Magritte előadás a táncos szemével – interjú Guzmics Petra táncművésszel

Guzmics Petrával beszélgettünk pályájáról, terveiről, a kortárs táncról és a Nemzeti Táncszínházban május 19-én újra látható Magritte-Felhőember című előadásról.

Corn&Soda: Hogyan kerültél kapcsolatba a kortárs tánccal?

Guzmics Petra: Már 4 évesen elkezdtem a tánc- és jazzbalett órákat Hodonszky Julinál, akihez a szüleim írattak be. Juli nagyszerű pedagógus, sokat köszönhetek neki. Részemről nem döntés volt a tánc, hanem egy folyamatos út. A gimnázium mellett napi 3-4 órát táncoltam és versenyeztem, majd ki akartam lépni az amatőr közegből. A Táncművészeti Főiskolán – ami most már egyetem – másodjára indult a modern tánc szak, ahova átiratkoztam a Madách Imre Gimnáziumból. Sajnos nem volt jó az a 2 év nekem, amit ott töltöttem. Hiányzott a régi közegem, és lelkileg mélyre kerültem. A főiskolán nagy volt a hajtás, reggel fél 8-től este 7-ig. Nem volt időm arra, hogy helyre tudjak magamban tenni fontos kérdéseket. 16-17 éves kor az, amikor az ember elkezdi az identitását kibontakoztatni. A főiskolán nem járultak ahhoz hozzá, hogy az identitás krízisünkben utunkra találjunk. Az igaz, hogy nagyon komoly volt a szakmai képzés, ami előtt nagy a tiszteletem, bár az induló modern táncképzés a balett képzéshez képest még lemaradásban volt. Sokat tanultam technikailag és lelkileg is megerősödtem, de végül a 2 év után eljöttem, tehát nem fejeztem be a főiskolát. Úgy gondoltam akkor, hogy túl sok a kötöttség számomra, mivel szükségletemnek éreztem azt, hogy más irányokba is nyitott legyek. Visszamentem a Madách Imre Gimnáziumba, és közben a Budapest Táncszínház 2 éves elit programján vettem részt. A DEPO-ban az elit órák keretei között sokat tanultam Földi Bélától, és a Budapest Táncszínház táncosaitól. A program során több kurzuson vettem részt, ahol többek között olyan neves oktatóim voltak, mint Zachár Lóránd és Raza Hammadi. Sokfajta technikát megismertem és kinyílt számomra a szakma. És második éve tanulok az ELTE pszichológia szakán.

Hogyan kerültél a PR-Evolution Dance Company-hez?

Egy kurzuson vettem részt, ami után Nemes Zsófia megkeresett. Volt egy konkrét project, amibe elhívott, tehát azonnal mélyvízbe kerültem, és most nála dolgozom. Nem vagyok szerződéses tag, de a gyakornoki viszonyból átkerültem abba a helyzetbe, hogy elmondhatom, hogy a PR-Evolution táncosa vagyok. Nyilván nem egyszerű összeegyeztetni az egyetemmel, de úgy érzem, hogy szükségem van a tánc mellett egy „B” tervre, és arra, hogy ne csak egy dologgal foglalkozzam. Nemes Zsófinál nincsenek állandó táncosok, hanem egy-egy projectre állunk össze, de többen vagyunk, akik állandó közreműködők vagyunk a PR-Evolution előadásaiban. Az egyetem mellett jó így nekem, de utána célom, hogy állandó elfoglaltságom legyen a tánc, akár egy társulatnál. Nekem fontos az, hogy az egyetemen szerzett tudást, a személyiség pszichológián tanultakat, azon belül a személyiség kimeríthetetlen aspektusait ki tudjam bontani egy táncelőadásban.

A legújabb produkciótokban, a Magritte-ben is benne van a lélektan?

Nem mondanám, hogy ez az előadás annyira pszichologizáló lenne, mert Nemes Zsófit René Magritte festményei és azok képi világa ragadta meg elsősorban, de természetesen azokban is megjelennek a lelki dolgok. Például az arctalanság ábrázolása, amely mögött Magritte személyes tragédiája van, az édesanyja hirtelen elvesztése, aki belefulladt egy folyóba, és akit letakart arccal látott utoljára. Ez az élmény lehet az oka az arctalanságnak és a személytelenségnek, amelyeket képein keresztül mutat be a festő, és amely ábrázolások kifejezik Magritte félelmét a kapcsolatoktól és az intimitástól. Nemes Zsófi nagyon jól érzi az emberek belső folyamatai, ösztöneit, amelyek kibontakoznak a koreográfiában.

