Blackphoenix 
Április 27-én a (most már) megszokott Corvin Club helyett az Uránia Nemzeti Filmszínház adott otthont a Cortex Pszicho/film/klub és a Magyarhangya közös szervezésében megrendezésre kerülő filmvetítésnek. Ezúttal Rúnar Rúnarsson legújabb, Madárkák (Prestrir, 2015) című műve kapta a reflektorfényt, amely határozottan megérdemelte a különleges helyszínt.
A tizenhat éves főhős, Ari élete egyik pillanatról a másikra fenekestül felfordul, amikor édesanyja Kenyába utazik, neki pedig az izlandi fővárosból a világ végére, egy halászfaluba kell költöznie alkoholista édesapjához. Talán az egyetlen pozitívum a nagymama jelenléte, aki valamelyest old a feszültségen, sőt könnyedségével az egész sorscsapást okozó menyét is mintha feloldozni igyekezne, amikor megjegyzi, mennyire csodálja Ari anyjának energiáját. További érdekes adalék, hogy nem tudjuk, mit is csinál a hölgy Afrikában, és mi késztette arra, hogy meghozza a döntését. Ez a homály is mintha arra mutatna, hogy nem számít az Ari életét feldúló változás oka, hiszen az mindenképpen elkerülhetetlen lett volna a felnőtté váláshoz. Ezen az úton pedig nincs megállás, és a próbatételek csőstül szakadnak rá a fiúra.
Az iskolai szünet idejére dolgozó ember lesz belőle, végig kell néznie apja önpusztító életmódját, mivel nem akar kegyvesztett lenni régi baráti társaságában, jó képet kell vágnia ahhoz, hogy gyerekkori szerelme, Lára más fiúval van, ráadásul Ari igen csak bizarr körülmények között tesz szert első szexuális tapasztalataira. A vidéki táj hideg állóvize pedig lassanként a főszereplővel együtt a nézőt is egyre lejjebb húzza a teljes reménytelenség érzésének posványában. A film igazi súlypontja az utolsó negyed órában lepergő, igazán megrázó jelenet, amely előtt tulajdonképpen egy átlagosnak mondható felnövekedés történetet láthatjuk, mégsem tudjuk egyetlen pillanatra sem kivonni magunkat érzelmileg az Arit érő megpróbáltatások sorozata alól.
A meghívott előadó, Jeckel Gábor családterapeuta a filmhez közelítve az abúzus fogalmából indult ki, amelynek kapcsán Ari szempontjából nézve megemlítette az elköltöztetést is, ám hamar leszűkült a kör a szexuális abúzusra, mint fő kérdésre. A jelenet, amikor a nagymamája temetése után az egyik középkorú szomszédnő részvétnyilvánítása átcsap a fiú „beavatásába”, egy kissé morbid ugyan, mégsem nevezhető egyértelműen erőszaknak. Ám az, ami Lárával történik, kétségkívül kimeríti a szexuális bántalmazás fogalmát. További téma volt az eset kapcsán az Arira nehezedő teher, amelyet a durva erőszak romantikus emlékké való átszínezése jelentett. Ezzel a fiú olyan titkot vesz a vállára, amely valószínűleg egész felnőtt életét megkeseríti majd. Az egyik felvázolt sorsalternatíva szerint elveszi Lárát, gyerekeik születnek, ám a hazugságra épülő kapcsolat valószínűleg úgyis tönkre megy előbb vagy utóbb. És mivel Ari azt látta a szüleitől, hogy a válás a jó megoldás ilyen esetben, ez lenne a „románc” vége. Ugyanakkor Jeckel Gábor szerint a passzív, visszahúzódó természetű fiú talán soha nem szánná rá magát a házasságra és a gyermekvállalásra egyáltalán senkivel.
A zárójelenet, amikor Ari az édesapjához bújik, szintén fontos kérdéseket vet fel. Talán egy alkoholszenvedéllyel küzdő, lecsúszott férfiról van szó, mégis ő az utolsó fogódzó a fiú számára a gyermeki élet biztonsága és nyugalma felé. Az apa részéről szintén megosztó reakciókat láthatunk; általában úgy tűnik, a macsós karakterű férfi nem tud mit kezdeni a nála jóval femininebb Arival, aki még egy fókát sem képes levadászni. Ám a nagymama temetésén, amikor a fiú angyali hangján énekel, amely a legkülönlegesebb jellemzője, az édesapa elsírja magát. Lehetséges, hogy már-már büszke a fiára, ezt azonban mégsem állíthatjuk, hiszen a reakciójában valószínűleg sokkal nagyobb szerepet játszik a gyász és édesanyja emléke, mint a meghatódottság.
Akárhogy is, Rúnar Rúnarsson szívfájdítóan precíz képet fest a kamaszkorral együtt járó kemény csatákról, amelyeket hol önmagunkkal, hol a családi mintákkal, hol a tágabb külvilággal vívtunk, így mindenképpen érdemes megnézni.
