Florian Gallenberger nem kimondottan ismert rendező, ám meglehet, hogy a Colonia (2015) egy szempillantás alatt meghozza számára a sikert. Ha mégsem így lenne, az akkor is borítékolható, hogy sokan megjegyzik a nevét. A thriller ugyanis nehéz műfaj, a német rendező azonban – köszönhetően a remek téma-és színészválasztásnak is – egy olyan politikai thrillert készített, ami nemcsak rendkívül izgalmas, de kellemetlenül bicskanyitogató is, ami dicséretes ebben a műfajban.
A helyszín Chile, az időpont pedig 1973 – tehát a chilei puccs kellős közepén találjuk magunkat. 1973 szeptemberében került sor Chile történetének legnagyobb tüntetésére, mikor is körülbelül hétszázezer ember vonult az utcákra Santiago de Chilében, hogy demonstráljon az akkori elnök, Salvador Allende mellett, aki ennek hatására úgy döntött, hogy népszavazást ír ki arról, a polgárok támogatják-e hivatalban maradását. Szeptember 11-én reggel viszont arról értesült, hogy a valparaísói flotta fellázadt ellene és követeli lemondását. Az elnök visszautasította az ajánlatot, így megkezdődtek a bombázások. Szakértői vizsgálatok alapján úgy tudni, Allende az utolsó pillanatban öngyilkosságot követett el. A puccs vezetője a fegyveres erők ideiglenes irányítója, az elnök egykori híve, Augusto Pinochet volt, kinek diktatúrája alatt több száz embert szállítottak egy Colonia Dignidad nevű kolóniába, amit kegyetlenül őszintén kelt életre a Colonia.
A film egyszerű szépségű romantikus drámaként indul, a légiutaskísérőként dolgozó Lena a földet érés után azonnal siet szerelméhez, a fotós Danielhez, aki épp az Allende melletti tüntetésen szónokol. Hazaérve rögtön egymásba gabalyodnak, ám a kezdeti idill csak másnap reggelig tart, mikor is Daniel telefonon értesül róla, hogy a kormány megbukott, ő pedig – az elnököt népszerűsítő plakátok elkészítése miatt – üldözötté vált. A fiút hamar fogságba ejti Pinochet titkosrendőrsége, Lena pedig az őszinte szerelemről tesz tanúbizonyságot, mikor kideríti, hová kerülnek a rendszer ellenségei, s önként csatlakozik a Colonia Dignidad közösségéhez, ahonnan nincs menekvés.
A valós alapokon nyugvó történet csak még szörnyűbb attól, hogy ismerjük a történelmi hátteret, hiszen Gallenberger olyan szélsőségesen fanatikus vallási közösségként mutatja be a Paul Schäfer által irányított kolóniát, hogy mi szégyelljük magunkat, és nagyon kell igyekezni, hogy ne szoruljon ökölbe a kezünk a lelki és testi kegyetlenkedéseket látva. Ám nagy valószínűséggel semmi túlzó nincs abban, ahogy a Colonia lefesti a Colonia Dignidad sajátos szabályait, eszközeit és működését.
Michael Nyqvist domináns játéka egyértelműen hozzájárul az izmaink folyamatos megfeszüléséhez, olyan nagyon hiteles a kegyelmet nem ismerő Paul Schäfer szerepében, hogy néha legszívesebben megütnénk – és még finoman fogalmaztam. A Danielt alakító Daniel Brühl is a lehető legtöbbet hozza ki a szerepéből, ennek ellenére, akit a leginkább ki kell emelni, nem más, mint Emma Watson, hiszen a szépségét háttérbe szorító színésznő alakítása egyszerre kellemesen visszafogott és erős, aminek köszönhetően a Colonia drámaként is megállja a helyét.
Gallenberger majdhogynem biztosra ment a témaválasztással, amihez aztán parádés színészgárdát válogatott össze, ám nemcsak ezek a Colonia erényei. A német rendező ráérzett a suspense technikában rejlő erőre, ami által filmje az utolsó percekig izgalmas marad, a nagy fordulat azonban sajnos előre kiszámítható. Fernando Velázquez zenéje remekül ágyaz meg a fokozódó feszültségnek – ahogy tette azt a Bíborhegy (Crimson Peak, 2015) vagy a Mama (Mama, 2013) esetén – Kolja Brandt azonosulást segítő képei elkerülhetetlen közelségbe hozzák a Colonia Dignidad távolinak tűnő világát, mi pedig próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy mindaz, amit látunk, csak történelem.
Értékelés: 70/100
IMDb: 7,2/10
Mafab: 82%