Erunder 
Mr. Mercedes beszáguldott a képernyőre, és egyúttal a szívünkbe is. Na persze nem a címszereplő pszichopata, hanem maga a sorozat. Hogy miért? Nos, erre adunk választ az alábbi sorokban.
King rajongóként a címben és a leadben írt állításaim elfogultnak tűnhetnek, de egészen konkrét tények elé állítom most minden kedves olvasónkat. Ezek alapján pedig mindenkinek tök tiszta lesz, hogy miért érdemes figyelmet szentelni a sorozatnak.
Tény, hogy a Mr. Mercedes sikeréhez, illetve a minőségéhez az is nagyban hozzájárult, hogy a horrorok koronázatlan királya írta, de ez magában még nem garantálja az előbbieket. Láttunk már bőven példát arra, hogy az író regényéiből borzalmas adaptációkat csiholtak össze, szerencsére itt viszont erről szó sincs.
King regényeit egyébként nem egyszerű filmre vinni. A Carrie és a Jack Nicholson-féle Ragyogás például kivételesen isteni volt, igaz, utóbbit King ki nem állhatja, de sokkal több az olyan alkotás, amiről nem tudunk egyszerűen jókat írni. Az Álomcsapda az egyik olyan, ami annyira csapnivaló, hogy szégyellem is bevallani, hányszor néztem meg. Ezeket felett a nem kellemes borzongások felett mostanában már hajlandóak vagyunk szemet hunyni, ugyanis az író egy olyan reneszánszát éli mind a tévében és a mozikban, aminek köszönhetően jobbnál jobb olyan alkotások születnek, amiket az ő neve fémjelez.
Szóval ilyen alkotás lett a Mr. Mercedes is, és ahogyan azt már a fenti sorokban ecseteltem, ez nem a regény minőségén múlt.
King mindig is a karaktereiben volt igazán erős, így egy sorozatnál különösen fontos, hogy jó színészi gárdát kaparjanak össze hozzá. Ez kétségtelenül sikerült. A színészi berkekben már veteránnak számító Brendan Gleeson folyamatosan tudja hozni a lecsúszott alkesz nyomozót, akinek minden egyes megmozdulásában van valami szerethető. Hiába cselekszik ő időről időre olyasmiket, amikért a hétköznapi életben bárkit megutálnánk, őt valahogy képtelenek vagyunk, mert annyira elesett, hogy az már szánalomra méltó. Ilyen erejű és típusú sajnálatot kelteni a nézőkben véleményem szerint nem egyszerű színészi munka, hiszen elengedhetetlen hozzá egyfajta karizma, ami nincs meg mindenkiben. Harry Treadaway a másik oldalon a pszichopatát alakítja úgy, aminek hatására már a színész látványától is ökölbe szorul a kezünk. Rajtuk kívül természetesen az összes többi színész is brillírozik a karakterek bőrében. Ehhez nem csupán az járult hozzá, hogy még a mellékszereplők is tökéletesen árnyaltak és életszerűek, hanem az a kamerás munka, ami lehetőséget ad nekik a legapróbb arcrezdüléseinek a megjelenítésére is.
A színészeken, illetve a karaktereken túl Kingnél mindig ott van az a különleges kisvárosi hangulat, valamint az is, hogy az álmos kisváros lakóival az elképzelhető legborzalmasabb dolgok történnek meg. A Mr. Mercedes már az első képeivel magával rántja a nézőt. Rendkívül rövid időn belül képes megszerettetni velünk különböző figurákat, akiknek a hirtelen és brutális lemészárolásával jól gyomorszájába is vág minket.
A sorozat egyből világossá teszi mindenki számára, hogy ezúttal nem egy horrort fog nézni, hanem egy krimit, de egy olyan krimit amitől éjszakákon át izzadtan forgolódunk majd az ágyunkban, mert rémálmok fognak gyötörni minket. A legszebb, hogy ezt a hatást nem is azzal éri el, hogy véres, gusztustalan képek sorait tolja az arcunkba. Ezek helyett iszonyatosan kényelmetlen jeleneteket nézünk végig, amikkel a szereplők motivációit érteti meg velünk és egyúttal megismerjük a háttértörténeteiket is. Az eseményeket végig körüllengi egyfajta realizmus, és ettől olyan hatásos ez az egész. El tudjuk képzelni, hogy a valóságban is élnek olyan perverz alakok, akik arra verik ki, hogy mások szenvednek, eljátszunk a gondolattal, hogy nem is igazán ismerjük a szomszédainkat, nem tudjuk melyik ajtó mögött milyen szörnyetegek élnek. Azért szurkolunk a nyomozónak, mert szeretnénk, ha végre kilábalna az önpusztító ördögi köréből, és szeretnénk, ha az a nyomorult, szó szerint is anyabaszó végre meglakolna a tetteiért.
Tény, hogy az évad még csak a felénél tart, de ez még csak hozzáad a sorozat értékéhez, hiszen mindezt 5 rész alatt érte el. A hátralévő 5 résztől várhatjuk a megoldást, és azt a végkifejletet, amiről biztosra veszem, hogy még hetekig beszélni fogunk. Ám ami a legjobb mégis az egészben, hogy ennek a minőségnek és népszerűségnek köszönhetően elég nagy arra az esély, hogy a regény folytatásaiból a sorozat olyan antológiává növi majd ki magát, mint amilyen az AHS is.
