Bence V. 
Forrás: belvarosiszinhaz.hu
Van-e borzasztóbb, nyomasztóbb érzés annál, amikor hajszál választ el az igazságtól? S vajon van-e borzasztóbb, ha eközben hajszál választ el a tévedéstől is? Erre keresi a választ az Orlai Produkciós Iroda legújabb darabja, a Kétely.
A Belvárosi Színházban mutatták be Pelsőczy Réka rendezésében John Patrick Shanley Pulitzer-díjas darabját, amelyet több mint 500-szor játszottak a Broadway-n. A történet 1964-ben, egy Bronx negyedbeli egyházi iskolában játszódik. Az intézmény igazgatónője Aloysius nővér, egy igazi vasmarkú vezető, aki szigorú keresztény elvek mentén, a tekintélyelvűség kétségbevonhatatlan érvényére alapozva igazgatja a jónevű iskolát. A személyzet körében azonban új nézetek bukkannak fel Flynn atya megjelenésével.
Flynn atya nem restell humorizálni, kosárlabdázni vagy akár kisebb szabályokat szegni, ha a diákok érdeke így kívánja. Hamarosan pedig a pengeéles ellentétekből, az apró, elejtett megjegyzésekből húsvér probléma kerekedik: Flynn atya túlzott segítőkészségét a tanulókkal szemben Aloysius nővér nem nézi jó szemmel, s lángra kap a gyanú, vajon tiszták-e a pap szándékai.
Borzasztó dolog a bizonytalanság, és borzasztó dolog, ha nem tudjuk a végtelenül összetett világ dolgait rendszerezni, s a következmények ismerete nélkül kell döntenünk. Szentül hiszem, hogy nincs fojtogatóbb, rémisztőbb és kínzóbb dolog annál, mintha valamire 50% esély van. 50% esély azt jelenti, hogy annak ellenkezőjére is 50% az esély, ami pedig kétségbevonhatatlanul magában hordozza az eldönthetetlen végkimenetel lehetőségét. Ha valamelyik oldal túlsúlyba kerül, mindjárt megkönnyebbül valamelyest az ember szíve. Még inkább árnyalja a képet viszont, ha ez a felosztás – ti. az 50-50% – egy döntéshelyzetben kerül elő. Így ugyanis a helyes és téves döntés egyensúlyban vannak, kiegyenlített a küzdelem, amelyben a döntéshozó mögött többé nem sorakoznak a felmentő érvek, a megnyugtató mantrák, amelyekkel feloldható a hibás választás okozta feszültség.
Ebben a szituációban jó van vagy rossz, tévedés vagy igazság. Ettől a kizárólagosságtól a tét megnövekszik, a választás felértékelődik, a bizonytalansági faktor, ha persze nem is matematikailag, de lélektanilag súlyosabbá válik, a végkimenetel pedig jóvátehetetlennek tűnik. Meg vagyok róla győződve, hogy nincs elviselhetetlenebb az effajta tévedésnél.
Hát ez volna maga a kétely, és ezt a lélekállapotot kísérli meg ábrázolni a Kétely. A darab az ellentétekre, a kizárólagosságra épül. Jó és rossz, tisztátalan és tiszta, nő és férfi, gyermek és felnőtt, igaz és hamis, (el)hinni vagy kételkedni.
A Belvárosi Színház színpadát kettéhasította Pelsőczy Réka rendezőnő és a díszletekért felelős Kálmán Eszter. Az iskola igazgatói irodáját, a tornatermet és öltözőket jelentő bútorokat szétválasztották: egyik részről világos, másik oldalról sötét szürkére festve. A színpadon két fő szín dominál: fekete és fehér, mivel az előadás minden pillanatát áthatja egy belülről feltörő, kétségbeesett kutakodás a helyes útvonal megtalálására. Ebben a világban mindennek egy ellenpólusa van. Nincs harmadik lehetőség, s ez szilárd elveket követel a karakterek részéről is.
