Egy Félvilág, amely az egész világnak ismerősen cseng – Interjú Szász Attila rendezővel

Mindazokat, akiket a Félvilág elvarázsolt, büszkeséggel tölt el a tény, hogy Szász Attila alkotása sikeresen a tévéfilm-státusz maga mögött hagyva felküzdötte magát a vetítővásznakig. A rendezővel a film kulisszatitkairól beszélgettünk, a címadástól a „véletlen” jelentésrétegeken át a nehézségekig és a szerencsés fordulatokig.

C&S: A Félvilág francia címét, a Demimonde-ot szinte mindenhol együtt emlegetik a magyarral. Mi az oka ennek a címadásnak?

Szász Attila: Pusztán egy praktikus döntés volt a részünkről, hogy a facebook-oldalon kiírjuk az angol címét. A filmet neveztük nemzetközi fesztiválokra, elég sokszor be is válogatták már, viszont az a tapasztalat, hogy a külföldiek a magyar név alapján nem találják meg. Azt láttam, hogy sok hazai filmnek van kiírva a magyar és az angol címe is. A félvilágnak volt egy eredeti megfelelője, a demimonde, amit az angolban is ismernek és használnak. Ezért tettük mellé ezt a címet, aztán mi is meglepődtünk, hogy a magyar sajtó átvette. Jobban hangzik, mint a tükörfordítás, a halfworld, mert az nem mond semmit, a demimonde kifejezés viszont elterjedt. Szóval örültünk neki, hogy van egy franciás, jól hangzó név a félvilágra, amelyet az egész világ használ.

C&S: Mi az oka annak, hogy bár Elza vágyott Jeanne d’Arc szerepére, mégis Rózsi „kapta meg” azt?

Szász Attila: Vannak olyan rétegek, amik akkor bújnak csak elő, amikor ott vagyunk a helyszínen. Börtönjelenet forgatásakor, ahol Rózsi haját praktikus okokból levágták, szembesültünk azzal, hogy egészen Jean d’Arc-os jelenséggé vált. Ez után a felfedezés után a fénnyel még rá is játszottunk a kompozícióra. Nem szándékosan, de felbukkant ez a szál, és akkor az ember alátesz, mert hátha egy újabb réteget lát benne a néző, ezáltal pedig gazdagabbá válik a film.

C&S: Korábban, A berni követ kapcsán már dolgoztál együtt Köbli Norbettel, úgy, hogy ő hozta a forgatókönyvet. Mennyire nehezítette meg a feladatodat a kész anyaggal való munka?

Szász Attila: Évekig írogattam a saját történeteimet és forgatókönyveimet. Norbival már régről ismerjük egymást, és amikor nem akartak összejönni ezek a dolgaim, elkezdett puhatolózni nálam, hogy nem érdekelne-e olyan könyv, amit nem én írok. Én pedig már azon a ponton voltam, hogy bármi érdekel, csak csináljunk filmet. Akkor átküldte  A berni követet. Először az ’56-os téma megijesztett, de aztán olyan izgalmas volt a könyv és a helyzet, amelyet megelevenített, hogy úgy voltam vele, próbáljuk meg. Nagyon jóízű, jó emlékű közös munka kerekedett a dologból, és később, amikor már mesélte, hogy dolgozik a Félvilágon, nagyon felizgatta a fantáziámat. A berni követet az egyik szobában vágtuk, ő pedig írta az új könyvét a szomszéd szobában. Az elején még nem volt róla szó, hogy én csinálom, csak kérte, hogy nézzek rá az anyagra. Engem érdekelt, és örültem a lehetőségnek, hogy megint együtt tudunk dolgozni. A berni követ könyvváltozata az én ízlésem szerint olyan 75%-os állapotban volt, és a filmhez szükséges maradék 25%-ot együtt, közös ötletelés során gyúrtuk össze. Ezzel szemben a Félvilágnál úgy éreztem, hogy majdnem kész; 90%- os állapotban volt, a maradék 10%-ot pedig ismét összehoztuk együtt. A legnagyobb nehézséget talán az jelentette, hogy sok szép jelenettől kellett megválni; szét kellett választanunk a kulcsjeleneteket, és azokat, amelyek amúgy nagyon erősek, de ha elvesszük őket, nem lesz hiányérzete a nézőnek. Eddig mindenki azt mondta, hogy nem nagyon volt hiányérzete, szóval úgy tűnik, jól szelektáltunk.

C&S: Mit találtál ijesztőnek az ’56- os témában? Túl sok hasonló film készült, vagy más oka volt ennek az érzésnek?

Szász Attila: Az ötvenedik évfordulóra annak idején filmgyártási pályázatot írtak ki, így legalább öt-hat magyar film készült a témában. Ráadásul mindegyik csúszott is kicsit az időben, 2006-tól 2009-ig jöttek ezek a filmek. Nagyjából mindegyik ugyanazokat az elemeket, helyszíneket, képi megoldásokat használta, úgyhogy először fejtörést okozott az, hogy hogyan lehetne eltérni ezektől. De hála istennek a mi történetünk nem Budapesten, hanem Bernben játszódik. Ez óriási segítség volt abból a helyszínek szempontjából, így azt éreztem, hogy el is fér a többi ’56- os film mellett.

