Robotprostituáltak és virtuális influenszerek 2068 Budapestjén – interjú Szűcs Tamással, a 2068: Éld az életem! írójával

A 2068: Éld az életem! egy élettől vibráló, fenntartható, mégis rémisztő és emberidegen képet fest a jövő Budapestjéről: az autókat drónok váltották fel, a zöldenergiával fenntartott város utcáin takarítórobotok tüsténkednek, turistáktól roskadoznak a szójapüréből nyomtatott dizájner-ételeket és tudatmódosító kólát ígérő belvárosi éttermek. Az arcelemző szoftvereknek hála az erőszakos bűncselekmények gyakorlatilag megszűntek, a prostituáltakat robot-örömlányok váltották fel, és a Lovin is csak digitális futamokra lehet fogadni. A regényben kibontakozó, kontinenseken átívelő kaland központjában két influenszer áll, akik egy okoskütyü segítségével a központi idegrendszerükhöz való hozzáférést osztják meg a világhálón, így bárki belebújhat bőrükbe, azt látva, hallva és érezve, amit ők. A cyberpunk-Budapestet megálmodó Szűcs Tamással, alias Örkényi Ádámmal beszélgettünk.

Corn & Soda: Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk: Örkényi Ádám és Szűcs Tamás egy és ugyan az a személy. Miért döntöttél úgy, hogy álnéven írod meg a regényt?

Szűcs Tamás: Egyrészt azért, mert a Szűcs Tamás, mint név, semmi másról nem tanúskodik, minthogy a nagyszüleimnek és a szüleimnek is iszonyatosan kevés fantáziájuk volt: sem a névmagyarosítás, sem a keresztnévadás nem sikerült különösebben markánsra. Egy olyan tucatnevet sikerült előállítaniuk, amiből csak az én évfolyamomon az ELTÉ-n volt három. Mások büszkék a nevükre, én egyáltalán nem. Nem érzem azt, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá. Másrészről nekem van egy alaptevékenységem, aminek ez, az írói munkásság, nem része. Ez viszont az írói munkásságom része, ami jobb, ha elválik az alaptevékenységemtől.

C&S: Mi lenne ez az alaptevékenység?

Sz.T.: Újságíró vagyok.

C&S: Azonban nem csak erről vagy ismert, hiszen közismert világjáró és blogger vagy. Mesélnél az utazásaidról?

Sz.T.: Közismeretlen világjáró és blogger vagyok. Egy-egy blogbejegyzésemet 300-tól 12000 ember olvassa, azért az nem közismertség. [Szűcs Tamás blogját, a fotelkalandort a linkre kattintva olvashatják – C&S.] Nem lett belőlem híres és meghatározó influenszer-jellegű blogger, nem ismernek meg az utcán, nem lehet a nevemmel eladni terméket. Valószínűleg azért, mert nem vagyok benne elég jó, vagy nem tettem bele elég energiát, vagy rossz volt a csillagok állása. Akit érdekelnek az utazásaim, az követheti a blogunkon – ami történelemről, világörökségekről, és néha gasztronómiáról szól.

C&S: Van azonban egy lista, ami szerint elég jó vagy benne.

Sz.T.: Van egy ilyen lista, igen. De az, hogy én ezen a ki hány világörökségi helyszínt látott versenyben a globális 12. helyen állok, csak egy költséges hobbi, ettől még nem lettem közismert. Az úgynevezett competitive travelling nem az a sport, ami sokakat vonz a tévéképernyők elé. Bár ha Bear Grylls utazgat, azzal le lehet embermilliókat ültetni, de én nem vagyok egy Bear Grylls.

C&S: Ezek szerint az utazás mellett újságíróként napi szinten foglalkozol a világpolitikával. A regényben érezhetően sokat merítettél munkásságodból, ugyanis egy amolyan virtuális Éhezők Viadala bontakozik ki benne, amely nem csak térben, de időben is nagyokat ugrál: a regény főhősei az Iszlám Állam terroristáit üldözik Szíriából Törökországon keresztül Európa szívébe. Mi ihlette a történetet?