Aloysius nővér maga a konzervatizmus, a szilárd, elsöpörhetetlen hit, míg Flynn atya a kétkedő, kifürkészhetetlen, szekularizált világot jelképező ember. Az igazgatónő vádaskodásával elindul egy folyamat, amelyben feltárul a kétkedés igazi anatómiája. Egy olyan absztrakt szervezet kel életre a szemünk láttára, amely felett többé nincs hatalmunk. Pletyka… ártalmatlan szónak hat, és mégis mennyire kártékony lehet. Csakhogy a darab írója nem ezt akarja üzenni nekünk.
Az író egy gyötrelmes választás elé állít minket, ahol döntenünk kell, kinek hiszünk: a vádakban szentül meggyőződött, karót nyelt apácának, vagy a mindent letagadó, intelligens és humoros papnak. De hogyan is volna lehetséges a döntés, amikor minden pillanatban váltakoznak a nézőpontok, a tények kétségbe vonódnak és új érvek állnak be a sorba? A Kétely egy érdekes kísérlet az egyénben lakozó sötétség ábrázolására, amelyet néhol pszichedelikus, szívdobbanásszerű zenével, néhol élesen izzó egyetlen reflektorfénnyel – s az abból látványosan, már-már exhibicionista módra, az egyházi paradigmákból is kivonuló pappal – kísérelnek meg bemutatni.
A rendezés és a díszletek dicséretessége mellett azonban a szegényes színpadi, elsősorban fizikai jelenlét hiánya nagyon érezhető. Udvaros Dorottya és Fekete Ernő persze parádéznak szerepeikben. Előbbi elsősorban karakterének rezzenéstelenül sugárzó erkölcsét teríti elénk a halovány színpadra rendkívül ügyesen, míg Fekete Ernő a kétségbeesett dühét rejtegetni próbáló, lobbanékony természetű, ám a magabiztosság maszkjában mutatkozó pap képében brillírozik. A szereplők mozgásának, jelenlétének strukturálása, a szűk térrel való gazdálkodás azonban kiszámítható, és az írott dráma érzését nyújtják. Az egyes jelenetek gyakran szétbomlanak, a szimbolikusnak szánt, egymásba csúsztatott valóságdimenziók pedig inkább zavaróak, mintsem elgondolkodtatóak.
Hogy a Kétely nem elsősorban a pedofil hajlam veszélyeire hívja fel figyelmünk, az mindenképpen pozitívum, hiszen erről számtalan alkotás készült már, és szerencsére folyik diskurzus a témában. Azt a közhelyes, szenzációhajhász kifejezést pedig végképp elkerülném, hogy tabu, hiszen manapság nincsenek már igazi, klasszikus értelemben vett tabuk. Ami fontosabb, az inkább egy szorongató lélekállapot átültetése egy olyan társadalmi témába, amelynek alapvető tulajdonsága, hogy nehéz bebizonyítani. E tekintetben ez az alkotás felkészíteni próbál bennünket, hogy ha valaha döntéskényszerben leszünk, tiszta fejjel tekinthessük át a dolgokat, és ne roppanthasson össze minket a tévedés démona.
Kétkedni emberi dolog, de vajon meggyőződéssé formálódhat-e a bizonyosság megismerése nélkül? Erre keresi a választ John Patrick Shanley, s ez a felvetés már jóval túlmutat egy megrágalmazott pap esetén. Hiszen nem ok nélkül szól a történet egyházi személyekről. A szilárd hit szilárd erkölcsöt, ebből adódóan következetes lépéseket igényel, amelybe belefér a szilárd meggyőződés olyasmiről, amiről nem győződhettünk meg. Ebből a szempontból válik a legérdekesebbé a két főszereplő között feszülő ellentét, amelyet – már csak a címből adódóan is – természetesen nyitva hagy a szerző. Így mindenki kénye-kedvére kétkedhet, s hozhat kétségtelen döntést. Csupán 50% az esély, hogy tévedünk.
A Kétely erős, szuggesztív darab, amely itt-ott azért elcsuklik, s ezt az élvezhetősége sínyli meg leginkább. Ennek ellenére súlyos jelentéstartalmat kommunikál felénk, amely az újdonság élményével nem hat ugyan, de mindenképp megdöbbentő, és ebben rejlik a legnagyobb ereje.
