Néró, a rocksztár – Sztárcsinálók a Városmajori Szabadtéri Színpadon

Elkezdődött a Budapesti Nyári Fesztivál, és a főváros szabadtéri színházai esténként nagyszabású előadásokkal várják a színház és a zene rajongóit. A fesztivál legjobban várt előadásai közé tartozott a tatabányai Jászai Mari Színház vendégjátéka, a Nagy Viktor rendezte Sztárcsinálók rockopera is. Az előadáson mi is ott voltunk, de vegyes érzelmekkel távoztunk. A darab témája rendkívül ötletes, a színészek igyekeztek kitenni magukért, ráadásul az egész előadás rendkívül látványos, valami mégis hiányzott. Hogy mi? Most megpróbáljuk kideríteni.

A Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor alkotta Sztárcsinálók a legelső magyar rockopera, elkészülte időben megelőzi az István, a királyt is.  Ősbemutatója a Győri Sportcsarnokban volt 1981. augusztus 6-án. Jelenleg a budapesti közönség a Jászai Mari Színház előadásában láthatta, aminek a tatabányai bemutatója 2017. február 18-án volt.

A darab története az ókori Rómában játszódik. Az uralkodásra már alkalmatlan Claudius császárt megmérgezi felesége, az ambiciózus Agrippina, hogy helyette a fiát, Nérót ültesse a trónra. Agrippina és a fiú nevelője, Seneca azt gondolják, hogy az új császárt bábként használva, a háttérből gond nélkül kormányozhatják a Római Birodalmat. Néró környezetéből eltávolítanak mindenkit, akik terveik útjában állnak és elkezdik a fiatal császár átnevelését. A költői ambíciókat dédelgető Néró azonban hamarosan felülírja a hatalomra éhes páros terveit. Kicsapongó életmódot folytat és elteszi láb alól féltestvérét, Britannicust, akinek egyetlen bűne az, hogy tehetségesebb költő, mint ő. Seneca és Agrippina megrémülnek, de Nérót már nem lehet megállítani. Ámokfutása mindent és mindenkit maga alá temet.

A történet remek, azonban az alakok kicsit élettelenek. A darab két tulajdonképpeni főhőse Agrippina és Seneca, azaz a sztárcsinálók. E két személyt valahogy úgy képzelné el az ember, mint zseniális és fajsúlyos méregkeverőket, itt valahogy mégis pillekönnyű bohócokká silányulnak. Bár a két karakter a darab szándéka szerint valószínűleg a zenei menedzserek paródiái lennének, de azzal, hogy elveszítik minden fenségességüket, teljesen üressé és jellegtelenné válnak. Agrippinának (Major Melinda) egyetlen jó jelenete van, méghozzá a halála előtti pillanat. Ekkor felvillan benne a királynő, és mindaz a drámai mélység, amit ez a szerep rejtene. Major Melinda pedig megmutathatja, hogy valójában remek színésznő.

Senecának (Ódor Kristóf) sajnos nincs egyetlen kiemelhető jelenete sem, bár tánctudását megcsillogtathatja. Alakja végig egy városszéli, harmadosztályú producerhez hasonlítható leginkább. Juvenalis (Mikola Gergő) szerepe tulajdonképpen teljesen felesleges és értelmezhetetlen. Az előadás nagy részében mint valami rossz lelkiismeret kísértete van jelen, a dalfesztiválos jelenetben pedig igazi ripacs.

A darab legkiemelkedőbb alakja mindenképpen a központi figura, Néró (Sándor Péter). Ő az, akinél a jellemfejlődés nagyon szép ívet ír le, és az egyetlen előadás alatt a karakter több arcát is megismerhetjük. A gyermekien ártatlan, bizonytalan költőpalántából először féktelenül tomboló kamasz válik, aki végül paranoid őrültként omlik össze. Sándor Péter alakítása látványos és lenyűgöző, a szerep minden lehetőségét kihasználja. Néró a musicalban igazi rocksztár, őrült szenvedélye, allűrjei és egész megjelenése a múlt nagy rockikonjait juttathatja eszünkbe. Tulajdonképpen Jim Morrison, Kiss és egy csipetnyi Mick Jagger keveréke.

A másik alak, akinél valamiféle jellemfejlődést figyelhetünk meg, az Ulrica (Szabó Emília). Az élvezeteket és szerelmet hajszoló udvaroncból előbb kitaszított, aztán pedig vallási fanatikus válik. Alakja tele van szélsőséges szenvedéllyel, és végig körüllengi valami tragikus nagyság.

A darab legjobb mellékszála az Áljézus és az igazságra vak, fanatikus követőinek története. Megrendítő, mivel ijesztő és egyben mégis örök érvényű a tömegek könnyű megvezethetősége és a hit nevében bármire képes könyörtelensége.

A darab zenei világa legtöbbször fülbemászó és dallamos, inkább a hagyományos musicalekhez áll közelebb, mint a rockoperákhoz. A legjobb dalbetét talán Néró Császár vagyok száma. Tele van élettel és lendülettel, pezsgésével, erőteljes zenéjével mindenképp kitűnik a többi közül. Igazi lázadó dal. A költőverseny táncdalfesztivált parodizáló jelenetében pedig valóban ezeknek a versenyeknek kifigurázott, de dallamvilágában mindenképpen autentikus darabjai csendülnek fel.

A musical legnagyobb erőssége a látványvilága. A díszletek, jelmezek, show elemek lenyűgözőek, és remekül illenek a darab hangulatához. Emellett a táncok koreográfiája, a színpadi mozgás is rendkívül látványos.

Összességében a Sztárcsinálók témája, üzenete megkapó és máig érvényes, látványvilága zseniális. Zenei világa azonban nem elég erőteljes, és a karakterek pedig – Nérót és Ulricát kivéve – túlságosan súlytalanok és elbagatellizáltak. Valahogy így az egész előadásból hiányzik az erő, így kevésbé tud annyira hatásos és emlékezetes lenni, mint amennyire lehetne.