Szilvasán Eszter 
Egy 14 éves kisfiúnak nyoma vész. Három évvel később előkerül egy idegen országban, azonban… lehet, hogy nem is ő az. A The Imposter (2012) nem idei film ugyan, de mindenképp érdemes megnézni.
Mennyire ismered jól a szeretteidet? Ha évekre elválasztanának tőlük, felismernéd őket azonnal? A legtöbben azt gondoljuk persze, a külsőnk annyit úgysem változik pár év alatt, és a családunk iránt érzett szeretetünk sem múlik el. A Barclay család esete viszont mást bizonyít. A dokumentumfilm bemutatja a pillanatot, amikor három éve eltűnt gyermekük, Nicholas visszatér az életükbe. A probléma ott kezdődik, mikor kiderül, hogy a fiú valójában egy csaló, és köze nincs a családhoz.
Kezdjük a tényekkel. 1994-ben egy amerikai tini, Nicholas Barclay eltűnt, miután a barátaival kosarazott egy délután San Antonióban. A hatóságok eredetileg azt gyanították, hogy meggyilkolták a gyermeket, a maradványait azonban nem találták meg. Több hónapig tartó kutatás után lezárták a nyomozást. Három évvel később a Barclay család kapott egy telefonhívást, miszerint a fiúk előkerült Spanyolország közepén. Rokonai gondolkodás nélkül, tárt karokkal várták a fiút, de hamar észrevették, hogy valami nincs rendben. Egyáltalán nincs. Az 1994-es Nicholas Barclay egy kék szemű, szőke hajú kölyök volt, aki az egész életét Texasban töltötte. Az 1997-ben visszatért Nicholasnak azonban barna szeme és nyilvánvalóan festett haja van, a francia akcentusról nem is beszélve. Hogy ne ismernék fel benne a csalót?
Ez a dokumentumfilm fő szála. Vajon lehet annyira elkeseredett a gyászoló Barclay család, hogy bárkit befogadnának? Esetleg valahol mélyen tudták, hogy Bourdin nem az ő gyermekük, de úgy döntöttek, nem számít? Vagy – ahogy Bourdin is elmondta, mikor rájöttek a hazugságra – valami kegyetlen dolog lapult a felszín alatt? Egy sor megindító interjún keresztül megismerhetjük a Barclay család tagjainak érzéseit, a történetet több szemszögből. A rendező, Bart Layton ítélkezés és véleményformálás nélkül közli a beszélgetéseket, így teljesen átérzed, amin keresztülmentek.
Természetesen a csalóval, Frédéric Bourdinnel is készültek interjúk, amik során a csaló elmondja, hogyan palizta be a spanyol és amerikai hatóságokat azzal, hogy kitalált egy történetet egy állítólagos bűnbandáról, akik gyerekeket kényszerítenek prostitúcióra. Elmondása szerint ők megváltoztatták a szeme színét, befestették a haját és végigvonszolták magukkal az egész világon. Bourdint láthatóan lenyűgözi saját találékonysága, és nem is csoda. Nem sokan képesek keresztülvinni egy ilyen alaposan kitervelt személyazonossággal való csalást. Bourdin, aki a történet idején 23 éves volt, narrálja is a történetet, a dokumentumfilm ettől pont olyanná válik, mint egy hollywoodi thriller. Bourdin (akit egyébként A kaméleonnak is neveznek) persze homályosabban fogalmaz, amikor a motivációjáról kérdezik. Emberként legalább bűnözőként, de inkább szörnyetegként könyvelnéd el, azonban Bourdin, mint karakter, egészen elképesztő.
Most azt gondolod, az egész cikk tele volt spoilerekkel. Nos, tévedsz. A dokumentumfilm annyira magával ragadó, eseménydús, sokkoló, hogy ennyi információt muszáj voltam leírni róla, nehogy eltévedj az események sűrűjében. És igen, ez egy igaz történet.
