Anon Anon 
Neil Gaiman ismét elmerült a mítoszok és istenek világában, ami így az Amerikai istenek című könyvéből megszülető sorozat kapcsán épp jókor jött ki a piacra. Gaiman hozza a szokásos zsenialitását? A válasz nem egyértelmű.
Az Északi mitológia (amit nálunk az Agave Kiadó adott ki) címről természetesen Thor, Odin és Loki jut eszébe mindenkinek. Jobb esetben valóban maguk a mítoszok, kevésbé szerencsés estben a Marvel filmek. Gaiman világának mindig fontos részei voltak az istenek, a mesék, a mítoszok. Írói énje ezekből táplálkozott, szinte ő maga a modern mítoszteremtő, meseregélő. Gondoljunk csak a Sandman sorozatra, vagy az Anansi fiúkra. Őszintén szólva, nem olvastam el semmilyen előzetes információt a könyvről. Tudtam, hogy ki a szerző, ennyi elég volt nekem. Biztos voltam benne, hogy mindegy, milyen műfaj, Gaiman tökéletesen képes meglepő, fordulatos és izgalmas könyvet írni. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Az Északi mitológia nem más, nem több, mint ami maga a cím. Északi mitológia. Gaiman szerkesztésében, újra-elmesélésében olvashatjuk az ismert történeteket, úgy, ahogy a vikingek mesélték egymásnak ezer évvel ezelőtt, átfagyva a csípős hideg széltől, főzött sört kortyolgatva. Megismerhetjük Asgard büszke népét, az isteneket, Ygdrassilt – a világfát s az azon élő különleges lényeket: jégóriásokat, törpéket, sötét tündéreket.
A történeteket (akárcsak az igazi mítoszokban) Thor és Loki szemszögéből látjuk, amit az ő rivalizálásuk köt össze. Személyiségeiket megtartotta Gaiman, sőt kicsit fel is erősítette őket. Loki még agyafúrtabb, Thor még ostobább, mint amilyenre emlékszünk a legendákból. A nyelvezetüket azonban túlságosan is modernné tette. Nem a pátoszt hiányolom, éppen az ellenkezőjét; egy jóval nyersebb, azonban kicsit archaizálóbb beszédmodort meghagyhatott volna nekik. Mégiscsak az antik világban járó istenekről beszélünk. A leírások, az írói narratíva viszont tökéletesre sikerült. Elegyíti a hagyományos, meséknél és mítoszoknál használatos hangnemet és modort a saját, már jól ismert írói hangjával.
Régi történeteket mesélni, újra elmesélni mindig hálás feladat. De szerintem az események gyökeréig, mondanivalójáig kell lehajolni. Mondákat csak akkor érdemes, értelmes újra elmesélni, ha ahhoz egy új töltetet tudunk adni. Más nézőpontból mesélünk el történeteket, más eseményekre helyezzük a hangsúlyt, vagy pont kiszedjük őket eredeti helyükről, megcsavarjuk, és alapvetően új koncepcióba helyezve beszéljünk róla. Hogy ki ennek a mestere? Neil Gaiman. Elég, ha csak a Hó, üveg, alma című novellájára gondolunk, ahol a Hófehérke történetet meséli el teljesen máshogy, mint ahogy azt gyermeként anyánk ölében hallgattuk. Valahogy ezt hiányoltam ebből a könyvből. Az újragondolást, újraértelmezést. Gaiman elfelejtette volna, miért is tartjuk őt a modern kor legjobb mesemondójának? Mindenesetre remélem, hogy ez a könyv nem indít el egy olyan hullámot, ami a régi mítoszok újraírását jelentené, reménykedve a nagyobb eladás reményében, mert akkor hamarosan számíthatunk a Római regékre Suzanne Collinstól.
A könyvnek ugyanakkor vannak elévülhetetlen érdemei is. Aki nem ismeri a vikingek legjobb történeteit, mítoszait, az fusson gyorsan a boltba és szerezze be ezt a könyvet, nem fog csalódni. Megakpunk mindent amit egy ilyen típusú könyvtől várna az ember. Harcok, szerelek, epikus pillanatok és óriási bonyodalmak. Ha viszont egy Gaiman-féle varázslatra vágysz, akkor azt javaslom, vedd inkább elő valamelyik régebbi munkáját és azt olvasgasd, várva, hogy a varázslat újra eljöjjön, hogy ismét kortyoljon egyet a költészet seréből, és utána fogjon klaviatúrát a következő történetéhez.
