Vér, erőszak és még egy kis vér – Urbánszki László: Vérszerződés

Urbánszki László nagyszabású regénytrilógiába kezdett Honfoglalás címmel, mellyel népünk ősmagyar kori történetet kívánja elmesélni Etelköztől a Kárpát-medencébe érkezésig, letelepedésig. A trilógia első kötete a Vérszerződés címet viseli, és a Lazi Kiadó gondozásában jelent meg.

Írásbeliség hiányában elődeink ősmagyar kori életéről (i.e. 1000 – i. sz. 896) nem sokat tudunk, leginkább csak következtethetünk erre az időszakra nyelvészeti kutatások eredményeiből, későbbi korok krónikáiból és külföldi írásos forrásokból. Az egzakt tudás hiánya azonban tág teret ad az írói fantáziának. Ezért is voltam kíváncsi Urbánszki László trilógiájának első kötetére, a Vérszerződésre. Érdekelt, hogyan képes megjeleníteni ezt a történészek előtt is homályos, titokzatos kort, és mennyire képes valóságossá tenni ez az eltűnt világot.

A kötet fülszövegének ígérete szerint ” Az író újszerűen nyúl a kényes témához. Nem hisz az öncélú hősiességben, esendő alakjait nem isteni erők vezérlik, hanem a kényszerítő körülmények”, így objektivitásra törekvő, realisztikus, túlzott dicsőítéstől mentes szöveget vártam. Azonban ennek az elvárásnak a kötet csak részben tudott megfelelni.

Urbánszki László törekszik arra, hogy mind az események, mind a szereplők ábrázolásában a valószerűség látszatára törekedjen. A cselekmény felépítésében az író felhasználja a fellelhető forrásokat, de azokat saját elképzelései szerint alakítja a regény fikciós műfajának megfelelően. Ezáltal egy valóban elképzelhető, realisztikus világot és eseménysort teremt, ami az olvasó számára könnyen elfogadható.

A regény sok szereplőt és több cselekményszálat is mozgat, az elején kicsit ezért darabosnak, mozaikosnak tűnik a történet, azonban Urbánszki László jól kezeli a szálakat, mindent egy irányba vezet, és a végére szépen összefogja a különböző cselekményszálakat.

A történetvezetés alapvetően lendületes, a cselekmény legtöbbször izgalmas és fordulatos, azonban a szöveg bizonyos elemei mégis sokszor megtörik ezt a lendületet. Urbányszki László elbeszélésmódja leginkább a 19. századi nagy mesélőkéhez hasonlítható. Távoli kezdése, fejezetnyitó hosszas tájleírásai sokszor szinte Jókait vagy Mikszáthot juttathatják eszünkbe. Bár természetleírásai valóban nagyon hangulatosak, atmoszférateremtő hatásúak, gyakori alkalmazása viszont megtöri a cselekmény lendületét.

Narrációjának másik problémás eleme, hogy a szerző gyakran kibeszél a szövegből, hosszas magyarázatokba kezd az olvasónak. Bár valóban sok érdekességet, ritka és hasznos információt oszt meg (hajózásról, házépítésről, hadászatról stb.), ezzel azonban kiragadja az olvasót a történetből. Megtörik az a csodás állapot, amikor „beleéljük” magunkat a történetbe, a történet részeivé válunk, hiszen a kiszólásaival azt érezteti, hogy kívül vagyunk a történeten. Ha az információk kisebb adagokban, finoman a történet szövedékébe jelennének meg, sokkal élvezetesebb lenne, kevésbé törné meg a cselekmény lendületét.

Mint fentebb említettem, a regény sok szereplőt mozgat. A magyarok mellett kiemelt szerepet kapnak a ruszok, de megjelennek szlávok, kazárok és kagánok is. A szereplők többsége realisztikus alak, bár a legtöbbjüknek inkább a negatív tulajdonságai kerülnek előtérbe, pozitív karaktert nem sokat találni a regényben. (Csak a magyarok között akad néhány.) A regénynek négy központi karaktere van, akik köré a cselekmény fő szálai összpontosulnak. A három protagonista: Álmos, Karacs és Gerle, a magyar hősök. Igazán pozitívnak tartom, hogy Urbánszki László ebben a férfiközpontú világban a nőket is bemutatja Gerle által, és igyekszik nem sablonos, papírmasé alakként bemutatni, hanem többdimenziós karakterként ábrázolni.

