Életutazások – I./12. rész

A 12. részhez ért az Életutazások című folytatásos regény.

W és Y

W és L úgy kilenc óra után úgy tizenöt perccel léptek be a pub ajtaján. W a megdöbbenéstől megmeredve nézett a sarok felé. Y hasonló meglepettséggel nézett rá vissza. N eközben felpattant Y mellől, és lélekszakadva L-hez sietett. W elindult a kocsma sarokasztalához. M széles mosollyal állt fel, hogy köszöntse. S mit sem sejtve mosolygott, mivel fogalma sem volt a jelenlévők személyes viszonyairól. W köszöntötte Y-t. M nem mutatta be őket egymásnak, mint aki tudja, hogy nem először találkoznak. W gyorsan felmérte, hogy az ő helye csak Y jobbján lehet. Mindeközben N odalépett az asztalhoz és jelezte, hogy sétálnak egyet L-lel, de hamarosan visszajönnek. W leült Y mellé és abban reménykedett, hogy elindul a négyes beszélgetés, de M odaszólt halkan valamit S-nek, aki azonnal válaszolt neki. Y ekkor W felé fordult és a hanglejtésével a nem mindennapi helyzetre utalva mondta: „Hát, szia W.”
Y és W ismerték egymást, még ha felületesen is. N és L által szervezett programokon néhányszor összefutottak, legutóbb másfél éve esett ez meg. Soha nem kerültek egymáshoz közel, általában párral érkeztek, volt mikor mindkettőjük, de legalább az egyikőjük biztosan. N és L elmondásaiból sok mindent tudtak egymásról, ám egymás között csak pár szavas kommunikációig jutottak. Y nem tudta, hogy W itt van a városban, W ellenben tudta L-től, hogy Y itt dolgozik. Egyszer-egyszer gondolt arra, hogy megkeresi Y-t, de aztán mindig talált valami kifogást, hogy mégse tegye.
W mosolyogva viszonozta Y megszólítását: „Hát, szia Y.” – majd kérdéseket zúdított Y-ra: „Hogy kerülsz te ide? És N? Honnan és mióta ismered M-et?” Y felnevetett: „Mondom, mondom! De aztán te jössz! Péntek este ismertem meg M-et. Betértem egyedül ebbe a pub-ba, M pedig itt volt. Nagyon erős, megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megszólítsam. Órákat beszélgettünk, nem is mentem el a péntek esti buliba. A végén abban maradtunk, hogy jó volna folytatni a beszélgetést, és ma kilenckor találkozunk itt. N pár napja már itt tartózkodott egy közeli kisvárosban, és úgy éreztem, hogy meg kell vele osztanom az M-mel való találkozás élményét. Te pontosan tudod, hogy miért vele. N ma ideutazott és elmeséltem neki mindent a péntek estéről. Számomra természetes volt, hogy elhívom őt is a találkozóra. És te, vagy inkább ti hogy kerültetek ide?” – kérdezett vissza Y. „Hát én meg vagyok lepve, Y! Sokszor mondta nekem L, hogy nincs véletlen. Szoknom kell, hogy elfogadjam. Én szombaton jöttem be a pub-ba, szintén egyedül. M akkor is itt volt. Én is éreztem azt a késztetést, hogy megszólítsam őt. Úgy, mint te”. Pár pillanatra elhallgatott W, majd nem túl hangosan, de kissé hevesen mondta: „Ne már, Y! Mi ez az egész?” Y megvonta a vállát és pajkosan W-re mosolygott: „Nem tudom még, de egyre érdekesebb. Nekem feltűnt, hogy M egy cseppet sincs meglepve a helyzeten. És az nem érdekes szerinted, hogy egyszerre hívott ide minket? Folytasd, kérlek.” Jó, jó.” – fűzte tovább a mondandóját W. „M-mel beszélgetve töltöttem az estét és én sem mentem el a szombatra tervezett születésnapi party-ra. Ezért meg is kaptam a magamét, de ezt most hagyjuk. Ma úgy éreztem, hogy meg kell osztanom L-lel ezt az egészet. Mielőtt hívhattam volna, megelőzött és ő jelentkezett azzal, hogy ma érkezik, mert itt van a közelben N.” W elgondolkodott, hogy mondjon-e többet L és N dolgáról, de úgy döntött, nem pletykál. Y biztos tudja valamit N-től, hogy mi a helyzet. Folytatta: „L-nek nem mondtam még semmit, gondoltam megvárom, míg megérkezik. Nem bírtam magammal és elhívtam S-t ebédelni, hogy neki is beszámoljak a szombat estémről.” „Aha, szóval S a te barátnőd.” – kapta fel a fejét Y. Hangosra sikerült Y felcsattanása, mert S feléjük sandított, de aztán folytatta a beszélgetést M-mel, akivel már percek óta elmélyülten társalgott. W-ben átfutott a féltékenység halvány érzete, majd felelt: „Igen, itt az egyetemen ismertem meg. Őt is nagyon foglalkoztatják azok a témák, amikről M-mel beszélgettünk. Ezért hívtam őt is ide. Kora este aztán megérkezett L, aki meg akarta lepni N-t. Neki is elmondtam mindent és nem volt bennem kétség, hogy hoznom kell magammal. Azt hittem, hogy négyesben leszünk. Szóval L és N nem tudhatták, hogy itt fognak találkozni. N még azt sem sejthette, hogy L egyáltalán a városban van.” „Most már elég a meglepetésekből, remélem, hamarosan jönnek vissza.” – vágott közbe Y, majd folytatta: „Amúgy örülök, hogy végre tudunk kicsit hosszabban beszélgetni egymással. Nem sűrűn tettük az elmúlt években.” W bólintott, de mielőtt válaszolt volna, nyílt az ajtó, N és L visszatértek.

Csizmadia Attila