C&S: Mi fogott meg leginkább a 20. század elejében?

Szász Attila: Eleve az, hogy egy valós gyilkosságról van szó, és hogy ez a városi legenda az utazókosárban talált hulláról még a mai napig él. Akkor ez egy olyan momentum volt, amely egész Budapestet lázban tartotta, sőt a New York Times írt róla, így az országhatáron is túlgyűrűzött a haláleset híre. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha most a leghíresebb celebet megtalálnák a Dunában egy kosárba gyömöszölve – azt hiszem, felrázná az országot. Amikor a százéves évfordulója volt ennek az eseménynek, ismét szembe jött a médiában, és abszolút megragadta a fantáziámat. Ez a sötét tónusú történet egy kosztümös környezetbe helyezve nagyon ütős kombináció volt, amit én nézőként is nagyon szeretek, ráadásul nem is nagyon láttam hasonló típusú magyar filmet. Maga a könyv pedig azért nyűgözött le, mert Norbi fantasztikusan komplex kapcsolatrendszert épített a három erős női karakter közé, és ezt öröm volt olvasni.

C&S: Úgy tudom, közel áll hozzád a horror és a thriller műfaja, amelyeket ugyebár belecsempésztél a Félvilágba is. Mit gondolsz, mitől lesz létjogosultságuk ezeknek az elemeknek egy drámában?

Szász Attila: Igen, én nézőként szeretem a thrillereket, alkotónként pedig az izgat, hogy a nézőből milyen hatást lehet kiváltani. Nagyon szeretem azokat az alkotásokat, amelyek érzelmileg is hatnak a befogadóra; esetleg megmozdítja vagy megindítja őt. Nekem nagy feladat, hogy olyan történeteket tudjak elmesélni, amelyeken a néző izgul, meglepődik, megijed, szurkol vagy markolássza a moziban a szék karfáját. Ezek olyan kihívások, amelyeknek ha megfelelünk, mert azt érezzük, hogy a néző úgy reagál, ahogyan azt mi szeretnénk, az fantasztikus élmény. Az a szándékom, hogy visszaidézzem azt az érzést, amit fiatalon kaptam, ha megríkatott egy film, ha megnevettetett, ha izgultam rajta, mert ez az esszenciája a mozinak. A nézőt is erre az érzelmi hullámvasútra igyekszem felültetni. Nekem erről szól a film, nem pusztán intellektuális élmény vagy egy könnyed szórakozás, amin pop cornnal a kezünkben röhögünk, hanem egy komplex érzelmi utazás.

C&S: Képileg mennyire nehéz megjeleníteni a kor hangulatát? Milyen beállítással sikerült ez leginkább?

Szász Attila: Megint csak kihívás volt, főleg anyagi szempontból. Még újabb ötven évvel vissza kellett lépni az időben A berni követhez képest – már nincs mese, el kellett takarni az összes mai elemet, mind az utcaképeknél, mind a belső tereknél. Korabeli bútorokat, berendezési tárgyakat kellett összeszedni, megteremteni azt a miliőt, ami korhű és hiteles a néző számára, ráadásul mindezt úgy, hogy erre egy minimális keret jutott. Ebben nagy segítség volt, hogy megtaláltuk Elza lakását félórányira Budapesttől, egy kis kastélyban, amely majdnem teljesen be volt rendezve korabeli bútorokkal. Már csak arra kellett törekednünk, hogy a fehér falakat megfelelő színű tapétával még nyomasztóbbá, még korhűbbé varázsoljuk. A tulajnak egyébként annyira megtetszett ez a dekoráció, hogy hagyta végül a falon. Nem egyszerűen az volt a célunk, hogy megidézzük a ’10-es éveket, hanem hogy végig legyen benne ez a kicsit nyomasztó hangulat; ezt a világítással, a kameramozgással próbáltuk elérni. Arra törekedtünk, hogy képileg eltérjünk a hasonló korokat feldolgozó filmektől.

C&S: Figyelembe véve, hogy Döbrösi Laura korábban elsősorban sorozatszínész volt, Patrícia pedig a Hungary’s Got Talent zsűritagjaként maradt meg az emberek emlékezetében, a színészválasztás meglehetősen bátornak mondható. Gondoltad volna, hogy a színészi játék ekkora sikert arat?