Sz.T.: A történetnek ez inkább egy mellékszála. Nyilvánvalóan, miután ez az én napi munkám, sokat foglalkozom ilyen témákkal, ezért aztán magától értetődőnek tűnt, hogy ezt valahogy beleírjam a történetbe is. Leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy ötven évvel később vajon hogyan fognak reflektálni ezekre az időkre. Ahogy manapság a második világháború egyrészről persze egy nagyon komoly és szomorú történet, másrészről egy szórakoztatóipari termék. Ha az ember végig nézi a dokumentumfilm-csatornák kínálatát, ott körülbelül 30-50%-ban a második világháborút fogja találni, teli van második világháború ihlette videojátékkal a piac. Még amikor én játszottam nagyon régen, már akkor Wolfenstein volt és ez azóta csak tovább eszkalálódott. Feltételezem, hogy 50 év múlva majd az Iszlám Állam és a migrációs válság lesz ugyan ilyen szórakoztatóipari tömegtermék. A könyvben azt próbáltam megmutatni, hogyan lesz az. Ugyan úgy pontatlan lesz, mint ahogy most sem pontos a második világháború ábrázolása, ugyan úgy túl lesz hájpolva, ugyan úgy nem fog reflektálni sokak érzékenységére, hiszen mégiscsak egy szórakoztatóipari termék, s mint ilyen, vagy túl negédes, vagy túl könyörtelen ahhoz, hogy a valóságot mutassa. Ugyan így át fog stilizálódni, kicsit hamis lesz, csúsztatásokkal lesz bemutatva.

C&S: A szórakoztatóipart és a valóság torzítását egy másik megközelítésből is megjeleníted, mégpedig a technológia szempontjából. Az okoskütyük kulcsszerephez jutnak a regényben: az okosszemüveg és az úgynevezett háló, amelynek segítségével az átlagemberek csatlakozhatnak kedvenc influenszereik idegrendszeréhez. Jól gondolom, hogy maga a könyv is ezt az érzést akarja visszaadni, hogy mi, olvasók is belebújhassunk a csinos és fiatal főszereplők bőrébe?

Sz.T.: Nem tud az ember kibújni a bőréből. Valószínűleg egy fiatalember egészen máshogy írta volna ezt meg. Nyilvánvalóan, ahogy az ember öregszik, egyre erősebb nosztalgiával gondol a saját fiatalkorára és egyre erősebb benne a vágy arra, hogy még egyszer egy fiatal, erős, egészséges testben mozoghasson, és ne az legyen a mindennapok életérzése, hogy amikor reggel felkel és nem fáj semmije, akkor biztosan tudja, hogy meghalt. Közpen pedig szembesülnünk kell azzal, hogy a médiafogyasztás egyre inkább egyénivé válik. A mi szüleink korosztályában, a 60-as évek elején még öt lakásból gyűltek össze az emberek és lakóközösségként együtt nézték a tévét, együtt hallgatta a fél falu a rádiót. Ma már a médiafogyasztás alapvetően egyéni, a mi gyerekeinket, akik mondjuk most tizenévesek, nehéz már kirángatni odáig is, hogy a család együtt nézzen egy filmet. A médiafogyasztás személyessé válását vittem tovább a könyvben, bemutatva azt, hogy milyen lesz, amikor az ember a teljes egójával, a teljes testével beleéli magát ebbe, a média által keltett, többé-kevésbé hamis valóságba. A közösségi média már most is többé-kevésbé hamis valóságot produkál. Aki egyszer végipörgetett egy Instagram-üzenőfalat, az látja, hogy mennyire nem a valóságot mutatja. Nyilvánvalóan az okosszemüvegek, a háló és egyéb ilyen eszközök segítségével sokkal mélyebben fogunk elmerülni – már nem én, hanem az utódaim – a közösségi média által gerjesztett kamuvalóságokban.

C&S: Ez egy science-fiction regény, de alapvetően egy reálisnak, elképzelhetőnek tűnő jövőt fest le. Bemutatja a klímaváltozás hatásait, ami a 21. század derekára alapjaiban változtatja meg az emberek mindennapjait, mindazonáltal a társadalom és a technológia a regényben továbbra is fejlődik, a mindannyiunk által félt apokaliptikus jövőkép a könyvben nem jelenik meg. Sőt, sok esetben, például a zöldenergia elterjedésével kapcsolatban kifejezetten optimista. Ez bizakodás a részedről?

Sz. T.: Annyiban vagyok bizakodó, hogy általában az apokalipszisek nem következnek be. London utcáit sem terítette be négy méter magasan a ló***r, pedig a 19. század végén még komolyan tartottak ettől. Kezelhetetlen problémának tűnt a lótrágya mennyisége a nagyvárosokban a 19. század végén, ugyanúgy kezelhetetlennek tűnt a szmog, a füstköd, amit a széntüzelés okozott. Mindezek megoldódtak. Úgy gondolom, hogy a technológia fejlődése részint maga oldja meg az általa okozott problémákat. Ha majd egyszer megéri ezeket a dolgokat meglépni – kizöldíteni az energiatermelést, az ipart, a közlekedést –, akkor meg is fogjuk lépni. Erről szól a kapitalizmus. Amúgy meg hozzá fogunk szokni az új világhoz is, bár nyilvánvalóan más életet fognak élni aztok akik már abba születnek, hogy áprilisban már 30 fok van Budapesten. Röhögni fognak az öregeken, akik már nem bírják a meleget.

