Anon Anon 
Schiller legnépszerűbb darabját, az Ármány és szerelem című drámát dolgozta fel Demjén Ferenc dalaival a soproni színház, hogy egy új rockoperát hozzanak létre. A darab ősbemutatója február 24-én volt a soproni Petőfi Színházban.
Schiller egyike azoknak a drámaíró zseniknek, akinek művei az örökkévalóságnak szólnak, írásai indították be igazán a Sturm und Drang – azaz Viharos előretörés mozgalmat, ami a felvilágosodás korában a romantika eszméit vegyítette a racionalizmussal. Kora modern megmondóembere, értelmiségije, politikai és irodalmi celebje volt. Darabja, az Ármány és szerelem tükröt tart a társadalomnak, politikának és a szívek egymás közötti acsarkodásának. Schiller örök. Ahogy témái is azok. Épp ezért feldolgozása mindig hálás feladat. Az Ármány&szerelem azonban nem, vagy jobban mondva, nem csak erről szól.
Demjén Ferenc 20 évvel ezelőtt megírt dalaival musicalesített Schiller drámát megspékelik egy csavarral: darab a darabban lesz belőle. A történet szerint épp a musicalt próbálja a társulat, akiknek meg kell küzdeniük mindennel, amivel egy vidéki kis társulatnak problémája akadhat. Pályázatok terheivel, technikai malőrökkel, de mindenekelőtt önmagukkal. Kapunk kikacsintásokat is a mai magyar társadalmi viszonyokra.
Sárdy Barbara szövegei és Papp Gyula zenei betétei élvezetessé, izgalmassá teszik a schilleri téma feldolgozását. A probléma ugyanakkor az, hogy annyi mindent akarnak belepakolni, annyi kis történetet, ami már túlzás, épp ezért jelentéktelenné válnak egyes események. Egy-két drámai pillanattal, helyzetkomikummal érdekesebbé tehették volna, így azonban sokszor arra lettem figyelmes az előadás közben, hogy nem érdekel a szereplők sorsa, személyes tragédiája, mert túlságosan szétaprózták.
Pataky András rendező kihozta a darabból, amit ki lehetett hozni, az elkészült munkán látszik, hogy átgondolta a jeleneteket, és nagyszerű vizualitással rendelkezik. Ez igaz a jelmezek többségére is, bár itt már akadtak gondok. Ha paródiának fogom fel, hogy ilyenek egy vidéki társulat jelmezei, akkor annak tökéletes, de tartok tőle, hogy komolynak szánták őket és nem stílusparódiának. A jelmezek leginkább a 18-19. századira emlékeztettek keverve a velencei kurtizánok világával, ami furcsa összhatást keltett, és aránytalannak tűnt a színek, anyagok használata. Legnagyobb probléma, hogy a mellékszereplőket ezerszer izgalmasabban öltöztették fel, mint a főszereplőket. A jelmezek miatt sokszor is a táncosok kerültek előtérbe a valóban fontos szereplők helyett.
És ezzel el is érkeztünk a darab rákfenéjéhez. A táncokhoz, táncosokhoz. A legtöbb esetben teljes mértékig feleslegesen ugrabugrálnak a színen, annak ellenére, hogy musicalről van szó. A műfajból következik, hogy táncolnak benne, azonban itt olyan mértékben „túlhasználták” a táncosokat, amire nincs semmilyen értelmes magyarázat, csupán annyi, hogy ha már van a színháznak egy balett-divíziója, akkor használjuk őket! Nem kéne. Ez különösen akkor feltűnő, mikor az egyik főszereplő (Ferdinándot játszó Papp Attila) ül a színpad szélén – szinte a közönség szájában – gyönyörűen énekel, érzelmileg is teljesen átadja magát, de a néző nem tud fájdalmára koncentrálni, mert mögötte teljesen indokolatlanul ugrabugrálnak a táncosok (ráadásul bénán koreografálva).
A színészek – mint minden darabban – a legfontosabbak, épp szólok legutoljára róluk. Játékuk sajnos nagyon vegyes, az izgalmas és felemelőtől a „mitkeresezszínpadon”-ig van minden. Szomor György (Miniszter) és Kósa Zsolt (Von Kolb) eszement játéka zseniális volt. Szomor György izgalmasan hozta a miniszter figuráját, a számító intrikusét, aki már megélt egyet s mást, de azért az élvezetek hajhászását sem vetette meg soha. Arcának minden rezdülése nagyszerű volt. Kósa Zsolt zseniális alakításában Von Kolb új értelmet nyert, mintha a Jankovics Marcell-féle János vitéz francia királyának eleganciáját és extrémitását kevernénk Mr. Tájfel ördögi machinációival. Mindkettejüknek egyszerűen hihetetlen hangja van! Hozzájuk kötődnek a darab legjobb és legjobban előadott dalai.
A darabról összességében elmondható, hogy egy kellemes kis musical/rockopera lett. Schiller története továbbra is nagyszerű és a mának szól, ahogy mindig is szólni fog. A modern interpretálása jó, de a színházi világ bemutatása sokkal érdekesebbre is sikerülhetett volna, ha nem aprózzák el, és érezhetnénk bármit a szerepet játszó színészek vagy a rendező iránt. Sajnos erre a darab nem adott esélyt. Az ősbemutató után remélhetőleg sok vidéki színházba eljut, és sok más feldolgozást kaphat, jóval kevesebb tánccal, de legalább olyan jó színészekkel, mint akiket itt láthattunk.
