Bence V. 
Kate Winslet ismét megmutatta, hogy miért tartják néhányan napjaink egyik legkiválóbb színésznőjének. Rosalie Ham első regényének filmadaptációjában, A ruhakészítőben jutott főszerephez, Jocelyn Moorhouse (A szerelem színei/How to Make an American Quilt 1995, Ezer hold/A Thousand Acres, 1997) rendezésében. Az ausztráliai rendezőnő ötödik filmjét rendezte meg, és alighanem ez eddigi legerősebb alkotása.
A történet az 1950-es években játszódik, egy Dungatar nevű, eldugott, ausztráliai kisvárosban, mely vonásaiban erősen emlékeztethet bennünket a westernfilmek színhelyeire. A fiktív helyszín lakosainak bemutatása hamar megtörténik – hiszen alig néhány család él itt. Az itt élők látszólag békés, idilli állapotban élnek együtt, egészen addig, amíg egy este, a város szélén fekvő dombocskán, az idős, kissé szenilis és alkoholista Molly Dunnage házánál meg nem jelenik lánya, Mytrle, elbűvölő Dior ruhájában. A lány érkezése alapjaiban dúlja fel a város nyugalmát, ugyanis egy 25 évvel ezelőtti halálesetért őt tartják felelősnek, elhitetve ezáltal Myrtyllel, hogy meg van átkozva a mai napig. Neki azonban halvány emlékei sincsenek erről a trauma következtében. Visszatérésének oka kideríteni, igazak-e a vádak, jogosan száműzték-e szülővárosából. A rosszalló pillantásokra és a gonosz megjegyzésekre fittyet hányva kezdi édesanyját gondozni, akit a városban gyenge elmeállapota miatt már csak Őrült Mollyként ismernek. Kiderül, hogy távolléte alatt Párizsban és Londonban tanult varrni, és gyönyörű ruhák kerülnek ki kezei közül. Ez pedig a kulcs ahhoz, hogy visszafogadják. Ruhákat kezd készíteni a város lakóinak, akik pedig egyre inkább barátságosan viszonyulnak hozzá, miközben díszesebbnél díszesebb ruhákban flangálnak az Isten háta mögötti városukban. Felejteni azonban senki sem felejt. Stewart apja, a befolyásos városi tanácsos mindent megtesz, hogy senkiben ne maradjon kétely arról, ki a felelős fia haláláért. Ám eközben Myrtle utánajár Teddy McSwiney segítségével, hogyan is történt a baleset. A kutakodás során mindenkinek fény derül sötét múltjára, és arra is, hogy Myrtlet ártatlanul vádolták, valójában áldozat volt. Bizonyítani viszont lehetetlen, így arra az elhatározásra jut Teddyvel, hogy elhagyják a várost, új életet kezdenek. Teddy nem sokkal később balesetet szenved és meghal. A város végleg kirekeszti Myrtlet, aki később anyját is elveszíti, és egyedül marad. Ekkor azonban az átok lekerül róla, és szembefordul az igaztalan lakosokkal, akik sorra megbűnhődnek tetteikért. Végül pedig a megmaradt lakosok csúfos vereséget szenvednek egy számukra nagy jelentőséggel bíró előadóversenyen a rivális szomszéd falutól, kiknek ruháját Myrtle tervezi meg, aki mindeközben egész Dungatart felgyújtja, s végleg maga mögött hagyja a falut és a múltat.
A film megrázó erősséggel mutatja meg, hogyan képes egy csoport kirekeszteni valakit, hogyan lehet ártatlanul szenvedni éveket azért, mert mások érdeke így kívánja. A személyes érdekek és a tömeghez való tartozás mindent elsöprő találkozása egymással. Az önvizsgálat alól felmentő tömeg hatalmát láthatjuk meg ebben a filmben, mely óriásit koppint fejünkre. Emellett azonban szétpukkadunk a nevetéstől, hisz a karakterek és az események oly mértékben groteszkek, hogy néhol már képtelenek vagyunk eldönteni, milyen filmet is nézünk egyáltalán. A púpos orvos, aki testtartása miatt csak a szomszédasszony által kikészített párnának ütközve képes megállni, a tisztaságmániás háziasszony, ki fia halála óta kizárólag a lakás makulátlan csillogására képes gondolni, a csalfa városi tanácsos, ki nyugtatózza feleségét, a cross-dresser rendőrtiszt, aki bármikor megvesztegethető néhány Dior-ruhával, vagy csak szimplán az idős hölgy, akit egy életen át bántalmazott férje, s ezért fájós végtagjait a Myrtle anyjától kapott marihuánás sütivel csillapítja nap, mint nap. Na és persze Molly Dunnage, az álszenilis, a város bolondja, aki lánya visszatérésével fokozatosan nyeri vissza józan eszét, hisz őrült sosem volt igazán, csupán alkalmazkodott a társadalom haragjához, mely lánya távozásával rá zúdult teljes mértékben.