C&S: Nem minden tekintetben vagy azonban optimista. Talán a leglesújtóbb víziód a jövő embere drogfogyasztási szokásai körül bontakozik ki. A könyvben ugyanis szinte mindenki fogyaszt valamilyen tudatmódosító szert, amit a legkisebb üzletekben is meg lehet vásárolni. Ez egy valós félelmeden alapuló elképzelés, vagy csak a fantáziád szüleménye?

Sz.T.: Már amennyiben félelem és nem remény! Nagyon gyorsan változnak ezek a szokások. Nem rég néztem meg gyermekeim kedvéért az Airport filmeket a hetvenes évekből. Éltem akkor, amikor készültek, ennek ellenére újranézve magam is megdöbbentem, hogy milyen mértékben dohányoznak emberek beltérben, s ez teljesen természetes volt, míg ma már elképzelhetetlen. A fejlett világban nagyon sok helyen az alkoholfogyasztás is visszaszorulóban van. Ma már, a svédeken kívül, senki nem rág tubákot, pedig egykor a tubákos szelence is az úriemberség velejárója volt és nyugodtan lehetett köpködni. Más tudatmódosítók veszik át a dohány és az alkohol helyét, amik valószínűleg szintén ki fognak előbb-utóbb szorulni, hiszen ezek is divattermékekké váltak. Azt látom, hogy a fejlett világban olyan tudatmódosítók, amik erősen tabujellegűek voltak húsz évvel ezelőtt, azokat sok helyen most legalizálják, másokat viszont, amik teljesen legálisak voltak, nagyon gyors ütemben szorítanak vissza. Ezt a vonalat húztam tovább a regényben.

C&S: Nem tudok elmenni szó nélkül a 2068-ban felvázolt futurisztikus ételfogyasztás mellett. A jövőben ugyanis a szigorú állat- és környezetvédelmi törvények következtében tilos állatokat ölni és állathúst fogyasztani. Gyakorlatilag csak szójaszószból nyomtatott műhúst és műzöldségeket fogyasztanak az emberek. Ez a zöld jövőkép árnyalására szolgál, vagy a te személyes morális megfontolásaidból ered?

Sz.T.: Én személy szerint jelentős mennyiségű sertéshúst fogyasztok, ahogy bármilyen más állati eredetű terméket is, és még a gyermekeim is. Nemrég a blogomban egy teljes bejegyzést szenteltem az ibér sertésnek. Ugyanakkor azt látom, hogy a hús elutasítása egy létező trend, ami az úgy nevezett millenial korosztályban egyre elfogadottabbá válik : ma már Európa közel 500 millió lakosából 75 millió valamilyen formában elutasítja a hústermékek fogyasztását. És ennek csak egy része a zöld elkötelezettség, a másik az erőszak elutasítása. Az állatok elleni erőszak egyre erősebben kriminalizálódik: a mi nagymamáink számára az, hogy a frissen született kiscicát lapáttal fejbe verik, és átvágják a csirke torkát, az a mindennapi rutin része volt. Ma, ha a Facebookon kiderül, hogy valaki megvert egy macskát, abból országos botrány támad. Közben iszonyú mértékben nő a húshelyettesítők forgalma, és naponta olvashatunk cikkeket, hogy mennyi vizet, mennyi tápanyagot pazarolunk el azzal, hogy állati eredetű termékeket eszünk. Látom azt, hogy az ilyen jellegű információk hogy szivárognak le már az ovis korosztályba is. Amikor a gyerekeim ovis korúak voltak már azzal jöttek, hogy ne szakítsuk le a virágot, mert biztos fáj neki. Ha ez a fajta trend folytatódik, – és úgy látom folytatódni fog – egy idő után teljesen természetes reakcióvá válik az, hogy „Úr Isten, szegény állat, dehogy fogom megenni!” Ahogy a szelektív hulladékgyűjtés mára már rutinná vált, és sandán nézünk arra, aki nem gyűjti szelektíven a hulladékát, lehetséges, hogy az állatok elleni erőszak tabusítása és kriminalizációja is teljesen elfogadott lesz a jövőben. Aki húst eszik arra úgy fognak nézni, mint most arra, aki beltérben dohányzik, szemetel vagy pazarolja a vizet.

Örkényi Ádám: 2068: Éld az életem! (Ad Librum Kiadó, 2019)