Blackphoenix 
Golenya Ágnes nem kapott Pulitzer-díjat Aranyasszony-trilógiájáért, és nem jelölték Irodalmi Nobel-díjra sem. Ennek ellenére kijelenthetem, hogy az írónő valami rendkívül különlegeset alkotott. Az aranykalitkájából kitörő milliomosfeleség, Éva útkeresésének története magánkiadásban jelent meg, Az Aranyasszony útja és Az aranykapu 2009-ben, A perui papnő pedig 2011-ben. A trilógia szép lassan terjeszkedve egyre többeket ér el a célközönségéből; azokat az olvasókat, akik a divatos ezo-spiri-irodalomnál mélyebb tanításokra vágynak.
Van az a pont, amikor elszakad a cérna. Amikor egy nő megunja, hogy a hatalommániás bunkó, aki történetesen a férje, úgy használja őt, mint valami ritka ékszert: társaságban villog vele, otthon pedig egyszerűen szögre akasztja. Ilyenkor csak az segíthet, ha az ember lánya némi Martini mellett alaposan kipanaszkodja magát a legjobb barátnőjének, majd elmennek bulizni, és esetleg némi női bosszúvágytól hajtva egy kis kalandra is sor kerül. Persze ez a tematika a legtöbb szappanoperában is felbukkan. Itt azonban mindez csupán a kezdet, amelynek bemutatása azért fontos, hogy lássuk, Éva nem szent, aki a Mennyből szállt le közénk, hanem húsvér ember, hasonló sérüléscsomagokkal, mint sok más nő. És természetesen egy igazán gyökeres változáshoz szükség van „nagytakarításra”, vagyis egy hatalmas kiborulásra és egy fájdalmas szembenézésre saját magunkkal.
Amikor Éva végre elindul saját útján, az Ég olyan társakat ad mellé, mint hűséges barátnője, Angéla, Paolo, a sármos és jóképű régész, Theo, a teológus, akinek mind az esze, mind a szíve a helyén van és Nantu, aki az indiánok ősi tudását őrzi. Éva megtapasztalja, milyen az igazán tüzes, szenvedélyes szerelem, ahogyan azt is, hogy milyen (látszólag) mindent elveszítve megsemmisülni a fájdalomban. Eközben pedig egyre közelebb kerül mind a transzcendenshez, mind eredendő Sorsához, hogy aztán a harmadik kötet végére érve egyfajta „isteni alkímia” révén az egykori budai szépasszonyból Aranyasszonnyá váljon.
Golenya Ágnes Angélát választotta narrátornak, mégis Éva szemszögéből követhetjük végig a fantasztikus beavatás lépéseit Magyarországról kiindulva, Ecuador és Peru varázslatos világán és titokzatos barlangrendszerein keresztülhaladva. A sűrű ismeretanyag, amit a nyakunkba kapunk, bármelyik sci-fi írónak becsületére válna; az Aranyasszony-trilógia egyenesen szembe megy a transzcendenssel kapcsolatos hagyományos felfogással, sőt, az olyan alapvetőként elfogadott tényekkel, mint a magyarság finnugor eredete.
Ezek a könyvek egyszerre szólnak az észhez és a szívhez, mindkettőnek megadva azt, amire szüksége van. Éppen ezért nem is boncolgatom külön a trilógia darabjait. Ahhoz, hogy az ember a teljes ismeretanyagot befogadja, többszöri olvasás és aprólékos jegyzetkészítés kell, a szívnek szóló üzenet „dekódolásához” pedig nyitottság és ráhagyatkozás, amelytől a hosszabb elemzés csak eltávolítana. Egyszerűen jó szívvel ajánlom mindenkinek, akinek hiányzik valami az életéből, és úgy érzi, készen áll rá, hogy megismerjen egy szokatlan, réges-rég feledésbe merült világszemléletet.