Az előadásban több jelenetben nem látszik az arcotok. Milyen érzés ez a színpadon?

Én csak egy álarcos táncban vagyok benne, tehát nem ezt az érzést élem meg elsősorban az előadás kapcsán, de az egyik kedvenc részem. Az álarc viselése a tömeg tagjainak személytelenségét fejezi ki. A jelenetben csak egy táncoson nincs álarc, aki az egyediséget, a művészt, a kreativitást jelképezi. Ő az, aki kilóg a sorból. Ha lelki dolgokat nézzük, akkor van egy olyan jelenet, amely egy trió viselkedésén keresztül mutatja be a férfi-nő kapcsolatot.

Mitől érzed hatásosnak a Magritte előadást?

Elsősorban a látványvilága miatt, amelyben nagy szerepe van a maszkoknak, a díszleteknek és a képek kivetítéseknek.

Hogyan adta át számotokra Nemes Zsófia a festmények hangulatát?

Nem magyarázta el a képeket, hanem érzeteket, viszonyulásokat adott át nekünk. Nem ültünk le elemezni azt, hogy vajon René Magritte mire gondolt, amikor megfestette az adott képet, hanem szabad utat engedett nekünk, táncosoknak.

Mit üzen szerinted a Magritte előadás a nézőknek?

Amióta Nemes Zsófival együtt dolgozom, minden előadásban visszaköszönnek azok az ősi ösztönök és vágyak, amit az emberek próbálnak lerázni magukról, ami miatt elvesztik az egyediségüket, mert beállnak a sorba. Az emberek nem mernek foglalkozni azzal, ami igazán „bennük” van. Félnek az emberek egymástól, az őszinteségtől, az igazi intimitástól. Nagyon tetszik az az őszinteség, az a mélyre ásás, amit Nemes Zsófi kifejez az előadásaival, mert megjelennek az emberi lélek játszmái. Zsófi szerintem meg tudja ragadni a lényeget ezekben a dolgokban. Egyszerű szimbólumokkal dolgozik, mint például a halálhoz való viszonyulás esetében, a belső félelem megfogalmazása kapcsán. A humor is megjelenik az előadásban, mint feloldó eszköz. Fontos számomra, hogy a tisztaság és az őszinteség legyen az, amit üzen egy előadás. Nyilván nem véletlen, hogy elkezdtünk együtt dolgozni Nemes Zsófival.

A Nemzeti Táncszínház új épületének kávézójában beszélgetünk, ahol próbáltok, és előadjátok újra a Magritte-t. Milyen érzés itt dolgozni?

„Végre” érzés. Korábban folyamatosan stresszforrás volt az, hogy a város különböző pontjain próbáltunk és nem ott, ahol az előadás volt. Kötött volt a próbaterem használati ideje is. Van végre egy olyan állandó hely, ahol nyugodtan tudunk próbálni, van saját öltözőnk is a munka idejére. A Nemzeti Táncszínház nagyon jó helyen van, modern és jó felszereltségű. Egy helyen össze tud jönni a szakma nagy része, a művész büfében naponta összefutok újabb és újabb ismerősökkel. Jó a légkör, és itt jobban érezzük azt, hogy van egy szakma, egy közösség. Látjuk, érzékeljük egymást.

Hogy látod a kortárs tánc helyét? Kezdi megtalálni az utat a nagyobb közönség felé?

Fontos szerepe van, lesz ebben a Nemzeti Táncszínháznak és a Művészetek Palotája előadásainak. Cél, hogy az emberekben ne legyen félelem a kortárs tánccal kapcsolatban. Ne érezzék azt, hogy nem elég műveltek hozzá, és nem értik az előadást. Fontos, hogy nyissanak ki egy-egy előadás kapcsán, és ha nem is értették meg rögtön, ne zárkózzanak el a műfaj elől. A testtel, a gesztusokkal tudjuk legőszintébben kifejezni magunkat. Nemes Zsófi is törekszik arra, hogy ne csak egy elit közönséghez szóljanak a koreográfiái, mert olyan alapvető érzéseket ad át, amelyek eljutnak a nézőkig, és szívesen használja oldásnak a humor eszközét is.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is.