A film tragikomikus hangulatát tovább fokozza, hogy az éppen előrevetített kép Myrtle jövőjét illetőleg folyamatosan változik, mégpedig drasztikusan. Mikor már úgy tűnne, hogy visszafogadják és teljes értékű tagja lehet a városnak, valami mindig közbejön, és ismét ellene fordulnak. Amikor pedig megfelelő társat talál Teddy személyében – aki a boldog élettel kecsegtet, s elfeledtetné vele a szörnyű igaztalanságokat -, szinte nevetséges balestet szenved. Beleugrik egy pelyvával teli silóba és megfullad, mivel Myrtle nem hajlandó beismerni időben azt, hogy nem átkozott többé.
Az tény, hogy nem egy szokványos hollywoodi történet, ebből kifolyólag nem szokványos cselekménnyel és karakterekkel van dolgunk. Néhány, a moziban ülő ember, a film végeztével csak úgy reagálta le, miszerint ez „egy beteg film volt.” Betegnek egyáltalán nem nevezném, sokkal inkább egy valós történetnek, amely mélységes abszurditása ellenére nagyon is erősen tükrözi a modern világot és annak társadalmát. Olyan problémát, helyzetet mutat be, ami önmagában véve nyomasztó, és bántja igazságérzetünk, és ezt tetőzi mindaz, hogy az egész egy kis közösségbe van bezárva, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, ahol a tőlünk legtávolabb élő lakos bármikor figyelheti akár egy távcsőn keresztül, mi folyik a verandánkon. Ami miatt „betegnek” tűnhet az sokkal inkább az, hogy mikor úgy érezzük, lassacskán kikeveredünk a groteszk helyzetekből, akkor a történet még egy óriásit csavarint az amúgy is ferde világon, s tovább torzítja azt. Olyan az egész, mint egy spirál, melynek minden egyes pontján olybá tűnik, hogy épp kikecmergünk belőle, de valójában lehetetlen kilépni, és szüntelenül beljebb és beljebb kerülünk. Pont úgy, ahogy lehetetlen egy ilyen társadalom mocskát lerázni magunkról, ahogy Myrtle és Molly Dunnage sem képes kikeveredni a város célkeresztjéből. Ezért az egyetlen megoldás a város porig égetése.
Kate Winslet ezúttal is pazar teljesítményt nyújtott, s hozzájárult, hogy a film 24 jelöléséből 12-t be is söpörjön. Számomra érthetetlen, hogy a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában miért nem kapott Oscar jelölést. Megemlítendő még a kétszeres Oscar jelölt Judy Davis szerepe, akiről eddig is lehetett tudni, hogy nagyszerű színészi képességekkel van megáldva, ezt pedig igazolta ebben a filmben is, mégpedig olyannyira, hogy véleményem szerint a legjobban teljesített A ruhakészítőben. Liam Hemsworth viszont inkább csak nevével és külsejével járult ehhez a filmhez, túlságosan nem volt szükség megerőltetnie magát. Koszos, szakadt ruhában néhol megcsillogtatta felsőtestét, majd a női szíveket megolvasztandó, egy sármos mosoly kíséretében belevetődött a pelyvába.
A varrónő elképesztően megrázó, mondhatni mesterien taszítja letargiába nézőjét, és teszi ezt úgy, hogy mellette borzasztónak érzi magát a közönség, amiért a végtelenségig drámai események abszurditásán szüntelenül nevetni kényszerül.
Értékelés: 73/100
IMDb: 7,2/10
Mafab: 82%