Szász Attila: Érdekes, mert amikor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kik játszhatnák a három nőt, egyszerűen nem volt konkrét ötlet a fejünkben. Nagyon sok színésznőt megnéztünk, Elza szerepére különösen. Rózsi szerepére kevesebbet, mert ott úgy éreztük, van három-négy erős jelöltünk, akik közül bárki megoldaná a feladatot, de nagyon örülök, hogy végül Dorkát választottuk. A Félvilágban egész más arcát mutathatta, mint eddig, ugyanis minden filmjében ő volt a jó nő, a szexi csaj, meg a femme fatale, most pedig felszabadította, hogy nem kell sminket viselni, mindig ugyanabban a ruhában van, és nem ő az a nő, akivel szexelnek a vásznon. Mégis egy nagyon mély karakterről van szó; mindenki Rózsit akarta eljátszani, mert igazán összetett karakter. Patrícia a casting idején még nem volt a Hungary’s Got Talent zsűri tagja. Egyébként akkoriban szült, féléves volt a gyereke, így egy picit kikerekedett, ami nekünk éppen kapóra jött, mert a korideál az a telt idomú nő volt. Láttunk fotókat az igazi Mágnás Elzáról, ő sem az a filigrán, vékony alkat.

C&S: Ez a kerekedés a történet szempontjából is kapóra jött; abszolút beleillik a képbe, amikor Max Schmidt beszól Elzának és azt kérdezi tőle, hogy „te híztál”?

Szász Attila: Igen, és Patrícia ezt az előnyére fordította. Nem mintha nagyon elhízott volna, de értelemszerűen marylin monroe-s alakja lett. A castingon meggyőzött minket arról, hogy megvan benne a mágnás elzaság, és sok nagyon tehetséges színésznőt beelőzött. Utána tudtuk meg, hogy felkérést kapott a Hungary’s Got Talent zsűrijébe, és úgy ítéltük meg, ez kapóra jön; visszakerül a köztudatba a neve, az arca, és többen lesznek kíváncsiak a filmünkre. Laura pedig akkor még csak forgatta az Egynyári kalandot, amikor eljött a castingra. Már eldöntöttük, hogy ő lesz Kató, amikor jelezte, hogy megkapta az Aranyélet főszerepét is. Eléggé nagy visszhangja volt; őt is megismerték jobban, ezért már nem a nulláról kellett őt felépíteni. Gyakorlatilag profitálunk abból, hogy már játszott két viszonylag nézett és sikeres sorozatban. Tehát a film megjelenésekor mind a három lányt felkapták. Kulka meg még mindig ott van a köztudatban, és szereti őt a közönség, nem véletlenül. Én azt érzem, hogy egy nagyon jól sikerült casting és szereposztás áll mögöttünk.

C&S: A három közül melyik női karakter áll hozzád a legközelebb a való életben?

Szász Attila: Valószínűleg az ideális nő hármójuk egyvelege lenne. Szerintem mindannyian találkoztunk már olyan nővel, aki Mágnás Elzát képviselte, vagyis akibe nagyon könnyű belehülyülni, de nem érdemli meg az ember szeretetét. Aztán azt érezzük, hogy menekülni kell, de nagyon sok férfi képtelen rá, és beleragad egy ilyen perszóna karjaiba, aki tönkreteszi az életét. Rózsi nyilván egy sötét, frusztrált, de ugyanakkor igazán esendő karakter. Nagyon könnyű vele menni, mert nála a legnagyobb a tét, neki vannak a legnagyobb drámái. Kató az ártatlanságot képviseli, és egy olyan dilemma elé kerül, hogy a sötét oldalt vagy a jó oldalt válassza. Mindkettő felé elcsábítják, de örülök, hogy felülkerekedik a kísértéseken, és megy a maga útján tovább. Ő a tisztaságot, szépséget testesíti meg. Nyilván izgalmas lenne az a nő, akiben megvan Rózsi drámája, Elza vonzereje, de ugyanakkor Kató tisztasága is.

C&S: Úgy tudom, volttál már filmkritikus, filmforgalmazó és vágó, emellett reklámfilmeket is készítesz. Kijelenthetjük, hogy a rendezés áll hozzád legközelebb, vagy ennél azért árnyaltabb a kép?

Szász Attila: Gyerekkoromban, nagyjából nyolcévesen már beleszerettem a filmbe; akkor eldőlt, hogy ezzel kell foglalkoznom. Később elvégeztem a Filmművészeti Egyetem producer szakát. Ez segített rálátnom arra, hogy a forgatáson nem maguktól vannak a dolgok; mindent meg kell tervezni, minden pénzbe kerül. A rendező elképzeléseinek megvannak a maga praktikus és anyagi határai. Jó volt először ezt megtapasztalni, aztán legalább tíz évig kritikus voltam, írtam nagyon sok helyre, főszerkesztő is lettem a Voxnál, de nekem mindig a rendezés volt a nagy álmom. Az első lehetőséget a reklámfilm hozta, ami egy nagyon jó iskola volt. Megélhetést és rutint adott, emellett megismertem a legtehetségesebb stábtagokat, akikkel szeretnék továbbra is együtt dolgozni. Tehát annak, hogy ilyen sokáig húzódott, mire az első filmem elkészült, megvolt az előnye is. Így megkíméltem a nézőt a kezdeti botladozásaimtól, és már egy valamelyest biztos kezű rendezőként készítettem el az első filmemet. Abszolút ebben találom meg magamat leginkább, abban teljesedem ki, hogy történetet mesélek vászonra, minél remekebb partnerekkel. Úgyhogy ha ebből fog állni az életem, boldog ember maradok.

Kívánjuk, hogy így legyen!