A központi alak természetesen Álmos, akinek álma a magyar vezérnemzetségeket összefogni, erős, katonai szövetséget létrehozni, amin belül az önrendelkezés is megmarad. Tulajdonképpen ennek a törekvésnek a megvalósulásáról és az ehhez vezető útról szól a regény. Álmos így mindenképpen fontos szerepet tölt be a regényben, így alakját több szituációban is látjuk, a szerző igyekszik a gondolatait is megmutatni. Kicsit mégis homályos alak maradt, leginkább csak vezérként látjuk, néha udvarló férfiként, mégsem válik valódi hús-vér emberré. Hiányozik mögüle a jellemfejlődés, amitől valóságosabbnak érezhetnénk.

A regény legjobban sikerült karaktere Karacs, az ifjú juhász, akinek végigkövethetjük útját, hogyan válik rabból Álmos egyik legbizalmasabb emberévé. Karacs jellemében minden megvan, amit egy jó karakternél elvárhatunk. Látjuk gyengeségeit, erősségeit, végigkövethetjük jellemfejlődését, sorsa érzelmeket válthat ki az olvasóból, és akár azonosulhat is vele.

Érdekes karakter még a rusz rabló, Sigmund is, aki a regény antagonistájának feleltethető meg. Igazi szadista pszichopata, akiben mégis láthatunk egyfajta jellemfejlődést, mivel ösztönlényből, gondolkodó, tervező karakterré válik, és ettől válik az alakja érdekessé.

Fontos megemlíteni a karakterek között az állatalakokat, mint Harapósdögöt, a kuvaszt és Nagydögöt, a hátaslovat, akik szintén fontos és nagyon jól eltalált szereplői a regénynek. Üde színfoltjai a kötetnek, ráadásul valódi jellemmel is rendelkeznek.

A regény stílusára egyfajta kettősség jellemző. Egyrészt igazán hangulatosak a természeti képek, leírások, melyek nyugalmat és harmóniát sugároznak. Másrészt jellemző a regényre az erőszak kifejezetten nyers ábrázolása, ami ellentétben áll a harmonikus természeti képekkel. A kötet tobzódik a véres jelenetekben, a kegyetlenkedésben, kínzásban, nők megerőszakolásában, a legkülönfélébb halálnemekben. Az erőszak naturalista ábrázolásával valószínűleg a szerző a regény realisztikusságát kívánta erősíteni, a korszak véres és kegyetlen világát akarta megmutatni. Azonban a szadizmusnak, az értelmetlen kegyetlenségnek a túlsúlyba kerülése inkább torzítja a képet, és nem valóságossá teszi.

A vér, erőszak mellett a humor is megjelenik, ez sokszor üdítő színfoltja a regénynek, de sokszor megjelenik az altesti humor is, ami inkább már az ízléstelenség kategóriájába tartozik.

Bár a fentebb említett fülszöveg azt sugallja, hogy a szerző objektíven közelíti meg a honfoglalás témáját, ez valójában nincs így. Habár valóban bemutatja a fejedelmek és vezérnemzetségek közötti intrikákat, széthúzást, egyes fejedelmek jellemhibáját, mégis összességében ebben a regényben is – mint a hasonló témával foglalkozók többségében -, erősen érezhető egyfajta nemzeti kérkedés, a magyar nép kivételességének éreztetése. A szerző többször kiszól a szövegből, vagy olyan mondatokat ad hősei szájába, amivel megerősíti a magyar nép különlegességét, kiválóságát, különbségét a szlávoktól, ruszoktól, kazároktól stb. Ezzel persze nincs baj. Ki ne szeretne a népéről, mint különlegesen kiváló nemzetről olvasni? Viszont a fülszöveg nem ezt ígéri, így ez erős ellentmondás.

Összességében tehát a Vérszerződés a fentebb felsorolt problémák ellenére olvasmányos, cselekményes és többségében izgalmas olvasmány. (Karacs alakja miatt pedig még szerethető is.) Elsősorban a magyar őstörténet iránt érdeklődőknek ajánlom, és azoknak, akik jól viselik az erőszak gyakori és nyers ábrázolását.