John 
Ha azt mondom, a ’85 nyara a Szólíts a neveden (2018) és a Házibuli (1980) szerelemgyereke, összefoglaltam a filmet, legalábbis majdnem. François Ozon és Luca Guadagnino egyaránt egy kalandoktól, romantikától és bonyodalmaktól túlfűtött nyár történetét álmodták meg két fiatalember életében. Mindkét film egy-egy, a 80-as évekbe ágyazott felnövéstörténet, amelynek középpontjában a lélek fejlődés, az érzelmek változása állnak, csak éppen az egyik az olasz, a másik a francia riviérán. Azonban míg Luca Guadagnino megmaradt ennyinél, François Ozon csavart egyet a dolgokon. Nem elég, hogy nála sem kapunk happy end-et, de tovább megy: egyenesen megöli az egyik szereplőt, és ezt rögtön a film elején közli is!
A ’85 nyara némi hangsúly átrendeződéssel könnyen átlépkedhetne a thriller kategóriába, a rendezés ugyanis ezt több, mint lehetővé teszi. A nem lineáris történetmesélés miatti ugrálás az időben a kezdet kezdetétől katasztrófát sejtet, amit a narrátor csak még inkább alátámaszt. Az elmúlás a legboldogabb percekben is ott lóg a levegőben, ami egészen más színezetet ad a két fiú szerelmének. Míg a Szólíts a nevedenben megvolt az esély a boldog befejezésre, itt erről szó sincs, és ezzel a néző a legelső pillanattól fogva tisztában van.
Az első képsorokból megismerhetjük főszereplőnket, Alexet, avagy Alexist, aki éppen rendőrök kísérnek kihallgatásra. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy másik főszereplőnk, David, már halott. E ponton csak az biztos, hogy Alexnek valahogyan köze van a fiú halálához, hogy miként azonban nem derül ki. Innen ugyanis fejest ugorhatunk a „múltba”, a történet kezdőpontjára.
Alex vitorlázás közben viharba keveredik, a bajból pedig nem más, mint David menti ki, akivel azonnal megvan a szikra. Talán kicsit túl sok is: az Alexnál valamivel idősebb, magabiztosabb és vadabb fiú valósággal fejest ugrik az életébe. Az első huszonnégy órában túlesnek azon, amin általában az első fél évben szoktak a párok: az első három randi, találkozás a szülőkkel, közös vállalkozás és az első nagy veszekedés.
David egy tornádó erejével és sebességével dúlja fel Alex életét, aki egy idő után örömmel engedi magát elsodorni. A szívbéli ügyekben jártas néző azonnal megérezheti, hogy ez így természetellenesen gyors, valami nincs rendben vele. Érdekes módon azonban ezzel maga Alex is tisztában van. A történet során folyamatosan reagál saját múltbéli cselekedeteire, viselkedésére, a jelen biztonságából David egyes húzásait is tisztábban látja át. Ez azonban semmit sem vesz el a romantikus hangulatból a nézők szempontjából sem, sőt! Mivel minden boldog pillanatot az utolsóként élünk meg, várva a bármelyik percben bekövetkezhető rosszra, mélyebben átéljük ezt a szerelmet, amire a folyamatos ugrálás az időben csak még inkább ráerősít.
Ez a film maga a nosztalgia. A korszak, a szellemiség, a hangulat mind elrepítenek minket egy már nem létező valóságba, amivel viszont még a mai generáció is szorosan tud kapcsolódni. François Ozon mestere az alapszabálynak: „mutasd, ne mondd!”. Anélkül beszél mentális egészségről, szerelemről, a (homo)szexualitásról és a halálról, hogy ezeket kitenné a kirakatba. Szolid, mégis egyértelmű jelzések és gyönyörű gondolatok kísérik végig a nézőt azon az úton, amit a szereplők már megtettek.
Külön hálán a rendezőnek Kate-ért és imádnivaló akcentusáért, amiért egy nem csak életképes, de megértő és kedves női karakter/potenciális szerelmi szál. Habár fontos szerepe van az események sodrában, őt nem csupán a főszereplő miatt vagy érte létezik, amitől a film maga is sokkal élvezetesebb és gazdagabb lett.
A francia művészfilmekről elhíresült sztereotípia, amit aztán hajlamosak minden francia nyelvű filmre értelmezni, miszerint túlstilizáltak és érthetetlenek, itt csak fel sem merülhet. Még a síron táncolás is normalizálódik a megfelelő kontextusba helyezve, sőt, állítom, hogy az a filmtörténet egyik legmulatságosabb és egyben leggroteszkebb jelenete. A film egyetlen „hátránya” maga David, de ő sem valódi probléma, mindössze ízlés kérdése – valaki szereti az érzelmileg éretlen húszasokat, valaki nem.
Sok mindent lehetne még mondani, de a végeredményen nem változtatna: ez egy fantasztikus film. Megkapó, érzelmes és felirattal is tökéletesen élvezhető.
