hatással bír ebben a realisztikus filmben, segítségével lelepleződik a nagypolgári társadalom, s a látszattal szemben megjelenik az elfedni kívánt valóság. Egészen különleges (persze nem feltétlenül a pozitív értelemben) egy ilyen drámai történet a Dogma 95 által meghatározott stílusban elkészítve. A kézi kamera használata cseppet sem olyan, mint a mostanában egyre gyarapodó found footage filmekben, sokkal őszintébb és leleplezőbb, a szereplők mellé helyezi a megfigyelő nézőt, hogy igazán közelről láthassa a lelki terror megnyilvánulását.

Nagyon-nagyon kényelmetlen Dogma-filmet nézni, s különösen így van ez a Születésnap esetében, ahol a képek egymásutánja, az emberközeli környezet és a szituáció egyértelműen hétköznapi. A dramaturgia a megszokott családi összejövetelek menetrendjét követi, a nagyívű színészi játék helyett pedig inkább valóságos reakciókat láthatunk, akár magunkra is ismerhetünk egy-egy testvéri ugratásban. Nincs speciális, művészi megvilágítás vagy hangulatteremtő, aláfestő zene, ami kicsit is eltávolítana minket az eseményektől, a rendező egyszerűen fogja a valóság tortájának egyik legaljasabb, legmérgezőbb szeletét és jól képen dob minket, hogy aztán azt is elfelejtsük, a vetítés előtt milyen zavartan kuncogtunk a tisztasági fogadalom kifejezésen.

Miért kötelező megnézni? Mert a Dogma mozgalom egy olyan filmes hitvallást tükröz, ami nyíltan és bátran fordult szembe a hollywoodi filmkészítéssel, és olyan témákat helyezett a középpontba, amikről nem merünk, nem szoktunk beszélni. Most nyugodtan felsorolhatnám a társadalom számára igencsak deviáns témákat, de inkább csak annyit mondok, hogy nézzétek meg a Születésnapot, az első Dogma-filmet, aztán jöhet a második, az Idióták (Idioterne, 1998).