Blackphoenix 
Azok kedvéért, akik még több csemegére vágynak mozgóképes témában, a Kötelező filmek rovat új szekcióval bővül, Retro filmsarok néven. Új rovatunkban olyan, több évtizedes, „nem mai darabokat” ajánlunk Nektek, amik a saját idejükben sem tartoztak a mainstream kategóriába, ám ettől még kifejezetten jó filmek voltak – és azok is maradtak manapság is. Volt ám élet bőven az Amerikai pite, a Mátrix, a Rémálom az Elm utcában és a Dirty Dancing előtt/közben/után is a ’80-as és ’90-es évek filmes világában.
Példának okáért és a Retro filmsarok nyitányaként itt van mindjárt az Ebadta delfin (Zeus and Roxanne, 1997). A két, igen csak közkedvelt állatfaj szerepeltetése pedig egyáltalán nem egy üres marketingfogás. Minden giccstől mentesen, ellenállhatatlanul tüneményes látvány, ahogyan Zeusz már Roxanne fényképébe első látásra beleszeret, és árnyékként követi a delfin „gazdáját”, Mary Beth-t. A pedáns tudósnő persze az elején kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy az „undorító véreb” betörjön az életterébe. Amikor azonban a kutya és a delfin teljesen magától értetődő módon prezentálja a fajok közötti kommunikációt, egy csapásra megenyhül. Persze ahhoz, hogy további randevúkra is sor kerülhessen, szükség van Zeusz gazdáinak beleegyezésére is. Így lép be a szomszéd házban nyaraló különc dalszerző, Terry és koraérett kisfia, Jordan a két kamaszlányát egyedül nevelő Mary Beth életébe.
Hogy miért Retro-filmsarok-befutó az Ebadta delfin?
Először is: a lélegzetelállító képek miatt. Természetesen rengeteg film vonultat fel napsütötte, homokos tengerpartokat, pálmafákat és vízalatti felvételeket ezen világ élőlényeiről. Azt viszont egy kezemen meg tudom számolni, hánynál érzem azt, hogy tökéletesen hozzák a chill-out életérzést, és lazítanak el semmi perc alatt.
Azután ott vannak a karakterek. A mindig két lábbal a földön járó Mary Beth és a rendszerint jó néhány centivel a föld fölött lebegő Terry, akik berozsdásodott állapotukat legyűrve közelednek egymáshoz. Meg persze a két cserfes lány, Judith és Nora valamint a gyermekien – egyben kegyetlenül – őszinte Jordan, akik mindent megtesznek azért, hogy összehozzák a szüleiket. És – bár ez nem kifejezetten a film erénye, hanem az elmúlt húsz év hatása – elkap minket a nosztalgikus hangulat attól, hogy ennek a generációnak még a tévé az újdonság, a legjobb romantikus műsornak azonban azt találják, amit a mama és a papa szolgáltat. A kis patchwork-családon kívül mindenképpen meg kell említenünk Beckyt, Mary Beth hű barátnőjét, és a gátlástalanul becsvágyó Dr. Claude Carvert, aki ott szabotálja a tudósnő munkáját, ahol tudja. Mindegyik szereplő igazán hiteles, élettel teli, és nagyszerűen keltik életre a történetet.
A rendező az érzelmeket és hangulatelemeket is igazán szakértő módon kezeli. Romantikából éppen annyi, amennyi kell, és még véletlenül sem folyik a cukormázas szirup a képernyőről egyetlen pillanatig sem. Emellett rengeteg a mulatságos jelenet, és akad egy kevés akció is – éppen annyi, amennyi belefér a romantikus vígjáték kategóriájába.
És végül a kutya. Akit nem azért hagyok a lista végére, mert kevésbé fontos, hanem hogy megmutassam, az emberi tényezők is teljesen jól sikerültek, nem szükséges Zeusznak cipelnie a hátán a filmet. Ez a kutya se nem a jólfésült cuki pofa kategória, se nem a sintértelepet megjárt, faragatlan kóbor. Zeusz okos, szemtelen, és már-már emberi módon megy egyfolytában a saját feje után. Ezért is annyira imádni való.
Az Ebadta delfin igazán remekbe szabott film, ami kortól függetlenül mindenki számára szórakoztató. A poénok gyerekfejjel is érthetők, és a történet egyáltalán nem tűnik dedósnak felnőtt szemmel nézve sem. Szóval ki ne hagyjátok!
