Blackphoenix 
November 18-án, az Urániában vetítővászonra került a 2016-os LUX filmdíjért versengő harmadik alkotás, a Toni Erdmann. Bár a másik két esélyest, a Felnyitom a szemem című drámát és az Életem cukkiniként című animációs filmet is sokan nézték meg, a pénteki vetítés előtt csigavonalban kígyózott a sor a pénztárnál, és az eladott jegyek alapján abszolút Maren Ade alkotása a befutó. Úgy tűnik, a nyársat nyelt üzletasszony és mókás kedvű édesapjának kisiklott kapcsolatát végigkövető tragikomédia sokak fantáziáját megmozgatta.
Bár a filmet a Toni Erdmann álnéven futó, parókát és műfogsort viselő vicces figura nevével hirdetik, viszonylag sokáig kell várni a felbukkanására. Addig is megismerjük a folyton bohóckodó férfi hétköznapi alteregóját, Winfriedet, aki a szeretethiány és a szülői aggódás sajátos elegyétől hajtva felkeresi workaholic lányát, Inest Bukarestben. Bár még be sem léptünk a nőt körülvevő, álságos üzleti világba, a játszmák sorozata máris kezdetét veszi. A nézők kétféle (ál?)indokot is kapnak a spontán látogatásra, amelyek elhomályosítják annak önmagáért való gesztus voltát, ezek közül az egyik a lány születésnapja, a másik pedig Winfried öreg kutyájának halála, amely nagy megrázkódtatást jelentett a férfi számára. Ez utóbbi különösen alkalmas fegyvert jelent Ines számára, amikor megelégeli, hogy édesapja a felbérelt pótlányáról szóló humorosnak szánt megjegyzéseivel vagy az élet értelmével kapcsolatos ostoba kérdéseivel traktálja őt. Wienfried békésen búcsút int, ám nem sokkal később végre feltűnik Toni Erdmann.
A beharangozás alapján sokkal irreálisabbnak és nevetségesebbnek képzeltem el a férfi kosztümjét, ám a várakozásokat talán kissé alulmúló jelmez úgy hatásos, ahogy van; egy valódi bohócnak nincs szüksége túlzásba vitt külsőségekre a kibontakozáshoz. Toni Erdmann pedig nagyszerűen parodizálja ki az üzleti világot, amely nem csak az unalmas meetingek miatt kifejezetten lélekölő, hanem a munkaköri leíráshoz mellékelt fiktív bővítményben megkövetelt felszínes, álságos, felfelé nyaló-lefelé taposó viselkedésmód miatt is.
A helyszínek nagyon hűen tükrözik vissza ezt a fajta mentalitást. Az elegáns, ötcsillagos szállodákat és a luxus lakást elnézve a film akármelyik amerikai városban is játszódhatna. Erre a benyomásra pedig csak még inkább ráerősít az exkluzív, nemzetközi környezet, amelyben alapvetően az angol és a német az uralkodó nyelvek, némi ínyencségként pedig nagy ritkán elhangzik egy-egy francia vagy spanyol szó, ám a román nyelv egyetlen hanggal sem képviselteti magát. Egyedül akkor kapunk komolyabb bemutatót az „őslakosok” beszédéből, amikor a műanyagvilágból kiszakadva a rendező elkalauzol bennünket a kétkezi munka rögvalóságába, ahol az alkalmazottak teljesen tehetetlenek a fejük felett meghozott döntésekkel kapcsolatban.
A filmvásznon Winfried/Toni Erdmann és Ines között kibontakozó párbaj egyes részei gyöngyöző kacagást váltanak ki a nézőből, más részei kis híján könnyekre fakasztanak, a folyamat egészében pedig elgondolkodtat. Ha valaki feltenné nekünk azt az egyszerű kérdést, hogy boldogok vagyunk-e, vajon mi is félrenézve, védekezőállásba helyezkedve kezdenénk el boncolgatni a szó jelentését? Túl azon a szomorú tényen, hogy napjainkban egzisztenciát építeni általában igen csak kimerítő feladat, mi minden vezethet odáig, hogy apa és lánya kapcsolata ilyen mértékben kihűljön? Maren Ade filmje egy halom házi feladatot ad a nézőknek, amelyek alkalmasak a tovább gondolásra.
Ám gondolatébresztő jellege, keserédes humora és a Peter Simonischek – Sandra Hüller – páros nagyszerű színészi játéka ellenére sincs elég potenciál Toni Erdmannban, hogy tartalmasan kitöltse a csaknem háromórás játékidőt. Túlságosan sok az üresjárat és a rétestészta hosszúságúra nyúló jelenet a filmben ahhoz, hogy tiszta szívvel drukkolni tudjak neki a 2016-os LUX filmdíj elnyeréséért, különösen annak fényében, hogy a tavalyi győztes, a Mustang mennyire erős alkotás. Így hát csak annyit mondhatok, győzzön a legjobb!
Értékelés: 75/100
IMDB: 8,2
Mafab: 93%
