Zöld utat kap az öregség – Eszterhai Katalin legújabb könyve

IGEN! Eszterhai Katalin ismét kicsattanó életerővel és pozitivitással a szavaiban szólt a nagyvilághoz legújabb könyvében, mely Légy az élet csodálója címen jelent meg. Az írónő nem először osztja meg az élet igenléséről szóló nézeteit (Akaratunk gyógyereje, 2016; Majdnem Eszterházy, 2017), ezúttal azonban valami igazán személyeset alkotott a 21. század egyik legnagyobb tabujáról: az öregségről.

Régen az öregség nem volt szégyellni való dolog – egyes kultúrákban még ma sem számít annak. Az élet múlásával szerzett bölcsesség, tapasztalat, és az ezáltal kiérdemelt megbecsülés a külvilág és a magunk részéről egyaránt fair ellenjuttatása volt a fiatalság elvesztésének. A nyugati kultúrában nagyon erősen megmutatkozó trend, a FIATALSÁG lassan, de biztosan megmérgezte ezt az amúgy egyenlő alkut.

A korban, amikor mindenki húzna egy nagyot az Örök Fiatalság vizéből, az öregedés automatikusan egyenlővé vált a testi és szellemi leépüléssel, ergo az élet elértéktelenedésével. Ebben a ráncoktól rettegő világban ragadta meg a gyeplőt Eszterhai Katalin és fékezte le a rettegést azzal, hogy kimondta: nem kell félni az öregségtől.

Nem összefüggő történetben, példázatokba öltve juttatta el ezt a bölcsességet, hanem sokkal inkább egy visszaemlékezés és vallomásos jellegű emlékfolyamban elmondva. Eszterhai nem fél az érzelmeitől, sem a jóktól, sem pedig a rosszaktól. Anekdotáiból és elbeszéléseiből kristálytisztán kiviláglik a saját bőrén tapasztalt üzenet: csak akkor lehet teljes életet élni, ha mindent, amit a sors ad, méltósággal elfogadunk, és igyekszünk belőle a legjobbat kihozni.

A legtöbb egyszerű „Segíts magadon!” könyvvel ellentétben nem ad módszertani javaslatokat ennek megvalósítására, és nem is állítja, hogy ez könnyű dolog lenne. Ellenkezőleg, beismeri, hogy ebben a cinikus világban sokszor vidámnak és pozitívnak maradni a legnehezebb, viszont enélkül képtelenek leszünk átvergődni az élet nehézségein, és sikeresen révbe érni.

Persze nem is kell a ló másik oldalára esni, Eszterhai sem méltatja az öregséget, pusztán megbecsüli. Mint az élet minden szakaszának, megvannak ennek is az árnyoldalai. Ám amíg képesek vagyunk megőrizni a lelki fiatalságunkat, – dióhéjban mondhatni az életszeretetünket – addig a testünk elhalványulásával járó problémákkal is szembe tudunk nézni. Ehhez pedig igazán nem kell sokat tennünk: ne sajnáljuk soha arra az időt, hogy rácsodálkozzunk az élet apró szépségeire.

Eszterházi Katalin poétikai vénával megáldott író. Néhány oldal után, amikor az „új könyv” izgalma kissé lecsillapodott és elkezdtem valóban átadni magam annak, amit olvasok, egyre többször emlékeztem a címlapon lévő mondatra: „Éljünk úgy, ahogy a madár dalol”. Noha ez inkább csak egy megkapó gondolat, úgy tűnt, mintha a sorok nem egy szöveg, hanem egy néma ének részei volnának.

A legfeljebb tíz oldalnyi bekezdésekre tördelt szöveg légiessége a dalok könnyedségét idézte. Részben maga a kissé emelkedettebb, prózaibb megfogalmazás miatt érződik így, viszont tény, hogy van a szövegnek egyfajta kellemes hullámzása – mint amikor hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy mosolyogva dúdolunk.

E jellegéből fakadóan, ahogyan dudorászni sem szoktunk huzamosabb ideig, a könyvet sem lehet, vagy inkább nem célszer összefüggő ideig olvasni. Olyan ez, mint szomjasan hideg vizet inni: egy pohárral azonnal és jólesően lecsúszik, egy újabb ellenben már kevésbé. Ez nem negatívum, viszont nem árt figyelembe venni az olvasás során, hogy a jóból is megárt a sok.

Méltóságban, magunkkal megelégedésben megöregedni – reklámszövegnek hangzik, pedig valahol még ma is képesek rá. Elfelejtjük, hogy a halál, és nem az öregség jelenti az élet végét. Ilyen tekintetben A Légy az élet csodálója nem egyszerű emlékezés vagy útmutatás, hanem sokkal inkább zászló, ami fényesen mutatja az utat az átírt igazság felé.